Léna IV.

Felnőtt szoba

LÉNA
IV.

Remegő kezei nehezen engedelmeskedtek. Alig talált bele a kulcslyukba. Az öreg, kissé korhadt ajtó nyikorogva kitárult és nyomában beözönlött a fény, kiszorítva a sötétséget. Tekintetével végigpásztázta a kis helyiséget. Mintha semmi sem változott volna harminc év alatt. Balra egy nyitott szekrény edényekkel, mellette a tűzhely. Szemben az ablak alatt az ágy, mellette egy apró asztalkával, jobbra pedig egy másik, kisebb ágy és egy zárt ruhásszekrény. Középen pedig a vén tölgyfa asztal, amit papi egyedül faragott a hozzá tartozó két székkel együtt, és ami mellett annyi boldog órát töltött el azon a nyáron.

-Gyere csak Jelenka! Megfőzzük az ebédet! - szólt kedvesen az öreg.

-Mi lesz az papi?

-Hozd a kosarat, megnézzük, mit gyűjtöttünk!

Azzal elvette a csöpp gyermekkézből és tartalmát óvatosan az asztalra szedte. Közben magyarázott.

-Válogasd ide jobb oldalra a gombákat! Balra a gyümölcsöket! A többit pedig visszatesszük és kiszárítjuk.

Jelenka felállt a székre, hogy elérje az asztalt és ugyanolyan óvatosan, szeretettel nyúlt a zsákmányhoz, ahogy dédapjától látta. Minden a helyére került és cinkosan papira nézett.

-Ugye mi vagyunk a legügyesebb gyűjtögetők? -csilingelte vékony hangján.

-Igen, kincsem! De ne feledd, ezt mind az erdőtől kaptuk! Ha nem termett volna meg, mi éhen maradnánk. Ezért legyél hálás a természetnek és vigyázz rá!

Léna azon kapta magát, hogy az asztal mellett áll és emlékezik. Jóleső érzés kerítette hatalmába, de tudta, még nem sikerült elengednie magát annyira, hogy ezek az emlékek egész mélyen érintsék meg.

Odalépett az ablakhoz és kitárta. A szédítően friss levegő betöltötte a házikót.

Szeme az edényekre tévedt és keresgélni kezdett. Majd levett egy faragott fatányért és óvatosan megsimogatta. Keze alatt érezte a fa simaságát, a faragás éleit és egy repedést, mely végigfutott a szélén. Újra elkalandozott.

-Jelenka! A szekrényből hozzál légyszives ki egy tányért! - szólt be papi a kislánynak.

-Viszem! - kivett egy fatányért, de apró ujjai közül kicsúszott és hangos durranással a földre esett. Hiába kapott utána, a tányér csúnyán megrepedt. Szemeiben könnycseppek gyűltek és sírva guggolt a sérült edény felett. Papi is meghallotta a koppanást és a szipogást is. Ahogy belépett átérezte a kislány bánatát és félelmét. Lekuporodott mellé.

-Miért sírsz?

-Én nem akartam, csak kicsúszott! - hüppögött remegő ajkakkal.

-És azzal segítesz a tányéron, meg magunkon, ha sírsz? - kérdezte szeretettel és megsimogatta a kislány buksiját.

Jelenka értetlenül nézett rá.

-Nem haragszol?

-Nincs miért haragudnom. Én is ejtettem el már sok mindent. Viszont kell egy másik tányért faragni, ha mindketten enni akarunk. - mosolyodott el az öreg.

-Menjünk, keressünk egy megfelelő fát hozzá.

Azzal kézen fogta a megkönnyebbült gyermeket és elindultak az erdőbe.

-Vajon miért nem dobta ki ezt a tányért, hiszen soha többé nem lehetett használni. - morfondírozott magában a lány. Nézte, forgatta és megértette. Szívét fájdalom szorongatta. Emléknek. Hogy akkor is emlékezhessen dédunokájára, ha nem lesz vele a magányos téli napokon.

-Jaj papi! - szakadt ki belőle és szeme elhomályosult. Kezében a tányérral odabotorkált az ágyhoz. Leült. Annyira fáradtnak érezte magát, mintha harminc éve folyamatosan cipelt volna egy zsákot, tele súlyos terhekkel, és amit még mindig nem tudott letenni.

Körbe nézett és pillantása az ágy végében álló kis asztalkára esett. Rajta egy kifakult fekete-fehér fénykép, fakeretben. Egy szikár termetű öreg, ősz, szakállas, nyugodt tekintetű bácsi, ölében egy három éves tejfölszőke, göndör hajú, szélesen mosolygó kislánnyal.

És végre kiszakadt belőle a fájdalom. Amit képtelen volt akkor és még harminc évig felszabadítani. Az elvesztés gyötrően kínzó szorítása. De elárasztotta a düh is, amiért magára hagyta dédapja. Majd teljes erejével a földhöz vágta a képet és a keret darabjaira hullott, az üvegszilánkok pedig felsebezték tenyerét. Összegörnyedve a padlóra térdelt, és csak zokogott. Meg sem hallotta a fékező autót.

Miroslav elindult, hogy otthon összeszedje a szükséges dolgokat holnapra. A rázós út miatt elég lassan haladt, de itt nem lehetett sietni. Az útelágazáshoz érve, ahonnan balra a háza, jobbra pedig a város felé lehetett menni, balra kanyarodott. Rossz érzés kerülgette. Talán nem kellett volna ilyen hirtelen magára hagynia a lányt. Eszébe jutott saját nagyapjának elvesztése és az érzés, ami még hónapokig sanyargatta. Annyira fájt, hogy aznap tudattalanul nekivágott az erdőnek. Léna pedig csak most fog szembesülni ezzel. Hogyan fogja fogadni? Mi lesz, ha ő is beveti magát a számára ismeretlen vadonba? Beletaposott a fékbe és hirtelen lendülettel visszatekerte a kormányt.

Ahogy lefékezett a lak előtt, és kiszállt a kocsiból, csak egy csattanást hallott. Sietve az ajtóhoz ment, belépett és az ágy előtt meglátta a görnyedten síró, vérző kezű lányt és előtte az összetört képet.

-Hogy tehette ezt! Itt hagyott! - ordította Léna.

Az erdész nem szólt egy szót sem, csak mellé térdelt, átkarolta a lelket mardosó kíntól előre-hátra himbálózó testet. Léna teljes erejével az ölelő karba kapaszkodott. Mint aki attól fél, ha elengedi, örökre elmerül.

Aztán már csak ringatta a zokogó gyermeket, átérezve minden fájdalmát és tudva, hogy ebben a pillanatban ez a legtöbb, amit érte tehet.