A királyfi és a béka

Mese gyermekeknek és gyermeklelkű felnőtteknek

A KIRÁLYFI ÉS A BÉKA

Egyszer volt, hol nem volt, valahol messze-messze a Tükör-tengeren túl, élt egy király. Öreg volt már, de országát bölcsen és szeretettel irányította.

Egy nap magához hívatta egyetlen gyermekét, a királyfit.

-Fiam! Öreg vagyok már és szeretném átadni neked a jogaromat, de törvényeink értelmében csak akkor kaphatod meg, ha választasz magadnak feleséget. Olyat, akit a nép elfogad, aki kedves, igazságos, szeretetre méltó.

-Jól van Apám! - hajtotta meg fejét a királyfi és távozott a trónteremből.

Szívére nehéz súly telepedett. Hol talál ilyen királykisasszonyt magának? A kastély melletti erdő felé vette az irányt. Mindig oda ment ki, ha valami bántotta, de akkor is, ha csak egyszerűen egyedül akart lenni. Szerette a hegyeket, erdőket, madarakat, virágokat és minden ott lakó élőlényt.

Mikor felért a hegy tetejére, leült a tisztásra és bánatosan nézett maga elé. Ekkor egy csengő hangot hallott meg.

-Miért búslakodsz Királyfi? - kérdezte a hang.

A királyfi körülnézett, és nem akart hinni a szemének és fülének. Egy béka ült vele szemben egy kisebb sziklán. Kedves hangja, csodálkozó barna szeme megmelengette a fiú szívét. És bár teljesen képtelennek tartotta az egészet, szóba elegyedett a békával.

-Nagy a bánatom! - és töviről-hegyire elmesélte, mit is kívánt tőle apja.

-Ne búslakodj! - mondta a simogató hang.

-Segítek megtalálni a neked való lányt. Gyere holnap hajnalban ugyan ide. Hozz magaddal elemózsiát! Itt találkozunk.

A királyfi hitte is, nem is, hogy ilyen létezik, de a béka szemei annyira biztatóak voltak, hogy másnap elment a találkára.

-Jó reggelt Királyfi! - mosolygott a béka.

-Felkészültél a nagy útra?

-Igen! - válaszolta határozottan. Már nem érzett kétséget a szívében.

-Akkor tegyél a tarisznyádba és induljunk!

-De merre! - kérdezte tanácstalanul körülnézve a fiú.

-Amerre a szíved mondja! - válaszolta a béka szeretettel.

A királyfi körülnézett és meglátott egy kis ösvényt. Két oldalát szerény gyújtoványfüvek szegélyezték. Elindult hát arra, hogy rátaláljon élete párjára.

Már három napja mentek így együtt. Néha leültek ebédelni. A királyfi mindig óvatosan kivette a békát, és egy neki való helyre ültette. Hol egy moha párnára, hol a selymes fűbe, hol egy kidőlt fatörzsre. Mikor mentek, a vállára helyezte, hogy lássa a gyönyörű tájat. Ilyenkor sokat beszélgettek. Természetről, fákról, gombákról, virágokról, az erdő állatairól.

A negyedik napon aztán elértek egy patakhoz, amin egy függőhíd vezetett át. A patak harsogva zuborgott alattuk. Rálépett a királyfi a hídra és már a közepénél tartott, mikor halk pattanással elszakadt a függőhidat tartó kötél.

-Vigyázz! - kiáltotta a béka, de már későn. Mindketten belezuhantak a sodró vízbe. A békának könnyű volt, mert ő otthon volt a habok között, de a királyfi, bár tudott úszni, nem bírt a sodrással. A béka, látva a fiú kétségbeesett csapkodását, segítség után nézett. Meg is lelte, egy feléjük közeledő farönkben. Ügyesen rámászott és úszólábaival a királyfi felé irányította. Ő aztán belekapaszkodott, felhúzta magát a fára és sikeresen kiirányították a partra.

-Megmentetted az életemet! Köszönöm! - hálálkodott a királyfi.

-Te is ezt tetted volna a helyemben! - mondta szerényen a béka, nagy barna, őszinte tekintetét a királyfira emelve.

Másnap újabb akadály állta útjukat. Ahogy a mező felé közeledtek, hatalmas lángok csaptak fel előttük. Futásnak eredtek, hogy még átjussanak a tűz másik oldalára és elolthassák a perzselő lángnyelveket. A kis béka a nagy futásban leesett a királyfi válláról és körülvették a lángok.

-Segíts! - kiabálta kétségbeesetten.

A királyfi megfordult, és mindent feledve visszarohant a lángok közé szorult békáért. Bár a forróság elviselhetetlen volt, kikapta őt a parázsló levelek közül és szaladt vele a közelben lévő tóhoz, hogy mielőbb vízzel mosdathassa kiszáradt bőrét.

Mikor a béka kinyitotta szemeit, a királyfi könnycseppeket látott bennük.

-Nem is tudtam, hogy a békák tudnak sírni. - gondolta magában a királyfi.

-Köszönöm, hogy segítettél! Látod te is megtetted értem! - mosolygott a béka. A királyfi is elmosolyodott. Megkönnyebbült, hogy újra láthatta mosolyogni őt.

Közben eleredt az eső és gyöngyöző cseppjei eloltották a lángokat. Megvárták míg kiderül az ég és folytatták tovább útjukat.

Pedig a királyfi már nem is akart feleséget keresni magának, de félt, ha elmondja a kis békának, elválnak útjaik. Nagyon a szívéhez nőt ez a kis teremtmény. Így hát tovább mendegéltek.

A hetedik napon eljutottak a Csupaszív-oromhoz. Az a monda járta, hogy aki megmássza ezt a magas hegycsúcsot, annak a hegy megmutatja szíve választottját.

Elindultak felfelé a sziklákon. Hol a királyfi segített a békának egy-egy magasabb köre felmászni, hol a béka mutatta a helyet, ahol a királyfi megkapaszkodhatott. A fiú már fent volt a hegy tetején, de a kis béka képtelen volt olyan magasra ugrani. A királyfi lefeküdt a földre, lenyújtotta tenyerét az állatkának és felemelte a magasba. Boldogságában, hogy ilyen szerencsésen megmászták a Csupaszív-ormot, magához ölelte a tenyerében szuszogó kis békát, aki így hallhatta a királyfi szíve dobbanását, majd arcához emelte. Mélyen egymás szemébe néztek és tekintetük egymás lelkéig hatolt.

-Ez képtelenség! - döbbent meg a királyfi és megcsókolta a békát.

Ebben a pillanatban szemét elvakította egy hatalmas fénycsóva és mikor újra látott, egy kedves hangú, csodálkozó tekintetű lány állt előtte.

Bársonyos hangján ennyit mondott:

-Megváltottál az átok alól. Addig nem változhattam vissza emberré, amíg valaki önmagamért meg nem szeret.

A királyfi boldogan ölelte magához a lányt. Ő volt az, akit megszeretett a hosszú napok alatt, akivel úgy érezte megoszthatja gondját, baját, örömét, az életét.

Kézen fogva indultak vissza a királyfi hazájába, hogy átvegyék az öreg királytól az uralkodást és békében, igazságosan irányítsák az országot, szeretetben éljenek együtt életük végéig.