Életről életre - harmadik élet

Felnőtt szoba

ÉLETRŐL ÉLETRE

Harmadik élet

A tenger partján a sziklák még egy ideig védték őt, de már megjelentek a levegőben az első bombázók. Valahogy el kell jutnia a dombtetőn lévő várromhoz. A felfelé vezető ösvényt pásztázta szemével. A bokrok nem voltak túl magasak, de elég sűrűn nőttek ahhoz, hogy egy alkalmas pillanatban bevetődjön közéjük és felkússzon a menedékhez. Már nem maradt sok ideje és tölténye is fogytán volt. Csak abban reménykedhetett, hogy a felszabadítók időben érnek a faluba és kimentik őt szorult helyzetéből. Nem is tudta, hogy szakadhatott le ennyire a többiektől.

Elzúgott feje felett egy felderítő gép. Igyekezett minél jobban a víz által kivájt szikla alá mászni. Behúzta a fegyver csövét is, így meglepetésként érte, mikor elkezdtek pattogni a lövedékek a homokba, sziklára. Reménykedett benne, hogy csak próba-szerencse alapon lőttek és nem fedezték fel. Várt türelemmel. Az életéről volt szó. Majd mikor már csak a habok zúgása morgott, kikémlelt.

Most kell lépnie, és elrúgta magát a homokból egyenesen a szemben lévő cserjésbe. Ez volt élete leghosszabb húsz métere. De elérte. Elindult felfelé kúszva a romhoz. A kiálló kövek, a bokrok tüskéi mind a bőrét hasogatták, de most nem foglalkozott ilyen kicsinyességekkel. Végre fent volt és osonva elindult, hogy megfelelő rejteket keressen magának. Pár lépés után földbe gyökerezett a lába. Halk, fojtott szitkozódás törte meg a csendet.

-A francba! Ez kurvára fáj! - szűrte fogai között egy női hang.

Moccanni sem mert. Nem tudhatta ellenség vagy barát? Fegyveres vagy fegyvertelen? De itt sem maradhatott. Megkerülte a falat és a rom mögé osont. Kockáztatnia kell, hogy választ kapjon kérdéseire. Csak egy pillanatra húzta fel magát az ódon köveken. Csak épp annyira, hogy megláthassa az ismeretlen ruháját, fegyverzetét, ha van.

Mikor macskacsendesen lehuppant a földre, legszívesebben ő is káromkodott volna. A nő katona és ellenség, sőt fegyvernek sincs híján. Pedig ez az egyetlen hely, ami megvédheti őt, de ehhez beljebb kell kerülnie. Visszaindult a vár bejárata felé. A fából készült kaput már megette az idő. A falakon hatalmas lyukak tátongtak, jelezve többször átesett már támadáson az épület. Bevackolta magát ahhoz a falhoz, melynek túloldalán a nő bujkált. Mindegy, most aludnia kell, majd holnap kitalál valamit.

A lány húsz év körüli lehetett. Kopaszra nyírt feje visszataszítónak hatott mély barna szemeivel szemben. Bármit megtett volna, hogy a parancsot teljesítse, de egy rosszul kiszámított ugrás, majdnem az életébe került. Annyi szerencséje volt, hogy támadóját megzavarhatta valami, mert ahogy érkezett olyan gyorsan köddé is vált. Bal combjából szivárgott a vér, hiába szorította el egy, az ingéből letépett darabbal. Vize fogytán volt, bár némi étel még lapult zsákja aljában. Tudta mit kell tennie. Elővette kését és egy gyufa lángjánál azt az illúziót próbálta kelteni, hogy sterilizálja a fegyvert, amivel a golyót akarta kivenni lábából. Szájába rongydarabot tömött, tudván nem kis fájdalommal fog járni a művelet és nem szerette volna, ha valaki meghallja.

A katona egy furcsa, torokból feltörő fojtott ordításra riadt. Hirtelen nem is tudta, hol van. Fegyvere után kapott és feszülten várt. A hirtelen beálló csendet jól érzékelhető sírás váltotta fel.

-Sebesült! - tudatosult benne.

Nem tudta honnan, de érezte, hogy a lány most távolította el a golyót a sebből. Maga is meglepődött ezen a pontos meghatározáson és próbálta elhessegetni a gondolatot, de nem moccant lelkéből, tisztán lebegett szeme előtt a tény.

A nő próbálta visszafojtani sírását, de képtelen volt rá. Combján még erősebbre húzta a szorítást, hogy elállítsa a vérzést. Tudta a neheze még csak most jön. A láz, a seb esetleges elfertőződése. Mozdulni nem bírt és reménye sem volt rá, hogy valaki rátaláljon és kórházba vagy orvoshoz vigye. Tehetetlen dühében a falat ütötte. Gyűlölte, hogy fél.

