Az elvarázsolt tölgymadár
Valahol, nem túl messze, a Kárpátok vonulatain, van egy hegy. Azon a hegyen egy csodás erdő terül el. Telis-tele fákkal, levelekkel, gyökerekkel, madarakkal, őzekkel, farkasokkal és titokzatos mesékkel. A mesék őrzője egy vén tölgyfa. Itt született már vagy ötszáz éve. Egy apró magocskából nőtt növekedett. Ágait egyre magasabbra nyújtóztatta. Lombkoronája terebélyesedett és otthont adott a csicsergőknek, a hallgatóknak, a színeseknek és az egyszínűeknek. Gyökerei behálózták a talajt és érezték az erdő lüktetését, életét, minden mozdulatát. Így teltek napjai, hónapjai, évei, évszázadai. Egyszer aztán úgy háromszáz évvel ezelőtt egy őszi napon történt valami, ami megváltoztatta életét.
- Fogják el! - visítozott eltorzult hangon az elkényeztetett várkisasszony.
- Nem repülhet ki innen! Az én madaram! Az enyém!
Szegény szolgák alig győztek a dühödt fúria csapkodó kezei elől menekülni. Épp elég bajuk volt a madárral, amely valahogy kinyitotta csőrével kalitkája ajtaját és megelégelve fogva tartója szeszélyeit a szabadság felé röppent. Fent csücsült a nyolcágú gyertyacsillár egyik karján és egykedvűen nézte a lent szaladgáló emberek fejetlen kapkodásait.
- Szedjék már le! - türelmetlenkedett a méregtől vörös fejű leányzó.
Persze hiába volt minden, a madarat nem érhették el, hisz a kastély építője szép magas szobákat álmodott és épített meg.
A nagy lármát meghallotta a vár ura is, aki sietős léptekkel közeledett lánya szobája felé, ahonnan a zsivajt hallotta.
Jaj! Bocsánat, még el sem mondtam, milyen volt ez a különleges madár. Vagy négy arasznyi magasan hordta a csőrét, mely aranysárgán csillogott és apró kampóban végződött. A zöld összes árnyalatában tündöklő tollai selymesen fénylettek. Karmai keményen görbültek, de aki szeretettel helyezte karjára, azt szinte simogatták. És a szeme... a szemében a legcsodásabb tájakat láthatta az aki szerényen nézett bele. De aki pökhendin, gonoszul, annak a madár nézésétől dideregni kezdett a szíve. Mondanom sem kell, hogy a várkisasszony nem tudta a karjára helyezni és kerülte a tekintetét is. De térjünk csak vissza a várba...
Az apa nem teketóriázott, határozottan lenyomta a kilincset és benyitott. A madár örök életre hálás maradt neki, amiért ezt tette. Nem is tétlenkedett tovább. Szárnyait testéhez simította és a nyitott ajtón keresztül, mint az ellőtt nyílvessző egyre gyorsuló iramban kivágódott a folyosóra. Onnan aztán már könnyedén megtalálta azokat a réseket, amiken keresztül kirepülhetett a szabadba.
- Az ajtó! - kiáltották a szolgák, de már későn.
- Mit tettél! - ütötte ökleivel apja mellkasát a kisasszony.
- Azonnal hozd vissza!
A várúr összetrombitáltatta a seregét, akik felfegyverkezve lóra pattantak és a szökevény nyomába eredtek.
A madár a hegyen elterülő hívogató erdőt vette célba. Tudta, ha elég gyorsan eléri, akkor megmenekül. A lovas csapat egyre közelebb került a fáradó madárhoz, aki minden erejét összeszedte és berobbant az erdő fái közé. A nyílvesszők záporoztak feléje és még a lombok között sem tudott elbújni, hisz a levelek már csendesen pihentek a földön, betakarva a szunnyadni készülő életet. Ügyesen kerülgette az ágakat és a lovasok a sűrűben sokkal lassabban tudtak haladni. Időt nyert. Szeme valami rejtek után kutatott, amikor meglátta a tölgyet. Kicsit meg is hökkent, hiszen ilyen öreg és hatalmas fát még soha életében nem látott. Felé vette az irányt és rárepült egy vastag ágára. Karmai finom érintették a fát.
