Felnőtt szoba

ÖSSZEKAPCSOLVA

   A sötét szobában feküdt. Arcán a könnycseppek halkan görögtek lefelé, nehogy felébresszék a mellette alvó férjét. Nagyon fájt. Már hetek óta nem tudott aludni. Minden lélegzet vételnél úgy érezte széthasad a háta. Meddig lehet még ezt fokozni? Volt már vele orvosoknál is, de semmi szervi elváltozást nem találtak nála. Hogy is találhattak volna. Tapasztalatból tudta, betegségeinek mindig lelki eredete van, ezt pedig semmilyen röntgen vagy ultrahang nem mutatja ki. Nem volt ismeretlen a jelenség és a legtöbb esetben mindig rájött az igazi okra. De most nem sikerült, pedig már rengeteget meditált, engedte, hogy szabadon asszociáljon, hogy érezze minden rezzenését testének, lelkének. Nem ment.

   Felült! Furcsa előérzete támadt. Gondolatban visszarepült gyermekkorába, mikor ugyanígy megérezte, valami történni fog. Akkor is felült éjszaka az ágyában, testét elöntötte a forróság és a következő percben testvérére rászakadt a polc.

Most is így ült az ágyon és várt. Nem kellett sokáig. Az ablakon mindennél fényesebb fénycsóva vágódott be, széthasítva az éj sötétjét és elöntötte testét. Érezte, ahogy átjárja az energia, bebújik minden sejtjébe, és harc nélkül felfalja a fájdalmat. Csönd lett és sötétség. Először megkönnyebbült. Eltűnt a fájdalom, ami már az őrületbe kergette, ami miatt már rettegett az éjszakáktól. Tudta, mi történt. Mindig megérezte, ha egy hozzá közel álló vagy közel lévő élőlény meghalt. Az elmúlás pillanatában felszabaduló energiát érzékelte. Ez most több volt. A gyomrában érezte, hogy egy olyan ember távozott valahol az élők sorából, akiben csak tiszta, segítő szeretet lakozott és még halálával is segített.

-Csak ne anyu! - öntötte el a jeges félelem.

-Még nem vagyok rá felkészülve. Pedig nagyon beteg. De ne Ő!

   Tehetetlen volt. Ki kell várnia a reggelt! Mélyeket lélegzett, csak a lehelet útját figyelte. Ki, be, ki, be. Végre pihentető, álmatlan alvásba zuhant.

  Reggel a telefon kiabáló csörgésére ébredt. Összeszorult torokkal ugrott fel és ránézett a kijelzőre:

-Anyu – kiabálták a fekete betűk. Lábai megremegtek, le kellett ülnie. Fel kell venni, tudnia kell bármi legyen is az.

-Szia! - szólt bele elhaló hangon.

-Szia kislányom! - hallotta édesanyja reszkető hangját.

Megkönnyebbült egy pillanatra, de csak addig, míg át nem adta helyét az újabb félelemnek. Apu? Futott át agyán.

-Ne haragudj hogy ilyen korán hívlak, de úgy éreztem el kell mondanom, annyira megrázott. Emlékszel Juci nénire? Tudod, aki szembe lakott és csak jó szava volt mindenkihez, akitől csak szeretetet és megértést kapott mindenki? Ma hajnalban meghalt! Miért pont ő? Annyira jó ember volt. Hallotta anyja elcsukló hangját.

   Végre ő is tudott beszélni. Szíve lecsillapult, dobogása már nem akarta szétszaggatni mellkasát.

-Azért anyu, mert ő volt az egyetlen, aki halálával meggyógyíthatta a lányodat -és némán annyit tett hozzá:

-Köszönöm!