Léna VI.

Felnőtt szoba

LÉNA 
VI.

Léna kíváncsian lépett be Miroslav otthonába. Az első benyomása és érzése csak egy szó volt. Természetes. Semmi giccs, semmi feleslegesség, semmi fényűzés. Minden bútor natúr fából készült és nem több, mint ami papi lakjában van. Csak nagyobb tér és egy kandalló.

Tekintete végigsiklott a falakon, majd a padlón, mintha valamit nem találna.

-Keres valamit? - kérdezte az erdész.

-Hol vannak az agancsok? A vaddisznóbőr?

-Miért kellenének? Magának hiányoznak?

-Valahogy hozzá tartozik az erdészhez a vadászat és a trófeák -válaszolta kissé tétován.

-Én nem vadászok.

-Pedig ott a puskája az ajtó mögött – mondta, azzal a „na most lelepleztelek” hangsúllyal.

-Mivel foglalkozik Léna? Mi a munkája?

-Biztosítási üzletkötő vagyok – felelte meghökkenve a hirtelen téma váltáson.

-Hány olyan ügyfele van, akik nem akartak üzletet kötni önnel, de erőszakosan rábeszélte őket, csak hogy több pénzt keressen?

-Ezt kikérem magamnak! - háborodott fel Léna.

-Pedig vannak rá módszerei. Igaz?

-Én nem csinálok ilyet! Ez nem fér össze a lelkiismeretemmel, a természetemmel! - és ahogy kimondta, azonnal megértette a párhuzamot. Lesütötte szemét.

-Látja, megértette! A puskára szükségem van, mert néha kegyesebb hozzásegíteni a sebesült vadat a halálhoz, mint hagyni szenvedni azzal a tudattal, hogy nem élheti túl. Meg itt a magasabb hegyekben medvék is előfordulnak. Ilyenkor a levegőbe adott lövéssel időt nyerhetek ha szorongatott a helyzetem, bár ez eddig csak egyszer fordult elő. No és sajnos gyakoriak az orvvadászok, akiket megfélemlíteni szoktam a puskával. De a fegyveres vadászatot nem tartom egyenrangú küzdelemnek.

-Jöjjön, üljön le és harapjunk valamit, mert én már megéheztem. Reggel óta nem ettünk semmit. Magára is ráfér egy pár falat.

-De azt mondta, mutat valamit.

-Fogok is, de olyan hangosan korog a gyomra, hogy eltereli mindenről a gondolataimat. - mosolygott Miroslav.

Léna fülig elpirult. Tényleg nagyon éhes, csak annyira kíváncsivá tette az erdész, hogy mindenről elfeledkezett.

Kipakolták a hátizsákokból a szendvicseket. A lány régen evett ilyen jóízűen. Egy szót sem szólt, míg az utolsó falatot le nem nyelte. Az erdész leseperte tenyerével a morzsákat az asztalról és kidobta az ablakon.

-Ezzel még sokan jól lakhatnak!

Lénát elöntötte a szeretet a férfi iránt. Mennyi figyelmesség, együttérzés sugárzik ebből az emberből.

Miroslav egy borítékot tett az asztalra a lány elé.

-A dédapjáról fogok beszélni. Elég erősnek érzi magát, hogy meghallgassa?

-Igen! Mindent tudni szeretnék róla.

-Nagyon jó barátságban voltunk. Mikor eltávozott a nagyapám, ő vett pártfogásába és ő tanított, hogy igazán jó erdész lehessek. Sokszor mesélt Jelenkáról azon a télen. Nagyon szerette magát!

Léna szeme könnybe lábadt.

-Kérem folytassa!

-Mielőtt meghalt, eljött hozzám. Tudta, hogy mennie kell. Sosem kerített nagy feneket a dolgoknak. Akkor is csak odaadta ezt a levelet és megkért, ha ön érdeklődne felőle, ezt adjam át és legyek mindenben az ön segítségére. Másnap délután meglátogattam, de már halott volt. Szépen elaludt.

Annyira egyszerűen és természetesen mondta el mindezt, hogy a lány szívét elfogadás járta át.

Felvette a levelet és kibontotta. Még sosem látta papi írását. Kicsit meg is lepték a szépen ívelt dőlt betűk. Hangosan olvasni kezdte.

Drága Jelenkám!

Örülök, hogy olvasod soraimat, mert ez azt jelenti, hogy valamit elültettem benned a természet szeretetéből és az kihajtott és visszahozott az otthonodba!

Én már megtettem a kötelességemet, mennem kell! Lehet, hogy becsapva fogod érezni magad és dühös leszel rám, mert úgy érzed, elhagytalak! Sosem hagylak el! Mindig az emlékeidben és a szívedben maradok!

Léna hangja remegni kezdett és olyan fájdalmasan tört rá a hiány, hogy odanyújtotta a levelet Miroslavnak.

-Nem tudom tovább olvasni, megtenné, hogy folytatja? - suttogta könnyeivel küszködve.

-Természetesen!

Te állsz hozzám a legközelebb, ezért úgy végrendelkezem, hogy az erdei házamat rád hagyom. Használd szíved szerint! És hogy legyen hozzá segítséged is Miroslav gondjaira bízlak. Figyelj rá, bízz benne és tanulj tőle. Ő nagyon értékes ember! Mindent tud a természetről és rengeteget az emberekről is. Kívánom, hogy találd meg itt a békédet!

Szeretettel ölel papi!

Léna csak nézett Miroslavra. Szemében egyszerre tükröződött meghatottság, bizonytalanság, és szeretet. Az erdész olvasott benne.

-Ráér holnap is átgondolni! Biztosan elfáradt. Felajánlom az egyik ágyat. Reggel visszamegyünk és mindent megbeszélünk! … szomszéd – tette hozzá kedves huncutsággal a szemében.

Léna V.

Felnőtt szoba

LÉNA
V.