- Kérlek vén fa, ha hallod szavam, segíts nekem! Ha elkapnak, végem! Vissza kell térnem oda, ahonnan elszöktem. Kalitkába zárnak és abba belepusztulok. Az én életem a szabadság.
A tölgy meg sem lepődött. Annyi mindent látott és hallott már élte alatt, hogy semmi nem tudta kibillenteni nyugalmából. Csendes, mély hangján, amit ember nem hallhatott, kérdezte a madarat.
- Mit tehetek érted?
- Rejts el engem az emberek szeme elől! - kérte megtörten a madár.
- Elrejtelek, de tudnod kell, csak úgy tudom megtenni, ha Te magad is eggyé válsz velem. És attól kezdve, csak éjszaka fogsz tudni szabadon röpködni. Nappal az ágam leszel.
A madár látta az egyre közeledő katonákat. Az idő sürgette, a másodpercek egyre közelebb hozták a félelmet.
- Még mindig jobb itt a természetben félig szabadnak lenni, mint a várban örök rabságban sínylődni. Legyen úgy! - és nagy lélegzetet vett.
A tölgy pedig körülfonta lábait, kérget vonva csüdjére. Majd beférkőzött a madár minden sejtjébe, átszőve éltető rostos szövetével.
A szárnyas csak azt vette észre, hogy mozdulni sem bír. Megijedt.
- Meghalok? - suhant át a gondolat a fején.
- Ne félj! Élsz! Érzed?
- Igen! - lepődött meg maga is. Teste megtelt élettel. Átjárta a fa lüktetése és gyökerein keresztül az erdő minden szusszanása. Még sosem érezte magát ennyire nyugodtnak... és szabadnak.
- Hova tűnt? Látta valamelyikőtök? - kérdezte a vezér a katonáit. Lovaikkal ott toporogtak a hatalmas tölgy körül, de a madarat nem lelték.
- Pedig itt kell lennie. Nem repült tovább, azt észrevettük volna.
Még egy ideig forgolódtak. A lovak patái remegtették az erdőt. Dübörgésük ott lüktetett a madárban is. Aztán kelletlenül, de elindultak, hogy megvigyék a rossz hírt uruknak. Nem is tőle féltek, hanem kiállhatatlan lányának bosszújától rettegtek. Nem alaptalanul.
A madár a szemeivel nem látta a távolodó sereget. Egészen új élményben volt része, mert a sejtjei hallották az egyre halkuló hangokat, dobbanásokat. Beleremegett.
- Köszönöm! - mondta volna, de nem volt szükségük hangokra, hogy beszéljenek egymással. Elég volt a gondolat.
- Milyen érzés fának lenni?
- Még megfoghatatlan. Olyan, mintha én lennék az erdő. Néha furcsa érzeteim vannak, de nem tudom, mi okozza.
- Megtanítom neked. Mindent megmutatok.
A madár így elindult egy egészen új világ felé. A tölgy türelmes tanító volt. Nap nap után újra és újra elmagyarázta, hogy milyen érzet, mit is takar az életben.
- Most mit érzel?
- Mintha csikizne valami – mosolyodott el a madár.
- Ez a kisnyúl tappancsának cirógató érintése.
- És most?
- Ez karcol!
- A szarvasbika most dörzsöli az agancsát a fa kérgéhez. Nemsokára elhullajtja azt, hogy tavasszal újat növesszen.
- Ó ez valami új! - lelkesedett a madár – Puha, mégis határozott és... és nehéz.
- Bizony, bizony, így jár a medve a földön.
Aztán eljött az első havas reggel is. Az egyre sűrűbben szállingózó hópelyhek ismeretlen érzeteket okoztak a madárnak.
- Mi ilyen hideg és aztán mégis biztonságos meleget adó? - csodálkozott.
- Ez a hó. Amikor a földre hullik, még hideg, aztán egyre jobban beteríti a tájat. Megvédi a magokat és a magoncokat a fagytól. Olvadásakor pedig belőle lesz a nedvesség a tavaszi ébredéshez.
A madár itta az öreg tölgy szavait. Mindent tudni akart. Lelkes és ügyes tanítvány volt. Éjszakánként pedig újra madárrá változott. Boldog volt, hogy szárnyalhat. Megkereste a tanult dolgokat az erdőben, és a képeket, amiket látott ,gondolatban megmutatta az öreg tölgynek is.
