Életről életre - negyedik élet - a jelen

Felnőtt szoba

ÉLETRŐL ÉLETRE

negyedik élet-a jelen

11 hónapja kezdték a tengerparti dombon álló vár feltárását. Már javában dolgoztak a régészek, mikor Ketrin felkereste a helyet. Történészként kutatott a régi várak után, hogy aztán feltárja múltjukat, de nem régész szemmel. Ő hallgatta a romokat. Engedte, hogy meglepjék az érzések, régmúlt sóhajok, kacagások, fájdalmak, boldogságok, szenvedések, szerelmek. Kicsit furcsának tartották kollégái, de azt elismerték, hogy valami miatt mindig jó úton indul el a kérdésekre keresett válaszok megtalálásában. Így volt lehetséges, hogy több értekezésében olyan helytállóan, írásos bizonyítékokkal ellátva tudta bemutatni, mi is zajlott az adott korban a várakban, mikor még javában nyüzsgött bennük az élet. Kik éltek ott, mit és kit szerettek, hogyan teltek mindennapjaik.

Most is ezért jött ide. Sosem tudta, mikor és miért indult el egy-egy romhoz, de mindig hallgatott a megérzéseire. Tapasztalatból tudta, hogy ha nem figyel rájuk, megbánja.

Ott állt a napsütésben és szemével azt az embert kereste, aki szerinte a főrégész lehetett. Engedélyt kellett kérnie, hogy ő is mászkálhasson az ásatáson. Végül szeme megakadt egy férfin. Egy gödörben ecsettel söprögette a leletet, egy- valószínűleg konyhában használatos- agyagedényt. Fején szalmakalap, ami elrejtette a fürkésző tekintetek elől értelmes homlokát, őszbe hajló haját, és két, mindig érdeklődő, kíváncsi szemét. Nem tudta, hogy őt kell megszólítania, csak érezte.

-Elnézést Uram! Ketrin Galmar vagyok. Történész. Daniel Berdit keresem. Meg tudná mondani hol találom?

-Meg. - válaszolt röviden, tömören a férfi. Nem volt elutasító, csak nem szerette, ha kizökkentették a munkájából, ami nagy odafigyelést, precizitást kívánt.

-Esetleg el is árulja? - kuncogott magában Ketrin.

Daniel már tudta, itt most lőttek az elmélyült munkának, így letette az ecsetet és felnézett a nőre. Szája szögletében megjelent egy kis mosoly, ami szólhatott bárminek. A lány kitartásának, gyönyörű, vidáman huncut szemeinek, mosolyának, a helyzetnek.

-El. Itt áll Ön előtt. - és kimászott a gödörből, hogy elfogadhassa Ketrin kéznyújtását.

Meghallgatta Ketrin kérését, hogy mi járatban van és mit szeretne csinálni az ásatáson. Közben figyelte a lelkesedését, hangját, a megmagyarázhatatlan kisugárzását, csapongó gondolatait. Majd mivel igen kellemes társaságot látott benne, meghívta ebédelni a központi sátorba, ahol bemutatta kollégáinak is. Természetesen engedélyt adott a belépésre, annyi kéréssel, hogy ha kérdése van, hozzá forduljon, hagyja az embereket nyugodtan dolgozni. Nem is sejtette, mit vesz ezzel a nyakába, mert Ketrinnek nap mint nap voltak kérdései. Minden érdekelte. Főként a leletek funkciója, a vár felépítése, és persze Daniel elképzelései, mi történhetett abban a korban, mikor még tökéletes mivoltában magasodott a terület fölé az épület és mitől vállt majdnem a földdel egyenlővé. Megtudta, mikor épülhetett a vár, sőt azt is, mi lehetett előtte ezen a helyen, és hogy mennyi csatán esett keresztül, míg meg-, és kihalt.

Daniel pedig boldogan válaszolt minden kérdésre. Elvarázsolta a lány. Mikor aztán néhány napra eltűnt, mert a helyi és az országos könyvtárban kereste a válaszokat a várral és a benne élőkkel kapcsolatban, hiányzott neki.

Ő biztos volt már benne, de hagyta, hogy Ketrin magától jöjjön rá. Mert hogy rájön, ahhoz kétség sem férhetett. A kérdés csak az volt, hogy mikor.