Léna teste lassan nyugodni kezdett. Sírása csendes könnyezéssé szelídült. Aztán már az is elapadt. Miroslav érezte a görcsös markolás enyhülését. Óvatosan felállt, felemelte a lányt és az asztalhoz ültette a székre. Elővette kulacsát és öntött egy pohár vizet.

-Igya meg! Segít!

Léna vérző tenyerével a víz felé nyúlt.

-Várjon! - és az erdész, zsebkendőjére csorgatott egy kis forrásvizet. Markos, a munkától kemény, naptól cserzett kezébe vette a lány finom, szinte törékeny tenyerét és letörölte róla a még szivárgó vért.

-Hozok még vizet. Addig igyon! - és a zománctól megkopott kiskannával lement a patakhoz.

Léna szájához emelte a poharat és belekortyolt. Idejét sem tudta, mikor ivott utoljára vizet. Igaz a városi csapvíz nyomába sem érhetett ennek. Ez életet lehelt belé, felüdítette. Mire Miroslav visszatért, már kint állt a ház előtt kezében a lavórral. Letette egy fatönkre és apró szisszenések közepette alaposan megmosta a kezét.

-Hogy van? - kérdezte a férfi gyöngéden.

-Köszönöm! Jobban. Sajnálom, hogy így kiborultam. Biztosan megvan rólam a véleménye.

-Igen, megvan. - mosolygott Léna meglepett tekintetén.

-Azon kevés bátor emberek közé tartozik, akik félelmeik ellenére képesek szembe nézni azokkal, és fel merik vállalni gyengeségüket. Ehhez kell az erő. Tisztelem önt ezért!

Léna hiába kutatott egy aprócska gúny, cinizmus után az erdész arcán, nem lelt.

-Nem hiszi el, amit mondtam. - csóválta fejét derülten Miroslav.

-Mennyi idő kell, hogy higgyen a szemének és a szívének? Túl sok időt töltött olyan emberek között, akik szerepeket játszottak. Itt az ideje, hogy megismerje a tisztaságot, őszinteséget! És erre nincs jobb hely, mint a természet. Van kedve kirándulni egyet? Már így is túl sokat járattam a számat.

-Átöltözöm és mehetünk. - azzal bevonult a házba.

Az erdész nézte a messzeséget és csendben megjegyezte magában, hogy valami egészen új érzést hozott ki belőle ez a lány. Sosem volt családja, így gyermeke sem, de most a sors úgy tűnik ebben a helyzetben is próbára teszi. Nem mintha ódzkodna tőle, csak semmi tapasztalata nincs benne. Harminc évvel ezelőtt, mielőtt az öreg meghalt, megkérte valamire. Akkor nem hitte, hogy egyszer teljesíteni is fogja.

Az ajtó nyikorgására és a zár kattanására megfordult. Alaposan szemügyre vette a talpig új terepruhába öltözött lányt. Tekintete megállapodott a bakancson.

-Új?

-Igen. Valami baj van vele?

-Semmi, csak vegyen bele még egy zoknit!

-Nem hiszem hogy kelleni fog. Azt mondta az eladó, hogy ez a legkényelmesebb és legstrapabíróbb bakancsuk.

-Ahogy gondolja! - vonta meg a vállát Miroslav. Hátára vette zsákját, melyben a legfontosabb dolgok mellett lapult némi élelem és persze egy pár zokni is.

Lesétáltak a csermelyhez megtölteni kulacsaikat és nekivágtak a rengetegnek.

Miroslav tapasztalatból tudta, hogy ilyen lelki állapotban mekkora segítség, ha valaki a fizikailag teljesítőképessége határát súrolja. Nem kímélte a lányt, de figyelte, nehogy átbillenjen és feladja. Amikor látta, hogy Léna elkalandozik, nehezített a tempón és a terepen.

A lány az első erőteljesebb kaptató közben magában zsörtölődött.

-Mi a fenét csinál? Tudja, hogy nem szoktam túrázni. Azt akarja, hogy belegebedjek?

Aztán nem maradt ideje gondolkozni. Minden ügyességére és figyelmére szüksége volt, hogy ne botoljon meg, hogy kapjon levegőt, kikerülje a szúrós ágakat és az alattomos pókhálókat.

-Fúj! - bukott ki belőle, mikor egy óvatlan pillanatban telibe talált az arcával egy nagyobb pókhálót.

-Most tette tönkre tíz nap munkáját! - konstatálta Miroslav.

-Nem baj, ha nem siratom meg? - kérdezte gúnyosan a lány.

-Nekem nem, de a nyaka felé közeledő lakó, biztosan nem örül neki.

Léna moccanni sem mert.

-Levenné? - suttogta dermedten.

-Le! - tenyerébe vette a jószágot és a legközelebbi faágra helyezte.

A lány, fogát összeszorítva, menetelt az erdész után. Már törte a cipő, de semmi pénzért el nem árulta volna. Egy-egy könnyebb részen elkalandozott a lelke dédapja felé, de valahogy mindig akkor gyorsult az iram, vagy keményedett a pálya, így újra összpontosítania kellett.

-Nem töri a bakancs? - nézett a sántikáló lányra az erdész.

-Nem! -jött a fogak között szűrt válasz.

Nem vagyok én normális! Alig tudok lépni és...

-Várjon! - kiáltott Miroslav után Léna.

-De, nagyon töri! - horgasztotta le a fejét.

-Üljön le! Vegye le a bakancsot!

Az erdész hátizsákjából elővett sebtapaszt és a zoknit. Leragasztotta a felhólyagzott sarkat.

-Vegye fel mindkét párat és úgy a cipőt!

-Úgy látom a városi iskolákban van egy tantárgy, amire nagy hangsúlyt fektetnek.

Léna kérdően nézett rá.

-A csökönyösség!

