Életről életre - második élet

Felnőtt szoba

ÉLETRŐL ÉLETRE

Második élet

A várúr a toronyszoba ablakából nézett le a tengerre. A parton, a homokba rajzolgató lányát nézte. Mindig ugyanazt rajzolta. A habokban elsüllyedő hajót. Mindenki tudta, miért. Édesanyját a hullámok ragadták magukkal. Az első rajzoknál még zokogott, majd hisztériás, tehetetlen dühvel söpörte el az elkészült képeket. Mára már lecsendesült fájdalommal rajzolt. Három hónap kellett hozzá, hogy eltemesse lelke mélyére a fájdalmat. Eltemette, de nem feldolgozta.

Elizabeth 11 éves, szőke, hosszú hajú, fehér bőrű, karikás szemű, alacsony, vékony kislány volt. Régebben csacsogó hangja, csengő kacagása töltötte be a várat. Mostanra már csak a csend maradt. Válaszolt, ha kérdezték, de a mosoly többé nem jelent meg arcán.

-Annyira gondterhelt Urasága! Miben segíthetnék? - kérdezte hű szolgája, a mindig megértő, öreg kertész, James.

-Nem mehet ez így tovább! Ebbe belehal, és én is, ahogy látom szenvedését. Segíts kitalálni, mit tegyek!

-Biztosan kapunk valami égi jelet, segítséget, megoldást! Bízzunk a Teremtőben Uraság!

És az égiek napokon belül küldték is, egy 15 éves, árva fiú személyében. James talált rá, miközben a fiú a kikötőben igyekezett munkát keresni. Megtetszett neki a legény elszántsága, talpraesettsége és tiszta, nyílt tekintete. Szóban elegyedtek és perceken belül már csak azon vette észre magát a gyermek, hogy a dombon álló vár felé viszi útja. Az út, ami megváltoztatta életét.

A fiút Georgenak hívták. Hosszúkás arcából tengerkék szemek tekintettek a világra. Arcát dús, fekete, rövid haj keretezte. Nem tűnt izmosnak, de látszott szívóssága, napbarnított karjai. Anyját sosem ismerte, születése közben halt meg. Apja pedig bedugta a lelencházba. Ő azonban sosem adta fel, hogy önálló életet éljen. Bármilyen munkát elvállat. Lelke megedződött, és nyíltságával sok ember szívébe belopta magát.

A várúr is szívesen fogadta, hisz James már idős volt, elkelt a segítség a vár körül. Panasz sem volt rá. Minden feladatot elvégzett pontosan, ügyesen, megbízhatóan.

Egy alkalommal, mikor pihenőt kapott, George lesétált a partra. A napot felhők takarták el. Már távolról észrevette Elizabethet, aki megint rajzolt. Ismerte őt, hisz nap mint nap találkoztak, de a köszönésen kívül, még szót nem váltottak. Nem akarta megzavarni, így egy szikla mögül figyelte a lányt. De kíváncsisága nem hagyta nyugodni és egyre közelebb lépdelt hozzá, míg végül a háta mögött megállt és várt. Ekkor egy szellő ellibbentette a felhőt a nap elöl és a fiú árnyéka élesen a képre vetült. Elizabeth lassan megfordult és felnézett Georgera, aki a váratlan helyzettől lángvörös lett, de szemét nem tudta levenni a lány szomorú, barna tekintetéről.

Zavarában megszólalni sem tudott. Elizabeth pedig hangtalan léptekkel elindult a homokban a vár felé.

George leguggolt a rajzhoz és figyelmesen szemlélte. Kora ellenére sok mindent látott, megért és megértett már. Látta a rajzban a fájdalmat, a magányt, az elveszettséget és a néma tűrést. Rajzolt. Mindent, ami csak szívébe jutott. Körbe rajzolta a hajót sírokkal, komor házzal, magányosan gubbasztó gyermekkel, ostorral, gyűlölködő szemekkel, szenvedéssel, kínokkal. És mikor kirajzolta magából, ott hagyta a homokban a fadarabbal együtt.

Elizabeth először dühös volt. Hogy mert belerajzolni az ő gyászába. Aztán jobban szemügyre vette a képeket. Olvasott. És hirtelen belehasított gyermeki lelkébe a felismerés! Nincs egyedül!

Óvatosan felemelte a fadarabot, eltörölt mindent és új képbe kezdett. Keze alatt virágoskert, babaház, ölelés, kacagás, bárányfelhő, hinta, illat, biztonság, megnyugvás kelt életre és mindezt lefedte egy hatalmas kereszttel. Körbe nézett, hátha ott van, de nem látta. Letette a ceruzát és haza sétált.

Másnap George újra Elizabeth rajza mellé térdelt és folytatta. Üres ablakot, gyermekzsivajt, könyveket, favágást, sebeket, büszkeséget, pofont, akaratot teremtett a homokba.

A reggeli harmat már a parton köszöntötte a lányt. Nézte a fiú életének alakulását, majd letörölte és az ág helyett ujjai hegyével rótta a selymes homokba mindazt, amit most el akart mondani Georgenak. Csak egy kép született. Egy angyal képe, könnyekkel szemében és mellette a kislány tenyerének lenyomata.

A fiú mellé illesztette tenyerét, mely élesen elütött Elizabeth vékony kezecskéjének másától. Ő sem volt most bőbeszédű és rajzában egy sirály kitörni készült a csapatból.

Ez a mesélés nap mint nap megismétlődött. A várúr érdeklődve figyelte a történéseket. Először nem értette, miért csinálják és nem látta a rajzokat sem. Aztán rájött. A gyerekek beszélgetnek. Először érezte felesége halála óta, hogy valami elmozdult gyermekében. Boldogan állapította meg, hogy élet költözik a kislányába. Sőt reggel, már egy halvány mosolyt is kapott a a puszija mellé.

Hónapokig folytatták így egymás megismerését és közben őszinte, mély szeretet alakult ki köztük. Nem kellett beszélniük. Mindent elmondtak egymásnak a képekkel. És aláírásként saját tenyerük lenyomata díszlett a rajzok mellett. Nem voltak félreértett mondatok, veszekedés, harag. Csak megértés, elfogadás, bizalom.

Aztán egy nap Elizabeth egy bőrszíjra felfűzött gyönyörű kagylót talált a rajzok mellett és George kéznyomát. Szívét olyan boldogság járta át, amit azóta még sosem érzett. Finoma nyúlt az ékszerért és ügyesen nyakába akasztotta. Válaszul pedig nem a fiú tenyere mellé, hanem bele illesztette keze apró mását.

George boldogan vette tudomásul, hogy eltűnt a nyaklánc és a két kéz összefonódott a homokban. Felegyenesedett és indult volna, de a sziklát mögött meglátta Őt! Érezte, itt az ideje és elindult a lány felé. Aztán csak álltak egymással szemben és kinyújtott kezeik összeértek. Úgy kapaszkodtak egymásba, mint akik érzik, ők már elválaszthatatlanok. Végül George odahajolt Elizabeth füléhez és belesúgta az első szavakat:

-Egyszer Te leszel a feleségem! - és kézen fogva folytatták sétájukat a vár felé.

Ketrin úgy érezte egy álomból ébredt, pedig el sem aludt. Egyre jobban befészkelte magát egy gondolat a lelkébe, de nem merte elhinni. Újra vissza kell mennie, hogy megbizonyosodhasson róla. Becsukta szemét, mélyen magába nézett, figyelte lélegzetét, szíve dobbanását, lelke rezdüléseit. Hirtelen elmosódott minden és egy harc közepén találta magát...