Életről életre - az első élet

Felnőtt szoba

ÉLETRŐL ÉLETRE

(az első élet)

A temető a dombon, a tenger felett ölelte magába a sírokat. Az ősz színes falevelekkel lopta be jelenét az időbe.

Ketrin egy sírnál állt, fejét a lemenő nap felé emelte és beszívta a halkuló sugarak simogató melegét. A tenger morajlása mélyen betört lelkébe. Emlékezett. Nem aggyal. Ezt az értelem képtelen lett volna felidézni. A lelke emlékezett.

A törzs a tábort a dombon alakította ki. Bár kitettebbek voltak az időjárás viszontagságainak, de a fosztogató csapatokat legalább időben észrevették, ami talán a legfontosabb volt a törzs életben maradásának szempontjából. A tenger megvédte őket a nyugati oldalról, ám a többi égtáj felöl bármikor támadásra lehetett számítani. Az őrszem a legmagasabb ponton figyelt.

Kala beszaladt a vízbe. Meztelen testét a hullámok simogatták. Arany színű, dús hajából szikrázó cseppek hullottak.

-Tenger lánya! -így nevezte mindenki. 16 éves volt, de tisztasága, mosolya, kedvessége és bölcsessége tiszteletet és szeretetet ébresztett mindenkiben. A víz az életeleme volt. A tenger partján kagylókat gyűjtött és sátra előtt gyönyörű ékszereket készített az asszonyoknak, lányoknak, gyerekeknek, férfiaknak. Tanítója az öreg sámán, türelemmel viselte gyermeki játékait, de látta benne a törzs jövendő vezetőjét. Azt a személyt, aki majd hozzásegíti népét, hogy az kiemelkedjen a többi törzs közül.

Dorg az egyik legkiválóbb harcosa volt népének. Nem csak ereje, de kiváló stratégiai érzéke és tárgyaló képessége emelte ki a többi férfi közül. Őrt állt. Szemét semmi nem kerülhette el. Kala sem. Nézte a lány ártatlan, de már nőies testét, hallgatta kacagását. Nem titkoltan tetszett neki, de félt is, hiszen a sámán pártfogoltja volt.

Kala felnézett a dombtetőre. Ragyogó barna szeme találkozott Dorg vágyakozó tekintetével. Megfogta őt a férfi. Régóta szeretett volna vele beszélgetni. Hallgatni kellemes, szívet melengető hangját. Megtudni róla mindent. És igen vágyott a testére is. Az érintésre, amit még sosem kapott meg senkitől. Ágyéka áttüzesedett a gondolatra és arcát elöntötte a forróság. Elfordult, hogy a férfi ne lássa zavarát. De képtelen volt megállni, hogy ne nézzen újra rá. Ám Dorg helyén már egy másik harcos őrködött. Csalódott volt és feszült. Még nem tudta, mit kezdjen az energiával, ami testében megjelent. Lassan lehajtott fejjel kilépkedett a vízből és felnézett. Dorg ott állt előtte. A látvány zavarba hozta, de szeméből szeretet és boldogság sugárzott a férfi felé.

Dorg a kezét nyújtotta, és ahogy ujjaik hegye összeért már tudták, őket egymásnak teremtette az élet. Kala felvette ruháját és felsétáltak a táborba, egyenesen a sámán sátrához. Beléptek a pipafüstbe és vártak. Az öreg nem szólt semmit, aztán egy alig érzékelhető mozdulattal jelezte, leülhetnek. Kérdezni nem volt idejük, a sámán csak annyit mondott:

-Ti már döntöttetek! Úgy legyen!

Kilépve, Dorg ölébe kapta Kalát és sátrába vitte. Óvatosan a szőrmékkel borított fekhelyre tette. Megsimogatta arcát, megcsókolta homlokát, majd finoman kibontotta testén a ruhát, végül ő maga is levetkőzött és mellé feküdt. A lány megérintette a férfi arcát, ujja hegyét végighúzta az ajkain. Szeme vágyat sugárzott. Szájuk lágyan simult össze. Olyan óvatosan, finoman érintették egymást, mint csak azok képesek, akik a legbensőségesebb viszonyban vannak egymással. Mint akik évek, életek óta egymásra várnak és mikor megtalálják egymást, már egyek, elválaszthatatlanok. Odaadóan fedezték fel a másik testét. Simogatásuk önkéntelen hangokat, mozdulatokat csalt a csöndbe. Gyorsuló lélegzetük együtt hullámzott ágyékaikkal és mikor már képtelenek voltak tovább fokozni a vágyat, testük egybe olvadt, tekintetük összeforrt és a végtelen kitárult lelkükben.

Dorg óvatosan érintette meg Kala gömbölyű pocakját. Simogatta az itt ott kidudorodó, kezet, lábat sejtető dombocskákat. A lány felszabadultan nevetett, minden méhéből érkező mozzanatra. Mindhárman tudták, lassan itt az idő, de kiélvezték az utolsó pillanatig az ismerkedés huncutságát. 

Hirtelen éles fájdalom hasított a lány ágyékába. Riadtan nézett kedvesére, aki azonnal tudta, mi a dolga. Szaladt a segítőért, az öregasszonyért, aki higgadtan követte őt a sátorba. De Dorg már nem mehetett be, csak kintről hallgathatta Kala fájdalmait. A szörnyűnek tűnő nyögéseket, visszafojtott kiáltásokat. Tehetetlen volt. Segíteni akart annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretett. Döntött! Belépett a sátorba. A segítő rá nézett, de nem zavarta ki. Intett, hogy álljon a guggoló Kala mögé és tartsa őt, hogy könnyebben tudja gyermeküket világra hozni. Végül egy hatalmas nyomást követően kicsúszott a csöppség az asszony kezeibe, aki finoman a lány hasára helyezte. Kala és Dorg összebújtak és az új életet óvva, körülfogták testükkel.

Aztán a segítő bebugyolálta a babát és Dorg kezébe adta, megkérve kint várjon, mert neki még dolga van Kalával.

Aztán minden olyan hirtelen történt. Kala elsápadt és a fájdalom összehúzta testét. Szívbe markoló sikoly hagyta el száját. Szeméből a fájdalom és félelem egyszerre sugárzott. Szinte könyörögve kérte vele Dorgot, segítsen.

-Hívd a sámánt! - utasította az öregasszony határozottan.

Megint kint állt a sátor előtt, karjában a csendesen pihegő gyermekkel és félt bemenni. A sikoltások gyötörték lelkét, de a legnagyobb kínt akkor élte át, mikor hirtelen néma csend lett. Érezte hogy valami elpattant. A szál, mely egymáshoz kötötte őket. Csak várt a sátorral szemben, és mikor a sámán kilépett már tudta.

Fájdalmas üvöltése széttépte a domb csendjét, a tenger zúgását.

A dombtetőn temették el. Dorg egy simára csiszolt szikla darabot hozott fel a tengerpartról, melyet kivésett és egy kagylót helyezett bele.

Térdelt mellette és csak egy gondolat járt a fejében:

-Megtaláljuk egymást!

Ketrin a sír mellett térdelt és átjárta a bizonyosság, hogy ez már megtörtént. De mielőtt átadhatta volna magát a gondolatnak, lelke újra a múltba repítette...