-Tudja itt az erdőben mást tanulunk. A neve, bizalom. Nagyapám megtanított rá, hogy bízzak az ő tapasztalatában, tudásában, mert itt az életünkbe kerülhet, ha fejjel megyünk a falnak. Alkalomadtán gondolkozzon el rajta, melyiknek veszi több hasznát!

Léna haragudni akart, amiért kioktatta, de valahogy nem ment. Tudta, hogy igaza van Miroslavnak és érezte, hogy semmi bántás nincs a szavai mögött.

-Maga egészen más tanár, mint a városiak. Nem haragszik, ha nem tudom a leckét és nem aláz meg, mert közben érezteti, hogy szeret. Köszönöm!

Az erdész elismerően nézett Lénára, aki úgy érezte szavak nélkül olyan dicséretet kapott, amit még eddig csak papitól.

Szó nélkül mentek tovább. A lány még nem tudott figyelni a körülötte lévő csodára, de most nem is ez volt a cél.

-Hová megyünk? - kérdezte majd hat óra kemény gyaloglás után és fájóan fáradtan.

-Már sehova. Megérkeztünk! Itt az otthonom!

A lány csak most nézett körül. A fák között egy igényesen megépített és tisztán, rendben tartott faházat látott.

-Miért hozott ide?

-Teljesítenem kell egy harminc éve tett ígéretemet. Jöjjön, mutatok valamit! - és kitárta háza ajtaját Léna előtt.

Léna IV.

Felnőtt szoba

LÉNA
IV.

Remegő kezei nehezen engedelmeskedtek. Alig talált bele a kulcslyukba. Az öreg, kissé korhadt ajtó nyikorogva kitárult és nyomában beözönlött a fény, kiszorítva a sötétséget. Tekintetével végigpásztázta a kis helyiséget. Mintha semmi sem változott volna harminc év alatt. Balra egy nyitott szekrény edényekkel, mellette a tűzhely. Szemben az ablak alatt az ágy, mellette egy apró asztalkával, jobbra pedig egy másik, kisebb ágy és egy zárt ruhásszekrény. Középen pedig a vén tölgyfa asztal, amit papi egyedül faragott a hozzá tartozó két székkel együtt, és ami mellett annyi boldog órát töltött el azon a nyáron.

-Gyere csak Jelenka! Megfőzzük az ebédet! - szólt kedvesen az öreg.

-Mi lesz az papi?

-Hozd a kosarat, megnézzük, mit gyűjtöttünk!

Azzal elvette a csöpp gyermekkézből és tartalmát óvatosan az asztalra szedte. Közben magyarázott.

-Válogasd ide jobb oldalra a gombákat! Balra a gyümölcsöket! A többit pedig visszatesszük és kiszárítjuk.

Jelenka felállt a székre, hogy elérje az asztalt és ugyanolyan óvatosan, szeretettel nyúlt a zsákmányhoz, ahogy dédapjától látta. Minden a helyére került és cinkosan papira nézett.

-Ugye mi vagyunk a legügyesebb gyűjtögetők? -csilingelte vékony hangján.

-Igen, kincsem! De ne feledd, ezt mind az erdőtől kaptuk! Ha nem termett volna meg, mi éhen maradnánk. Ezért legyél hálás a természetnek és vigyázz rá!

Léna azon kapta magát, hogy az asztal mellett áll és emlékezik. Jóleső érzés kerítette hatalmába, de tudta, még nem sikerült elengednie magát annyira, hogy ezek az emlékek egész mélyen érintsék meg.

Odalépett az ablakhoz és kitárta. A szédítően friss levegő betöltötte a házikót.

Szeme az edényekre tévedt és keresgélni kezdett. Majd levett egy faragott fatányért és óvatosan megsimogatta. Keze alatt érezte a fa simaságát, a faragás éleit és egy repedést, mely végigfutott a szélén. Újra elkalandozott.

-Jelenka! A szekrényből hozzál légyszives ki egy tányért! - szólt be papi a kislánynak.

-Viszem! - kivett egy fatányért, de apró ujjai közül kicsúszott és hangos durranással a földre esett. Hiába kapott utána, a tányér csúnyán megrepedt. Szemeiben könnycseppek gyűltek és sírva guggolt a sérült edény felett. Papi is meghallotta a koppanást és a szipogást is. Ahogy belépett átérezte a kislány bánatát és félelmét. Lekuporodott mellé.

-Miért sírsz?

-Én nem akartam, csak kicsúszott! - hüppögött remegő ajkakkal.

-És azzal segítesz a tányéron, meg magunkon, ha sírsz? - kérdezte szeretettel és megsimogatta a kislány buksiját.

Jelenka értetlenül nézett rá.

-Nem haragszol?

-Nincs miért haragudnom. Én is ejtettem el már sok mindent. Viszont kell egy másik tányért faragni, ha mindketten enni akarunk. - mosolyodott el az öreg.

-Menjünk, keressünk egy megfelelő fát hozzá.

Azzal kézen fogta a megkönnyebbült gyermeket és elindultak az erdőbe.

-Vajon miért nem dobta ki ezt a tányért, hiszen soha többé nem lehetett használni. - morfondírozott magában a lány. Nézte, forgatta és megértette. Szívét fájdalom szorongatta. Emléknek. Hogy akkor is emlékezhessen dédunokájára, ha nem lesz vele a magányos téli napokon.

-Jaj papi! - szakadt ki belőle és szeme elhomályosult. Kezében a tányérral odabotorkált az ágyhoz. Leült. Annyira fáradtnak érezte magát, mintha harminc éve folyamatosan cipelt volna egy zsákot, tele súlyos terhekkel, és amit még mindig nem tudott letenni.

Körbe nézett és pillantása az ágy végében álló kis asztalkára esett. Rajta egy kifakult fekete-fehér fénykép, fakeretben. Egy szikár termetű öreg, ősz, szakállas, nyugodt tekintetű bácsi, ölében egy három éves tejfölszőke, göndör hajú, szélesen mosolygó kislánnyal.

És végre kiszakadt belőle a fájdalom. Amit képtelen volt akkor és még harminc évig felszabadítani. Az elvesztés gyötrően kínzó szorítása. De elárasztotta a düh is, amiért magára hagyta dédapja. Majd teljes erejével a földhöz vágta a képet és a keret darabjaira hullott, az üvegszilánkok pedig felsebezték tenyerét. Összegörnyedve a padlóra térdelt, és csak zokogott. Meg sem hallotta a fékező autót.

Miroslav elindult, hogy otthon összeszedje a szükséges dolgokat holnapra. A rázós út miatt elég lassan haladt, de itt nem lehetett sietni. Az útelágazáshoz érve, ahonnan balra a háza, jobbra pedig a város felé lehetett menni, balra kanyarodott. Rossz érzés kerülgette. Talán nem kellett volna ilyen hirtelen magára hagynia a lányt. Eszébe jutott saját nagyapjának elvesztése és az érzés, ami még hónapokig sanyargatta. Annyira fájt, hogy aznap tudattalanul nekivágott az erdőnek. Léna pedig csak most fog szembesülni ezzel. Hogyan fogja fogadni? Mi lesz, ha ő is beveti magát a számára ismeretlen vadonba? Beletaposott a fékbe és hirtelen lendülettel visszatekerte a kormányt.

Ahogy lefékezett a lak előtt, és kiszállt a kocsiból, csak egy csattanást hallott. Sietve az ajtóhoz ment, belépett és az ágy előtt meglátta a görnyedten síró, vérző kezű lányt és előtte az összetört képet.

-Hogy tehette ezt! Itt hagyott! - ordította Léna.

Az erdész nem szólt egy szót sem, csak mellé térdelt, átkarolta a lelket mardosó kíntól előre-hátra himbálózó testet. Léna teljes erejével az ölelő karba kapaszkodott. Mint aki attól fél, ha elengedi, örökre elmerül.

Aztán már csak ringatta a zokogó gyermeket, átérezve minden fájdalmát és tudva, hogy ebben a pillanatban ez a legtöbb, amit érte tehet.

Léna III.

Felnőtt szoba

LÉNA
III.

Ahogy távolodtak a várostól, Léna úgy hagyta maga mögött jelenét, hogy szabadjára engedhesse eltemetett múltját és lehetőséget adhasson jövőjének. Már nem akart mindenáron beszélni. Tekintetét a távoli horizontra irányította, ahol felsejlett a hegy lábánál az erdő, a maga könyörtelen magányával és megigéző szépségével.

-Vonzza a szemet és a lelket. - mondta ki hangosan a lány gondolatát Miroslav.

Már meg sem lepődött rajta. Inkább jólesett, hogy van, aki ennyire érzi őt. Akinek nem kell magyarázkodni, és aki nem kerít nagy feneket a dolgoknak.

-Maga ott lakik? - kérdezte Léna, és közben azon morfondírozott, vajon érzi-e a bizonytalanságát, sunyin piszkáló félelmét a férfi.

-Igen, de az erdészházban, ami a hegy túloldalán vagy húsz kilométerrel arrébb van a dédapja házától. De ne aggódjon, ha szüksége lesz rám, ott leszek. Bár a félelmét nem tudom megszüntetni. Ez a maga dolga lesz!

-Csak tudnám, hogy kezdjek hozzá! - sóhajtott fel, magában pedig elmosolyodott - Érzi!

-Ott majd mindenre megkapja a választ!

Aztán már csak csendben figyelte a változó tájat és mikor beértek a fák közé kicsit megkönnyebbült.

Az erdei lakhoz kanyargós, kátyús földúton jutottak fel. Látszott, hogy az erdész ismeri a járást. Pontosan tudta, hol vannak a gödrök, meddig lehet megközelíteni az út szélét annyira, hogy ne csússzanak le a hegyoldalon.

-Becsukott szemmel is odatalál, igaz? - kérdezte kíváncsi kihívással a hangjában.

-Szeretné, ha kipróbálnám? - és közben kikerült egy mélyedést, ezzel vészesen közel sodorva a terepjárót a meredélyhez.

-Jézusom! - tört ki Lénából a szó és hátát belepréselte az ülés támlájába, kezeivel pedig görcsösen kapaszkodott.

-Pedig be sem csuktam a szemem.

-Inkább ne is! - lazította el testét, mikor visszakerültek az útra.

Az erdész a fából épített ház elé kanyarodott a kocsival. Léna nagy levegőt vett és Miroslavra nézett, aki bátorítóan vállára tette kezét.

-Ne aggódjon, kint nem fog megfulladni! Sőt!

Kilépett az autóból és megértette, miért mondta a férfi. Szinte mellbevágta a kellemesen langyos, tavasz végi friss levegő. Beleszédült. Csukott szemmel teli tüdővel szívta magába, mint a fuldokló, mikor végre kirobban a vízből. Az erdész óvatosan megfordította a behunyt szemű lányt, aki így háttal került a háznak, és fülébe súgta.

-Nyissa ki a szemét!

Megtette. És csak állt, mozdulni sem volt ereje. A látvány, ami elé tárult, végig borzongatta a testét, átjárta a sejtjeit. Lelke, kilépve testének korlátaiból, kitárult és eggyé vált a tájjal. Szemét a boldog megnyugvás ismeretlen könnycseppjei hagyták el.

