Léna V.

Felnőtt szoba

LÉNA
V.

Léna teste lassan nyugodni kezdett. Sírása csendes könnyezéssé szelídült. Aztán már az is elapadt. Miroslav érezte a görcsös markolás enyhülését. Óvatosan felállt, felemelte a lányt és az asztalhoz ültette a székre. Elővette kulacsát és öntött egy pohár vizet.

-Igya meg! Segít!

Léna vérző tenyerével a víz felé nyúlt.

-Várjon! - és az erdész, zsebkendőjére csorgatott egy kis forrásvizet. Markos, a munkától kemény, naptól cserzett kezébe vette a lány finom, szinte törékeny tenyerét és letörölte róla a még szivárgó vért.

-Hozok még vizet. Addig igyon! - és a zománctól megkopott kiskannával lement a patakhoz.

Léna szájához emelte a poharat és belekortyolt. Idejét sem tudta, mikor ivott utoljára vizet. Igaz a városi csapvíz nyomába sem érhetett ennek. Ez életet lehelt belé, felüdítette. Mire Miroslav visszatért, már kint állt a ház előtt kezében a lavórral. Letette egy fatönkre és apró szisszenések közepette alaposan megmosta a kezét.

-Hogy van? - kérdezte a férfi gyöngéden.

-Köszönöm! Jobban. Sajnálom, hogy így kiborultam. Biztosan megvan rólam a véleménye.

-Igen, megvan. - mosolygott Léna meglepett tekintetén.

-Azon kevés bátor emberek közé tartozik, akik félelmeik ellenére képesek szembe nézni azokkal, és fel merik vállalni gyengeségüket. Ehhez kell az erő. Tisztelem önt ezért!

Léna hiába kutatott egy aprócska gúny, cinizmus után az erdész arcán, nem lelt.

-Nem hiszi el, amit mondtam. - csóválta fejét derülten Miroslav.

-Mennyi idő kell, hogy higgyen a szemének és a szívének? Túl sok időt töltött olyan emberek között, akik szerepeket játszottak. Itt az ideje, hogy megismerje a tisztaságot, őszinteséget! És erre nincs jobb hely, mint a természet. Van kedve kirándulni egyet? Már így is túl sokat járattam a számat.

-Átöltözöm és mehetünk. - azzal bevonult a házba.

Az erdész nézte a messzeséget és csendben megjegyezte magában, hogy valami egészen új érzést hozott ki belőle ez a lány. Sosem volt családja, így gyermeke sem, de most a sors úgy tűnik ebben a helyzetben is próbára teszi. Nem mintha ódzkodna tőle, csak semmi tapasztalata nincs benne. Harminc évvel ezelőtt, mielőtt az öreg meghalt, megkérte valamire. Akkor nem hitte, hogy egyszer teljesíteni is fogja.

Az ajtó nyikorgására és a zár kattanására megfordult. Alaposan szemügyre vette a talpig új terepruhába öltözött lányt. Tekintete megállapodott a bakancson.

-Új?

-Igen. Valami baj van vele?

-Semmi, csak vegyen bele még egy zoknit!

-Nem hiszem hogy kelleni fog. Azt mondta az eladó, hogy ez a legkényelmesebb és legstrapabíróbb bakancsuk.

-Ahogy gondolja! - vonta meg a vállát Miroslav. Hátára vette zsákját, melyben a legfontosabb dolgok mellett lapult némi élelem és persze egy pár zokni is.

Lesétáltak a csermelyhez megtölteni kulacsaikat és nekivágtak a rengetegnek.

Miroslav tapasztalatból tudta, hogy ilyen lelki állapotban mekkora segítség, ha valaki a fizikailag teljesítőképessége határát súrolja. Nem kímélte a lányt, de figyelte, nehogy átbillenjen és feladja. Amikor látta, hogy Léna elkalandozik, nehezített a tempón és a terepen.

A lány az első erőteljesebb kaptató közben magában zsörtölődött.

-Mi a fenét csinál? Tudja, hogy nem szoktam túrázni. Azt akarja, hogy belegebedjek?

Aztán nem maradt ideje gondolkozni. Minden ügyességére és figyelmére szüksége volt, hogy ne botoljon meg, hogy kapjon levegőt, kikerülje a szúrós ágakat és az alattomos pókhálókat.

-Fúj! - bukott ki belőle, mikor egy óvatlan pillanatban telibe talált az arcával egy nagyobb pókhálót.

-Most tette tönkre tíz nap munkáját! - konstatálta Miroslav.

-Nem baj, ha nem siratom meg? - kérdezte gúnyosan a lány.

-Nekem nem, de a nyaka felé közeledő lakó, biztosan nem örül neki.

Léna moccanni sem mert.

-Levenné? - suttogta dermedten.

-Le! - tenyerébe vette a jószágot és a legközelebbi faágra helyezte.

A lány, fogát összeszorítva, menetelt az erdész után. Már törte a cipő, de semmi pénzért el nem árulta volna. Egy-egy könnyebb részen elkalandozott a lelke dédapja felé, de valahogy mindig akkor gyorsult az iram, vagy keményedett a pálya, így újra összpontosítania kellett.

-Nem töri a bakancs? - nézett a sántikáló lányra az erdész.

-Nem! -jött a fogak között szűrt válasz.

Nem vagyok én normális! Alig tudok lépni és...

-Várjon! - kiáltott Miroslav után Léna.

-De, nagyon töri! - horgasztotta le a fejét.

-Üljön le! