Léna III.

Felnőtt szoba

LÉNA
III.

Ahogy távolodtak a várostól, Léna úgy hagyta maga mögött jelenét, hogy szabadjára engedhesse eltemetett múltját és lehetőséget adhasson jövőjének. Már nem akart mindenáron beszélni. Tekintetét a távoli horizontra irányította, ahol felsejlett a hegy lábánál az erdő, a maga könyörtelen magányával és megigéző szépségével.

-Vonzza a szemet és a lelket. - mondta ki hangosan a lány gondolatát Miroslav.

Már meg sem lepődött rajta. Inkább jólesett, hogy van, aki ennyire érzi őt. Akinek nem kell magyarázkodni, és aki nem kerít nagy feneket a dolgoknak.

-Maga ott lakik? - kérdezte Léna, és közben azon morfondírozott, vajon érzi-e a bizonytalanságát, sunyin piszkáló félelmét a férfi.

-Igen, de az erdészházban, ami a hegy túloldalán vagy húsz kilométerrel arrébb van a dédapja házától. De ne aggódjon, ha szüksége lesz rám, ott leszek. Bár a félelmét nem tudom megszüntetni. Ez a maga dolga lesz!

-Csak tudnám, hogy kezdjek hozzá! - sóhajtott fel, magában pedig elmosolyodott - Érzi!

-Ott majd mindenre megkapja a választ!

Aztán már csak csendben figyelte a változó tájat és mikor beértek a fák közé kicsit megkönnyebbült.

Az erdei lakhoz kanyargós, kátyús földúton jutottak fel. Látszott, hogy az erdész ismeri a járást. Pontosan tudta, hol vannak a gödrök, meddig lehet megközelíteni az út szélét annyira, hogy ne csússzanak le a hegyoldalon.

-Becsukott szemmel is odatalál, igaz? - kérdezte kíváncsi kihívással a hangjában.

-Szeretné, ha kipróbálnám? - és közben kikerült egy mélyedést, ezzel vészesen közel sodorva a terepjárót a meredélyhez.

-Jézusom! - tört ki Lénából a szó és hátát belepréselte az ülés támlájába, kezeivel pedig görcsösen kapaszkodott.

-Pedig be sem csuktam a szemem.

-Inkább ne is! - lazította el testét, mikor visszakerültek az útra.

Az erdész a fából épített ház elé kanyarodott a kocsival. Léna nagy levegőt vett és Miroslavra nézett, aki bátorítóan vállára tette kezét.

-Ne aggódjon, kint nem fog megfulladni! Sőt!

Kilépett az autóból és megértette, miért mondta a férfi. Szinte mellbevágta a kellemesen langyos, tavasz végi friss levegő. Beleszédült. Csukott szemmel teli tüdővel szívta magába, mint a fuldokló, mikor végre kirobban a vízből. Az erdész óvatosan megfordította a behunyt szemű lányt, aki így háttal került a háznak, és fülébe súgta.

-Nyissa ki a szemét!

Megtette. És csak állt, mozdulni sem volt ereje. A látvány, ami elé tárult, végig borzongatta a testét, átjárta a sejtjeit. Lelke, kilépve testének korlátaiból, kitárult és eggyé vált a tájjal. Szemét a boldog megnyugvás ismeretlen könnycseppjei hagyták el.

A házat dédapja úgy építette meg, hogy semmi se akadályozza a látványt annak, aki háttal áll a laknak. Léna szeme mohón fogadta be a táj szépségét. Alatta zölden lélegző fák, amerre a szem ellát, egészen le a hegy lábáig. Néhol sziklák szeldelik a földet , szürkés színükkel megbontva a tavasz harsogó színét. Jobbra csak hallani lehet a csermely csobogását. A messzeségben pedig visszafogottan felsejlik a város. Megfordult. A ház mögött már fenyvesek uralják a hegyoldalt, feltörve az ég felé. Susogásuk cirógató. És egy hang. Még nem látja, de tudja kié és a fenyők mögül lassan kikúszik az égre egy hollópár.

Miroslav óvatosan hátrébb lépett. Tudta, mit él át a lány, hisz ő is megélte, mikor nagyapja először mutatta meg neki ezt a csodát. És azóta minden nap újra és újra. Elővette zsebéből a ház kulcsait. Aztán meggondolta magát. Nyissa ki a lány! Lépjen be ő először, ki tudja, milyen érzéseket kell átélnie!

Végül Léna tekintete a házra és Miroslavra siklott.

-Van térképe? - kérdezte az erdész.

-Igen. Ezt találtam a neten. - és farmere zsebéből előhúzott egy papírt.

-Egész jó! Látja itt van az erdészház és ezen az úton jöttünk fel. Szerencsére elég nagy területet felölel, így meg tudom mutatni rajta az én házamat. - azzal ujjával a hegy túloldalán lévő épület jelzésre bökött.

-Nekem most mennem kell! Holnap reggel eljövök. Hozok néhány dolgot, amire szüksége lesz. A patakból nyugodtan ihat. Tessék a kulcs! Ha javasolhatom, ma ne mászkáljon el. Lesz dolga elég. Ha jól sejtem takarítani fog és valószínűleg nem csak a házban, hanem bent a lelkében is. Bátran dobjon ki mindent, amire már nincs szüksége, de ami fontos, azt csiszolja tisztára!

Kivette a kocsiból Léna hátizsákját és két pokrócot, majd kezet nyújtott a lánynak, aki erős tenyerébe csúsztatta kezét.

-Köszönöm! Mindent köszönök!

Ahogy becsapódott a kocsi ajtaja, Léna összerezzent. Sokáig nézte az úton lefelé kanyargó autót, majd megszorította tenyerében a kulcsot és elindult a ház felé.