A házat dédapja úgy építette meg, hogy semmi se akadályozza a látványt annak, aki háttal áll a laknak. Léna szeme mohón fogadta be a táj szépségét. Alatta zölden lélegző fák, amerre a szem ellát, egészen le a hegy lábáig. Néhol sziklák szeldelik a földet , szürkés színükkel megbontva a tavasz harsogó színét. Jobbra csak hallani lehet a csermely csobogását. A messzeségben pedig visszafogottan felsejlik a város. Megfordult. A ház mögött már fenyvesek uralják a hegyoldalt, feltörve az ég felé. Susogásuk cirógató. És egy hang. Még nem látja, de tudja kié és a fenyők mögül lassan kikúszik az égre egy hollópár.

Miroslav óvatosan hátrébb lépett. Tudta, mit él át a lány, hisz ő is megélte, mikor nagyapja először mutatta meg neki ezt a csodát. És azóta minden nap újra és újra. Elővette zsebéből a ház kulcsait. Aztán meggondolta magát. Nyissa ki a lány! Lépjen be ő először, ki tudja, milyen érzéseket kell átélnie!

Végül Léna tekintete a házra és Miroslavra siklott.

-Van térképe? - kérdezte az erdész.

-Igen. Ezt találtam a neten. - és farmere zsebéből előhúzott egy papírt.

-Egész jó! Látja itt van az erdészház és ezen az úton jöttünk fel. Szerencsére elég nagy területet felölel, így meg tudom mutatni rajta az én házamat. - azzal ujjával a hegy túloldalán lévő épület jelzésre bökött.

-Nekem most mennem kell! Holnap reggel eljövök. Hozok néhány dolgot, amire szüksége lesz. A patakból nyugodtan ihat. Tessék a kulcs! Ha javasolhatom, ma ne mászkáljon el. Lesz dolga elég. Ha jól sejtem takarítani fog és valószínűleg nem csak a házban, hanem bent a lelkében is. Bátran dobjon ki mindent, amire már nincs szüksége, de ami fontos, azt csiszolja tisztára!

Kivette a kocsiból Léna hátizsákját és két pokrócot, majd kezet nyújtott a lánynak, aki erős tenyerébe csúsztatta kezét.

-Köszönöm! Mindent köszönök!

Ahogy becsapódott a kocsi ajtaja, Léna összerezzent. Sokáig nézte az úton lefelé kanyargó autót, majd megszorította tenyerében a kulcsot és elindult a ház felé.

Léna II.

Felnőtt szoba

LÉNA 
II.

Azt hitte álmodik. A szempár az álomból tiszta természetességgel nézett rá, majd társult hozzá a telefonból ismert hang is.

-Jó reggelt! A nevem Miroslav Ivanovics Demyan.

-Jó reggelt! Jelena Maksimovna Anuva, de kérem, szólítson Lénának!

A férfi kézfogása határozottságot és nyugalmat árasztott, csakúgy, mint hangja a telefonban. Lénában egy ismeretlen érzés bontakozott ki, amit eddigi életében még nem tapasztalhatott meg. Egy érzés, amit soha nem is engedett meg, hogy mások kiváltsák belőle. Annál ő keményebb volt. A hatvan év körüli, ősz férfi egész lénye biztonságot sugárzott. Ha valamit, akkor ezt sosem kaphatta meg apjától. Ettől annyira megijedt, hogy szemét elkapta a tekintetről és zavartan csak ennyit mondott:

-Indulhatunk!

A terepjáró elindult a városból kifelé, az erdőbe, ahol valami várt Lénára. Valami, amitől félt, de tudni, érezni, látni akarta.

Lopva sofőrjére pillantott. Szinte minden hiányzott Miroslavból, ami eddigi ismerőseire oly jellemző volt. Nem volt harsány, pökhendi, fennhéjázó, lekezelő, színészi. Viszont áradt belőle az őszinteség, nyugalom, bizalom és a csend.

Igen a csend, ami Lénát szinte kínozta. Mondani akart valamit, de nem találta a megfelelő témát. Beszélni szeretett volna, de félt, hülyeséget mondana vagy kérdezne. Több gondolat suhant át az agyán.

-Nehéz csendben maradni? - kérdezte minden bántó zönge nélkül az erdész. Nem mosolygott a lány kínján. Mintha tényleg érdekelné, de Lénát mégis elfogta a düh. Így válasza kissé élcesre sikeredett.

-Megtenné, hogy nem olvas a gondolataimban?

-Szívesen, de akkor csukja be a könyvet!

Annyira meglepte a válasz és a benne lévő humor, hogy elmosolyodott.

-Bocsánat! Ennyire látszik?

-Az elmúlt öt percben legalább négyszer vett nagy levegőt. Mindegyik után zavartan kinézett az ablakon és folyamatosan fészkelődik, vagy babrál valamivel. Ha beszélni szeretne, ne tartsa vissza magát, szólok, ha nem tudok figyelni. Azt ne várja, hogy én kezdeményezzem, szívesebben hallgatok.

Pár másodpercnyi csend után belekezdett.

-Harminc éve nem voltam kint az erdőben. Akkor halt meg a dédapám. A szüleim többé nem vittek oda, aztán az iskolák, meg a munka teljesen lekötött. Igazából nem is tudom, mi történt velem, hogy erre vállalkoztam.

Igyekezett közömbös hangszínt felvenni, de valahol tudata legmélyén érezte, ezt az embert lehetetlen becsapni.

-Nem tudta elgyászolni.

Léna sok mindenre számított, de erre azért nem. Szemét elfutották a könnyek, keze ökölbe szorult. Gyűlölte a kiszolgáltatottságot. Sírni is csak nagyon ritkán sírt és csak ha egyedül volt. Ez az ember meg belé gázol, átlát rajta és fájdalmat okoz.

-Mi köze hozzá? - szűrte a fogai között, de ordítani tudott volna. Képtelen volt uralkodni az érzésein. Kitört belőle harminc évnyi fájdalom és zokogása elnyomta a motor hangját.

Miroslav leállította kocsit az út szélén és Lénához fordult. Megfogta két vállát és határozottan, de nem erőszakosan maga felé fordította a lányt. Hangja ősi nyugalmat és megértést árasztott.