-Fél! - döbbent meg saját gondolatán a férfi. Vívódott. Ott van a fal másik oldalán egy nő, aki sebesült, aki tehetetlen. De katona! Fegyveres ellenség. Képtelen volt dönteni. Mint férfi azonnal segítségére sietett volna, de mint harcos meg kéne ölnie. Abban is biztos volt, hogy fegyvere a lány keze ügyében pihen. Ezt minden katonának megtanították. Egy sebesült egyetlen lehetősége, ha gyorsabban tud lőni. Feszülten figyelte az átszüremlő hangokat és szinte látta maga előtt a túloldalon zajló eseményeket. Még nem akart lépni. Ha igaz a látomása, akkor a lány hamarosan lázas lesz.

Este már nem bírta magát tovább tartani. Letaglózta a sebláz és mély tudattalan állapotba zuhant. Lázálmok gyötörték.

Hallotta a nyögéseket. Ha most nem lép közbe, meghal a másik. Döntést kellett hoznia. Felállt és elindult a lányhoz. Lehet, hogy katona, de elsősorban ember, csak úgy, mint önmaga.

Kezét a lány homlokára helyezte. A forróság szinte égette tenyerét. Valahogy le kell vinnie a lázát. Puskáját tisztes távolba helyezte a lánytól. Hátizsákja mélyéből előhalászta az egészségügyi csomagot. Lázcsillapítót keresett. Megtalálta, de fogalma sem volt, hogyan adja be neki. Végül szétmorzsolta a kövön, bekeverte egy kis tiszta vízbe és a lány fejét megemelve óvatosan megitatta vele. Tőrével szétvágta a sebet belepő nadrágszárat és lefejtette a véres anyagot. A lőtt seb környéke lángolt. Fertőtlenítenie kell, ha meg akarja menteni a lábát. Bár veszélyes volt, de nem látott más lehetőséget. Tüzet gyújtott és felforrósította a tőr nyelét, majd határozott mozdulattal a sebbe nyomta. Orrát megcsapta az égett hús bűze. Csak az nyugtatta meg, hogy a lány láza, öntudatlan állapota nem engedte, hogy bármit is érezzen belőle. Zubbonyával betakarta és őrködött.

Másnap többször adott neki lázcsillapítót. Sőt hajnalban, mikor még alig pirkadt, lekúszott a tengerpartra, hogy sós vizet vigyen fel, amivel tovább fertőtlenítheti a sebet. Aztán bebarangolta a várat. Ki tudja, hátha talál valami használható dolgot. A vártoronyban járhatott. Erre utalt a a falak elhelyezkedése is. Valami megcsikordult bakancsa alatt. Lehajolt, hogy felvegye, de alig látszott ki belőle valami. Egy kő segítségével körülkaparta, míg végül kezébe foghatta. Egy málladozó bőrszíjra felfűzött kagyló volt. Egy nyaklánc. Talán a szerelme adta a vár űrnőjének. Erre a gondolatra elmosolyodott és zsebébe csúsztatta az ékszert.

Mikor visszatért, a lány már ült. Csak nézték egymást, majd a sebesült valamit kért, vagy kérdezett, de a férfi nem értette. Idegen nyelven beszélt. Odament hozzá, hogy megitassa. A lány szemében kérdő tekintet csillogott. Nem volt benne félelem.

-Miért tetted? Hisz ellenségek vagyunk? Hagyhattál volna meghalni. Senki sem kérte volna számon tőled. - kérdezte a lány tekintete.

-Gondolom nem érted, miért tettem. Biztos vagyok benne, ha fordítva történik, Te is így döntöttél volna. - zakatolt a férfi agya és valami megfoghatatlan vonzalmat érzett a lány iránt.

Ekkor döbbent rá a katona, hogy már tegnap óta nem hallja a csatazajt. Felnézett az égre, körül tekintett, széttárta a karját és hangosan megszólalt.

-Itt hagytak minket. Nem is baj. Nem kell kiszolgáltatnom téged a hadseregemnek. - aztán lemondóan legyintett – Úgysem érted, amit mondok.

A lány szerette volna megköszönni, amit érte tett a férfi, de nem tudta, hogyan is adja tudtára, hiszen nem értették egymás nyelvét. Végül kinyújtotta kezét a férfi felé.

A katona óvatosan nyúlt a lány ujjai felé. Érezte, hogy valamit mondani szeretne, csak nem szavakkal. Lassan összeértek ujjaik. Egymásba fonódtak kezeik és mindkettőjüket ugyanaz az érzés kerítette hatalmába. Ismerik egymást. Valahonnan nagyon régről. A férfi egy hirtelen ötlettől vezérelve elővette zsebéből a kagylós éket és a lány nyakába akasztotta.

Ketrinnek már nem kellett több bizonyosság. Felhúzta térde fölé a szoknyáját és a rajta látható bőrhibára meredt. Így született, ezzel a furcsa bemélyedéssel a bal combján. Mindent egész más szemszögből kezdett látni. Főként azt, ahogyan Daniellel megismerkedett a vár feltárása közben....