Léna II.

Felnőtt szoba

LÉNA 
II.

Azt hitte álmodik. A szempár az álomból tiszta természetességgel nézett rá, majd társult hozzá a telefonból ismert hang is.

-Jó reggelt! A nevem Miroslav Ivanovics Demyan.

-Jó reggelt! Jelena Maksimovna Anuva, de kérem, szólítson Lénának!

A férfi kézfogása határozottságot és nyugalmat árasztott, csakúgy, mint hangja a telefonban. Lénában egy ismeretlen érzés bontakozott ki, amit eddigi életében még nem tapasztalhatott meg. Egy érzés, amit soha nem is engedett meg, hogy mások kiváltsák belőle. Annál ő keményebb volt. A hatvan év körüli, ősz férfi egész lénye biztonságot sugárzott. Ha valamit, akkor ezt sosem kaphatta meg apjától. Ettől annyira megijedt, hogy szemét elkapta a tekintetről és zavartan csak ennyit mondott:

-Indulhatunk!

A terepjáró elindult a városból kifelé, az erdőbe, ahol valami várt Lénára. Valami, amitől félt, de tudni, érezni, látni akarta.

Lopva sofőrjére pillantott. Szinte minden hiányzott Miroslavból, ami eddigi ismerőseire oly jellemző volt. Nem volt harsány, pökhendi, fennhéjázó, lekezelő, színészi. Viszont áradt belőle az őszinteség, nyugalom, bizalom és a csend.

Igen a csend, ami Lénát szinte kínozta. Mondani akart valamit, de nem találta a megfelelő témát. Beszélni szeretett volna, de félt, hülyeséget mondana vagy kérdezne. Több gondolat suhant át az agyán.

-Nehéz csendben maradni? - kérdezte minden bántó zönge nélkül az erdész. Nem mosolygott a lány kínján. Mintha tényleg érdekelné, de Lénát mégis elfogta a düh. Így válasza kissé élcesre sikeredett.

-Megtenné, hogy nem olvas a gondolataimban?

-Szívesen, de akkor csukja be a könyvet!

Annyira meglepte a válasz és a benne lévő humor, hogy elmosolyodott.

-Bocsánat! Ennyire látszik?

-Az elmúlt öt percben legalább négyszer vett nagy levegőt. Mindegyik után zavartan kinézett az ablakon és folyamatosan fészkelődik, vagy babrál valamivel. Ha beszélni szeretne, ne tartsa vissza magát, szólok, ha nem tudok figyelni. Azt ne várja, hogy én kezdeményezzem, szívesebben hallgatok.

Pár másodpercnyi csend után belekezdett.

-Harminc éve nem voltam kint az erdőben. Akkor halt meg a dédapám. A szüleim többé nem vittek oda, aztán az iskolák, meg a munka teljesen lekötött. Igazából nem is tudom, mi történt velem, hogy erre vállalkoztam.

Igyekezett közömbös hangszínt felvenni, de valahol tudata legmélyén érezte, ezt az embert lehetetlen becsapni.

-Nem tudta elgyászolni.

Léna sok mindenre számított, de erre azért nem. Szemét elfutották a könnyek, keze ökölbe szorult. Gyűlölte a kiszolgáltatottságot. Sírni is csak nagyon ritkán sírt és csak ha egyedül volt. Ez az ember meg belé gázol, átlát rajta és fájdalmat okoz.

-Mi köze hozzá? - szűrte a fogai között, de ordítani tudott volna. Képtelen volt uralkodni az érzésein. Kitört belőle harminc évnyi fájdalom és zokogása elnyomta a motor hangját.

Miroslav leállította kocsit az út szélén és Lénához fordult. Megfogta két vállát és határozottan, de nem erőszakosan maga felé fordította a lányt. Hangja ősi nyugalmat és megértést árasztott.

-Nézze! Maga szívességet kért tőlem, amit én teljesítek, mert úgy éreztem a telefonban, most nagy szüksége van rá. Elindult egy úton. Én megteszem, amit tudok, de Önnek kell eldöntenie, hogy minden ezzel járó fájdalmat, érzelmeket felvállalva tovább halad-e. Ha azt mondja forduljak vissza, rendben. Elköszönünk egymástól és folytathatja eddigi életét. De ha mégis tudni akarja, hogy milyen lehetne másképp, akkor szembe kell néznie önmagával, és én nem fogom becsapni, csak azért, hogy ne fájjon annyira.

Léna lassan felemelte fejét. Nem tudta, mit akar és mit mer, csak azt érezte, hogy soha még senki nem volt vele ennyire őszinte és elfogadó. Tudta, hogy ebben az életében többé nem talál még egy ilyen helyzetet és embert, hogy változzon és változtasson. Mély levegőt vett és halvány mosollyal arcán, válaszolt.

- „Utánam az özönvíz!”