-Nézze! Maga szívességet kért tőlem, amit én teljesítek, mert úgy éreztem a telefonban, most nagy szüksége van rá. Elindult egy úton. Én megteszem, amit tudok, de Önnek kell eldöntenie, hogy minden ezzel járó fájdalmat, érzelmeket felvállalva tovább halad-e. Ha azt mondja forduljak vissza, rendben. Elköszönünk egymástól és folytathatja eddigi életét. De ha mégis tudni akarja, hogy milyen lehetne másképp, akkor szembe kell néznie önmagával, és én nem fogom becsapni, csak azért, hogy ne fájjon annyira.

Léna lassan felemelte fejét. Nem tudta, mit akar és mit mer, csak azt érezte, hogy soha még senki nem volt vele ennyire őszinte és elfogadó. Tudta, hogy ebben az életében többé nem talál még egy ilyen helyzetet és embert, hogy változzon és változtasson. Mély levegőt vett és halvány mosollyal arcán, válaszolt.

- „Utánam az özönvíz!”

Léna

Felnőtt szoba

LÉNA

Léna fáradt tekintettel nézte a Moszkván pihenő sirályokat. A madarak hol csapatostul, vijjogva keringtek, élelem után kutatva a víz felett, hol csukott szemmel ringatóztak a hullámokon. Szürkült.

Nem értette pontosan mi is történik vele. Minden úgy megváltozott körülötte. Vagy benne? Ő, az örök élénk, izzó, sürgölődős most nem vágyott semmire és senkire. Kelletlenül ment a munkahelyére. Ki akart szabadulni. Valahogy úgy érezte, nincs a helyén. Hogy máshol és mást kellene csinálnia. Menni vágyott a természetbe, a csöndbe. Olyan helyre, ahol önmaga lehet, olyan emberek közé, akik értik őt beszéd nélkül is. Ez persze merőben ellentmondott természetével, hiszen sosem kirándult és híres volt arról, hogy be nem állt a szája. Valami hiány, elégedetlenség mardosta. Mindeközben tele volt várakozással.

Próbálta ezt elmondani a barátainak, kollégáinak, már akikről úgy gondolta, hogy megértik, amiről beszél. De nem talált meghallgatásra. A legjobb barátnője is csak szánakozó mosollyal annyit mondott. Ne foglalkozz vele, majd elmúlik! Egyedül maradt.

És mindezek tetejébe újabb és újabb emlékek bukkantak elő a múltjából. Gondolatok, amiket akkor nem is tartott fontosnak és csendben eltemetődtek agya, lelke egy-egy apró zugában. Most viharként cibálták érzéseit. Tegnap aztán bevillant egy kép.

Talán három éves lehetett és az erdőben egy kidőlt fán üldögélt. A kérget feszegette, hogy megnézhesse, mik is laknak alatta. Akkor abban a pillanatban, mintha megállt volna az idő és mikor felnézett, boldog mosollyal köszöntötte az erdőt.

Az emléktől könnybe lábadt a szeme. Eszébe jutott dédipapa, akinél egy csodálatos nyarat töltött, aki megtanította az erdő, a természet az élőlények tiszteletére, megbecsülésére, szeretetére. És aki még azon a télen elment örökre, ezzel bezárva egy kaput Léna lelkében. Soha többé nem ment ki az erdőbe és elfeledett mindent, hogy ne kelljen a fájdalomra emlékeznie, amit papi halála okozott.

Ez az emlék felszakított valamit. Valamit, amire sosem gondolt. Hogy mennyire nem ismeri önmagát. Azt a gyermeket, aki igazán volt, és akit később körülvett falakkal, álcákkal, szerepekkel, hogy megvédhesse magát.

Behúzta a függönyt és úgy döntött holnap változtat életén. De nem kellett addig várnia.

Furcsa, jéghideg dermedtség kúszott a szívéhez. Érezte, hogy valaki nézi, ahogy könnyektől áztatott arccal próbálja a törött szárnyú hollót óvatosan felemelni. Megfordult és egy sötét szempárt látott.

Zihálva ült fel az ágyon. Testét veríték borította. De legnagyobb megdöbbenésére az első félelmet kíváncsiság váltotta fel.

Reggel aztán beteget jelentett és nem ment be dolgozni. Leült a gép elé és elindult, hogy legalább virtuálisan megkeresse az erdőt. Órákon keresztül szörfözött a neten, és telefonálgatott, mire hosszas kutakodás után kezében volt egy térkép, papi régi erdei házának pontos helyével és a mostani erdész telefonszámával, amit nyomban tárcsázott is. A vonal túlsó végén egy kellemes, határozott férfihang szólt bele az éterbe. Léna ettől kicsit megnyugodott és bár nem túl összefüggően, de elrebegte, mit is szeretne tulajdonképpen. Úgy tűnt az erdész megtanulta a türelmet munkája során, mert nem szólt bele a lány hebegésébe és végül felajánlotta, hogy másnap kiviszi őt a lakhoz.

Nem tudta, honnan vette a bátorságot, de a következő hívást a főbérlőjéhez intézte és felmondta az albérletet. Két hete maradt a kiköltözésre.

Aztán csak ült a szobában. Nem tudott és nem is akart koncentrálni semmire. Még sosem hallgatott a megérzéseire és most izgatottan kóstolgatta az új élményt. Benézett a szekrénybe és csalódottan vette tudomásul, hogy nincs olyan ruhája, amiben kényelmesen mozoghatna az erdőben. A délutánja a megfelelő öltözet és hátizsák beszerzésével telt el.

Este még összepakolta az összes holmiját, amire úgy gondolta szüksége lehet az elkövetkező napokban, hetekben, vagy ki tudja mennyi időben, majd hullafáradtan rogyott az ágyba. Utolsó éber gondolatára elmosolyodott. Holnap....

