Léna

Felnőtt szoba

LÉNA

Léna fáradt tekintettel nézte a Moszkván pihenő sirályokat. A madarak hol csapatostul, vijjogva keringtek, élelem után kutatva a víz felett, hol csukott szemmel ringatóztak a hullámokon. Szürkült.

Nem értette pontosan mi is történik vele. Minden úgy megváltozott körülötte. Vagy benne? Ő, az örök élénk, izzó, sürgölődős most nem vágyott semmire és senkire. Kelletlenül ment a munkahelyére. Ki akart szabadulni. Valahogy úgy érezte, nincs a helyén. Hogy máshol és mást kellene csinálnia. Menni vágyott a természetbe, a csöndbe. Olyan helyre, ahol önmaga lehet, olyan emberek közé, akik értik őt beszéd nélkül is. Ez persze merőben ellentmondott természetével, hiszen sosem kirándult és híres volt arról, hogy be nem állt a szája. Valami hiány, elégedetlenség mardosta. Mindeközben tele volt várakozással.

Próbálta ezt elmondani a barátainak, kollégáinak, már akikről úgy gondolta, hogy megértik, amiről beszél. De nem talált meghallgatásra. A legjobb barátnője is csak szánakozó mosollyal annyit mondott. Ne foglalkozz vele, majd elmúlik! Egyedül maradt.

És mindezek tetejébe újabb és újabb emlékek bukkantak elő a múltjából. Gondolatok, amiket akkor nem is tartott fontosnak és csendben eltemetődtek agya, lelke egy-egy apró zugában. Most viharként cibálták érzéseit. Tegnap aztán bevillant egy kép.

Talán három éves lehetett és az erdőben egy kidőlt fán üldögélt. A kérget feszegette, hogy megnézhesse, mik is laknak alatta. Akkor abban a pillanatban, mintha megállt volna az idő és mikor felnézett, boldog mosollyal köszöntötte az erdőt.

Az emléktől könnybe lábadt a szeme. Eszébe jutott dédipapa, akinél egy csodálatos nyarat töltött, aki megtanította az erdő, a természet az élőlények tiszteletére, megbecsülésére, szeretetére. És aki még azon a télen elment örökre, ezzel bezárva egy kaput Léna lelkében. Soha többé nem ment ki az erdőbe és elfeledett mindent, hogy ne kelljen a fájdalomra emlékeznie, amit papi halála okozott.

Ez az emlék felszakított valamit. Valamit, amire sosem gondolt. Hogy mennyire nem ismeri önmagát. Azt a gyermeket, aki igazán volt, és akit később körülvett falakkal, álcákkal, szerepekkel, hogy megvédhesse magát.

Behúzta a függönyt és úgy döntött holnap változtat életén. De nem kellett addig várnia.

Furcsa, jéghideg dermedtség kúszott a szívéhez. Érezte, hogy valaki nézi, ahogy könnyektől áztatott arccal próbálja a törött szárnyú hollót óvatosan felemelni. Megfordult és egy sötét szempárt látott.

Zihálva ült fel az ágyon. Testét veríték borította. De legnagyobb megdöbbenésére az első félelmet kíváncsiság váltotta fel.

Reggel aztán beteget jelentett és nem ment be dolgozni. Leült a gép elé és elindult, hogy legalább virtuálisan megkeresse az erdőt. Órákon keresztül szörfözött a neten, és telefonálgatott, mire hosszas kutakodás után kezében volt egy térkép, papi régi erdei házának pontos helyével és a mostani erdész telefonszámával, amit nyomban tárcsázott is. A vonal túlsó végén egy kellemes, határozott férfihang szólt bele az éterbe. Léna ettől kicsit megnyugodott és bár nem túl összefüggően, de elrebegte, mit is szeretne tulajdonképpen. Úgy tűnt az erdész megtanulta a türelmet munkája során, mert nem szólt bele a lány hebegésébe és végül felajánlotta, hogy másnap kiviszi őt a lakhoz.

Nem tudta, honnan vette a bátorságot, de a következő hívást a főbérlőjéhez intézte és felmondta az albérletet. Két hete maradt a kiköltözésre.

Aztán csak ült a szobában. Nem tudott és nem is akart koncentrálni semmire. Még sosem hallgatott a megérzéseire és most izgatottan kóstolgatta az új élményt. Benézett a szekrénybe és csalódottan vette tudomásul, hogy nincs olyan ruhája, amiben kényelmesen mozoghatna az erdőben. A délutánja a megfelelő öltözet és hátizsák beszerzésével telt el.

Este még összepakolta az összes holmiját, amire úgy gondolta szüksége lehet az elkövetkező napokban, hetekben, vagy ki tudja mennyi időben, majd hullafáradtan rogyott az ágyba. Utolsó éber gondolatára elmosolyodott. Holnap....

A sötét szempárhoz nem tartozott sem arc, sem test. Léna fájdalommal teli szívvel elé tartotta a beteg madár szárnyát, ami a nézéstől összeforrt és a holló, csőrével csókot lehelve a lány homlokára, elrepült. Ő pedig elmerült a tekintetben.

Ötkor az óra csörgésére riadt. Érezte szája szegletében a sós könny ízét. Sírt álmában. Hatra beszélte meg az erdésszel a találkát. Lezuhanyozott, felöltözött, megreggelizett, útravalót készített. Oly nyugalommal tette mindezt, mint aki pontosan tudja, ezt kell tennie. Mikor mindennel elkészült, utoljára végignézett a lakáson. Arra készült, hogy feladja eddigi életét, és már majdnem elbizonytalanodott. Ebben a pillanatban csöngettek. Még ott csillogott a könny a szemében, mikor kinyitotta az ajtót. Megfordult és egy sötét szempárt látott.