Aztán egy este meglátta őt a vár melletti temetőben, ahogy a lemenő napban gyönyörködött. Csendben mögé lépdelt. Nézte a felfogott haj alól kikandikáló pihéket és nem állt ellen a csábításnak. Odahajolt a nyakához és érzékien belecsókolt.

Ketrint elöntötte a vágy. Jó ideje érezte, hogy ez több, mint csak egy szakmai kapcsolat. Ha őszinte akart lenni magához, már akkortól, mikor először meglátta Danielt. Tetszett neki a tudása, hogy mindenről lehetett vele beszélgetni. A bölcsessége, és hogy bízott benne. Nem furcsának, hanem természetesnek vette az ő várhallgatós hóbortját. És most elmondja neki, amire rátalált a könyveket bújva és lelkét hallgatva. Azt, amit hitt is, nem is és szeretett volna valami bizonyítékot is rá.

Lassan megfordult, ránézett a férfira, de megszólalni nem volt ideje.

Daniel két kezébe fogta Ketrin arcát és megcsókolta. Csókjában türelmetlen vágy és leírhatatlan gyengédség vegyült. Majd karjaiba vette és bevitte sátrába. Óvatosan az ágyra fektette és csak nézték egymást. Aztán kezeik vetkőztetni kezdték a másikat. Nem kellettek a szavak. Az érzéki érintések, simogatások, csókok, egymás felfedezése mindent elfeledtetett velük. Már nem volt te és én, csak mi. Megszűnt a külvilág, ahogy elmerültek egymásban és mikor beteljesedett vágyuk, mint a fuldoklók, levegőért kapkodtak, majd elpihentek az ölelésben.

Daniel törte meg a csendet.

-Mi egy törzsből valók vagyunk. Tudom, érzem, mert vonz az érintésed és az illatod,a hangod,a mozdulataid... és a pihék a nyakadon. - mosolyogva simogatta meg Ketrin arcát - Szeretem a lelkedet, a testedet, a csendedet.

-Daniel, el kell neked valamit mondanom! Valamit, amire rájöttem, de annyira hihetetlennek tűnik, hogy nem is tudom, hogyan fogjak hozzá.

A férfi felkönyökölt és Ketrin fölé hajolva mutató ujját a lány ajkaira tette.

-Kérlek ne most! Gondold végig, mit is szeretnél mondani. Nekem hajnalban el kell utaznom, de estére megint itt leszek és akkor mindent meghallgatok és megbeszélünk. Jó!?

Ketrin érezte, hogy megsajdul a szíve, de biztos volt benne, hogy nem véletlenül alakult így, hogy szerelmének pont most kell távoznia. Nem bánta, hogy mégsem most mondhatja el. Inkább a férfi fölé térdelt és lehelet csókokkal borította testét, míg újra el nem ragadta őket a szenvedély.

Nehéz volt a búcsú, de a közeli viszontlátás csodás folytatással kecsegtette őket. Ketrin felment a sírhoz. Az ismeretlen katona sírjához. Újra elolvasta a fejfába rót betűket, majd elragadta a lélekemlékezés....

….Aztán csak nézte a combján lévő furcsa bemélyedést. Megkapta a hőn áhított bizonyosságot. Már nem voltak kételyei. Már el tudja mondani Daniellnek. És ekkor megérezte, hogy ott állt mögötte. Suttogva tette fel a kérdést neki.

-Mióta tudod?

-Mióta először megláttalak a gödör szélén és meghallottam a hangodat. És te?

-A könyvtárban jöttem rá. Mikor rátaláltam Elizabeth és George történetére és a két katona életére. Pedig alig volt róluk valami leírva. Aztán az ismeretlen katona sírjánál megéltem az életeinket. Legalább is hármat, de biztos vagyok benne, hogy volt több is. És a combomon lévő mélyedés, mely a harcoslány sebe volt. Már tudom azt is, miért mondtad, hogy egy törzsből valók vagyunk.

Nem tudta folytatni. Szeméből az örök szerelem könnycseppjei potyogtak. Megfordult és átölelte Danielt. Csak álltak ott, a tudással, hogy évszázadok óta ismerik egymást. Hogy mindig egymáséi voltak és hihetetlen módon újra és újra megtalálták egymást. És a boldogsággal, hogy valóra vált újra a fejfán lévő óhaj:

Aludj csendesen,

míg szerelmed megpihen,

majd mikor ébredsz, s újra éled tested,

lelkedben keresd, kit hőn szeretsz a kedvest!