A sötét szempárhoz nem tartozott sem arc, sem test. Léna fájdalommal teli szívvel elé tartotta a beteg madár szárnyát, ami a nézéstől összeforrt és a holló, csőrével csókot lehelve a lány homlokára, elrepült. Ő pedig elmerült a tekintetben.

Ötkor az óra csörgésére riadt. Érezte szája szegletében a sós könny ízét. Sírt álmában. Hatra beszélte meg az erdésszel a találkát. Lezuhanyozott, felöltözött, megreggelizett, útravalót készített. Oly nyugalommal tette mindezt, mint aki pontosan tudja, ezt kell tennie. Mikor mindennel elkészült, utoljára végignézett a lakáson. Arra készült, hogy feladja eddigi életét, és már majdnem elbizonytalanodott. Ebben a pillanatban csöngettek. Még ott csillogott a könny a szemében, mikor kinyitotta az ajtót. Megfordult és egy sötét szempárt látott.

Valamit valamiért

Felnőtt szoba

VALAMIT VALAMIÉRT

Kifelé nézett a kocsiból. Az est szürkesége homályba borította az elsuhanó tájat. Nyugodtan fájhatott, félhetett, izgathatta az új cél. Mikor felvette őt a sofőr, csak egyet kérdezett, mikor meglátta a lány könny nélküli tekintetét.

-Akar beszélgetni?

-Nem! - hangzott a csendes, de határozott válasz.

Így aztán végig pörgethette életét a gondolataiban, lelkében, senki nem zavarta meg.

Ahogy a köd leszállt a mindenségre, úgy homályosította el tudatát az emlék.

-Mi történt vele? - kérdezte az ügyeletes kórházi orvos, miközben rohanva tolták be a legközelebbi műtőbe.

-Megkéselték. A gyomrát érte a szúrás és átszaladt a penge a másik oldalon. Rengeteg vért veszített, eszméletlen.

Öten állták körbe a harmincas éveiben járó nőt, izzadva harcolva az egyre reménytelenebb életéért. Ő már kívülről figyelte őket. Nem érzett sem fájdalmat, sem rettegést. Semmit. Csak figyelt és hallgatta az egyenletesen sípoló hangot és a vízszintes vonalat.

-Akarsz maradni? - kérdezte mögüle a hang.

-Lehet?

-Mindent lehet. Ez most csak a Te döntéseden múlik. De ha maradni akarsz, azért tenned kell!

-Mit?

-Tudod miért késelt meg az asszony! Tudod, hány asszony örülne a halálodnak? És tudod, miért?

-Persze. Mert elszerettem a férjeiket. Szám szerint négyet.

Nem érzett lelkiismeret furdalást, mert a férfiak nem hadakoztak ellene, mert boldoggá tette őket. És azért sem, hogy aztán tovább állt. Maga mögött hagyva az asszonyától és szeretőjétől elhagyott férfiakat.

-Mit kéne tennem?

-Azt, amit eddig is, egy csöpp változtatással. Beleszeretni nős férfiakba. Elérni, hogy beléd szeressenek. Ez eddig nem fog gondot okozni. És addig maradni velük, amíg meg nem értik, milyen fontos nekik a feleségük. Akkor tekinthetem sikeresnek a feladatod végrehajtását, ha a férfiak a feleségüket választják.

A lány pár pillanatig gondolkodott, majd anélkül, hogy megnézné, kivel is állt szóba, válaszolt.

-Rendben! És ha nem sikerül?

-Újra meghalsz.

-És ha mégis meg tudom csinálni?

-Élhetsz tovább a te akaratod szerint.

A műtős leengedte a kezeit, jelezve, itt már nem tudnak többet tenni, mikor hirtelen a sípolást gyenge, ütemes dobbanás váltotta fel.

-Van szívverése! - hangzott a döbbent felismerés és a helyzetet azonnal megértve folytatták a lány műtétét.

-Nem tudom, mi történt magával, de csodával határos módon megmenekült a haláltól. - állt meg az ágy végénél a főorvos, két héttel az eset után.

-Akar valamit mondani ezzel kapcsolatban?

-Nem. Nem tudok semmit mondani.

-Akkor hazamehet! És vigyázzon magára! Kapott egy lehetőséget. Próbáljon meg jól gazdálkodni vele!

Azóta eltelt kilenc év. A kilenc év alatt megtanult szenvedni az elhagyatottságtól. Az első férfit, akibe beleszeretett, nem tudta a feleségéhez visszatéríteni. Maradni sem maradhatott mellette, de már nem könnyű szívvel szakított vele. Kezdte átérezni a veszteséget. Aztán jöttek a többiek. Egyre inkább meglátta a kapcsolatok mélységét. Nem kímélte magát. Mindent látni, tudni, érezni akart. Magában is. Most értette meg, mennyire nem élt eddig. Kemény álarc mögé bújtatta önmagát, azt remélve megvédheti lelkét az érzelmektől. De már nem akart védelmet. Éreznie kellett a szerelmet, vívódást, odaadást, az elvesztéstől való félelmet, a gyomrot görcsbe rándító meggyötrést és meggyötörtetést. A magányt, az elhagyatottságot. Másrészről látta a házasságokat. Ahogy kihunynak az érzelmek és közönyössé válnak egymás iránt a társak. Arra is rá kellett döbbennie, hogy nem csak a férjeken múlik. Férj és feleség egyaránt felelőse a tönkrement kapcsolatnak.

Aztán a negyediknél valami mást is érzett. A segítés, megértés nyújtotta örömet. Tegnap történt. Fájt a szakítás, de elárasztotta a szeretet is. Hisz csodálatos érzéseket kapott és adott a férfinak és békében váltak el egymástól. Akkor érezte igazán, hogy azt sikerült elérnie, ami az egyezségben volt.