Talán felmerül bennetek a kérdés:
- Miért ment vissza minden hajnalban a fához, hisz megtehette volna, hogy elrepül messzi tájra. Élhetne szabadon.
Mégsem tette. Sőt, eszébe sem jutott. Hálás volt a fának, hogy megmentette az életét. Szeretett új dolgokat tanulni és nagyon a szívéhez nőtt az öreg tölgy. Tisztelte és becsülte őt. Boldog volt vele és érezte, hogy ő is fontos a fának. A barátja lett. És a barátunkat nem hagyjuk el.
Egy alkalommal fura kérdés fogalmazódott meg a madárban.
- Mondd öreg barátom! Neked milyen érzés madárnak lenned?
A csendet csak nehezen törte meg a fa.
- Olyan, amit sosem tapasztalhattam volna meg, ha Te nem vagy. Új érzéseket kaptam tőled. Izgatottságot, türelmetlenséget, szabadságvágyat. És új képeket az erdőről, az otthonomról. Köszönöm neked, hogy megismerhettem ezeket is. Így teljesebb az életem.
Gondolatukat hatalmas dörrenés rázta meg. A madár szívét mintha valami jéggé dermesztette volna. Úgy érezte megfullad. Aztán minden elcsendesült kint és benne is.
- Mi volt ez?
- Tudtam, hogy egyszer ez is eljön és meg kell tapasztalnod. Tudod madár, ez a halál.
- De ez nem természetes halál volt. Éreztem, ahogy az őz szökell. A patái ruganyosan és keményen érintették a talajt. A dörrenés pillanatában pedig összeesett. Mintha valaki vagy valami hirtelen elvágta volna az életét.
- Igazad van! Most vadászat van. Az emberek néha tesznek ilyet.
A madarat mérhetetlen fájdalom és düh öntötte el. Tekintete elhomályosult. És a fa ágából előbukkantak a könnycseppjei.
- Ezt nem tehetik! Nincs joguk hozzá. Elvenni más életét.
Sokáig gyötörte a gondolat, amit érzett a fa is.
Leszállt az este és a madár elrepült. Látni akarta a helyet, ahol az állat elpusztult. Félt is tőle, de megkereste. A hóban vércseppek sötétlettek a holdvilágnál. Leszállt a földre. Csőrével odakoppintott. Karmaival feldúltan kapargatta a havat. Mikor abbahagyta csak állt tehetetlenül. Tenni akart ez ellen az egész ellen. Tenni azokért, akiket szeretett. Az erdő élőlényeiért. Hisz ők a családja.
A horizonton már derengett a nap. Felreppent, de a tölgyhöz már egy új madár érkezett.
Elhelyezkedett megszokott helyén. Még egy kicsit élvezte, hogy mozoghat. A következő pillanatban eggyé olvadtak és a fa megszólalt.
- Sokat tanultál. Mindent tudsz az erdőről. Megtapasztaltad az életet és a halált és most megtaláltad a célodat is. Azt, amivel a legjobban tudod segíteni a testvéreidet.
Innentől kezdve másként figyelt napközben a madár. Szemei előtt pontosan megjelentek az érzetek keltette történések. Tudta, mikor születtek meg a kis farkasok, mikor tanította móresre medvemama a bocsait. Mikor fájt valami az erdőnek, mikor jött a halál.
Éjszaka pedig a saját maga felvállalt feladatát végezte. Segített, ahol tudott. Volt, hogy csak az eltévedt róka kölyköt terelte haza, vagy a hangyabolyból tépett ki egy ember által beleszúrt ágat. És volt olyan is, hogy a megsebzett, de elbújt vadból csőrével vette ki a golyót. Néha pedig borsot tört a vadászok orra alá. Visszatértekor mindent elmesélt az öreg tölgynek. Így lett a vén fa minden mesék tudója. Barátját pedig befogadta az erdő és csak úgy emlegették... a tölgymadár.
Ha egyszer szép Erdély földön jársz, keresd meg a vén tölgyet. Meg fogod ismerni. Egyik ága olyan, mintha egy madár ülne rajta. Telepedj le a földből kiálló hatalmas gyökerei közé, hátadat támaszd neki a törzsének. Csukd be a szemed és csak hallgass! Hallgasd az erdő életét, a lélegzetét! És ha már úgy érzed, eggyé váltatok, az öreg fa elmeséli neked a madár történeteit.