Az ösvényen sétált. Egyedül volt, de nem érzett magányt. Élt! Élt a teste, a lelke.

-Milyen érzés?

-Ez maga a csoda! Az életemben halott voltam. Aztán meghaltam, hogy élhessek. Köszönöm!

-Nincs mit köszönnöd! Azért kaptad a lehetőséget, mert alkalmas voltál a változásra. Mert felkészültél rá és tudatod mélyén akartad is.

-Most mi lesz?

-Előtted az élet!

Hátrafordult, de már csak a faleveleket libbentő szellő játékát látta. Jóleső ürességet érzett. Aztán lelke mélyéből végre előbukkant valami, valaki. Egy férfi, akit néhány hónapja ismert meg. Akit tisztelt, becsült. Akivel annyi mindenről beszélgetett, és hallgatott. Aki nem volt tolakodó, mégis vágyott rá. Akinek szerette a lelkét a csöndjét, aki szerette a lány lelkét és csöndjét. Aki mellett önmaga lehetett, és nem kellett szerepeket játszania. Lassan ismerték meg egymást. Finoman ízlelgették túlcsorduló lelküket.

Közben kiért az országútra és leintette a legelső arra járó autót.

Az est szürkesége homályba borította az elsuhanó tájat. Nézte az elmosódó árnyakat.

-Mégis merre megy? - hangzott el egy óra múlva a sofőr második kérdése.

-Amerre a szívem visz. - és bemondta az úti célt.

Elindult a férfihoz, aki betöltötte lelkét, hogy végre tudása birtokában, igazán elmerüljön egy kapcsolatban.

Gomboszi harmadik rész

HARMADIK FEJEZET

amiben Gomboszi és Hamvaska örök barátságot köt és megjelenik a színen Boszigáncs. Vesztére!

Hamvaska és Gomboszi nyugodtan játszadozhatott, hisz nekik még nem kellett a boszi iskolába járniuk. Még kicsik voltak, és az első két évben játékkal, ismerkedéssel, tölthették napjaikat. Igazi barátok lettek. El sem lehetett választani őket egymástól.

Hamvaska azonnal szívébe zárta Gomboszit. Tetszett neki vidámsága, ragyogó szeme, mindig izgő-mozgó tettrekészsége. És persze az ötletei.

Most is éppen a patak partján ültek és hangyakompot üzemeltettek. Gomboszi levette olajzöld gombakalapját, egy erős, hosszú fűszállal a földbe szúrt rózsa tüskéhez kötötte és azon ügyködött, hogy átsegítse a hangyákat a vízen, ami útjukat állta.

-Hamvaska legyél szíves segítsd ki ezt a hat hangyát a partra! Én addig tartom a kötelet, mert vannak még néhányan a túloldalon.

-Szívesen! Gyertek, csak meg ne csípjetek! - óvatoskodott kerek arcú pajtása.

-Dehogy csípnek! Hiszen nem bántjuk őket és ezt pontosan tudják. - oktatgatta őt kedvesen.

Annyira elmerültek a mentőakcióban, hogy észre sem vették, mikor hátuk mögött megjelent egy magas, égnek álló lila hajú, szúrós tekintetű boszi és néhány társa. Csak a gúnyos kacagásra riadtak fel és hátra néztek.

-Na mi van? Csak nem megint valami jót cselekszel boszik szégyene! - mondta a nagy hangú, Gomboszira meresztve szemeit.

Hamvaska félve húzódott távolabb. Ismerte Boszigáncsot, a bogáncson világra jött harcias boszit. A kisebbek, de sok nagyobb boszi is félt tőle. Volt, aki messzire elkerülte, de volt, aki inkább beállt a csapatába, mert így nem kellett félnie a haragjától és sütkérezhetett a vezér árnyékában.

Gomboszival most húzott ujjat először, de nem tudhatta kivel áll szemben.

-Hozzám szóltál? - kérdezte nyugodtan Gomboszi és felállt a partról.

-Kihez máshoz? Mindenki tudja, milyen veszélyt jelentesz a boszikra! - harsogta érces hangon és lábával belökte a patakba az éppen kikászálódó hangyákat szállító kalapot.

Hamvaskának fogalma sem volt, miről beszél Boszigáncs, de azt látta, hogy Gomboszinak elsötétül a tekintete.

-Miért lökted őket a vízbe? - suttogta vészjóslóan a kérdést a melák felé.

-Talán nem tetszik? - hajolt le a boszilányhoz kihívó tekintettel.

-Nem! Egyáltalán nem tetszik! - de ekkor már az ő tekintete is villámokat szórt.

Aztán minden olyan gyorsan történt, hogy Boszigáncsnak ideje sem volt bármit tenni. Gomboszi felfújta arcát és valami fura port fújt a fiú arcába, aki ettől azonnal fuldokolni és émelyegni kezdett. Forgott vele az egész erdő, majd felakadt tekintettel elterült a talajon.

-Mit tettél vele? - kérdezte rémülten Hamvaska.

A többiek pedig szaladtak Nadragulyhoz hogy segítsen vezérükön.

A hír gyorsan terjedt és mire az orvos odaért, már mindenki ott tolongott. Még a Királynő is.

-Mi történt itt? - kérdezte kérdő tekintettel Gomboszitól.

-Elvarázsolta Boszigáncsot! Láttuk, mikor bűbájt fújt rá! - kiabáltak a többiek.

Platánusz csendre intette a gyerekeket és szigorúan Gomboszira nézett.

-Tényleg ezt tetted?

-Én, én csak meg akartam leckéztetni, mert bántotta a hangyákat. - sütötte le szemét a legifjabb boszi. - Nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Nem akartam bajt okozni neki! - és szeméből potyogtak a könnycseppek, amikből a földre hullva apró gombák nőttek ki.

Platánusz jelentőségteljesen a Királynőre nézett és biccentett.

-Holnap kihirdetheted a döntésedet!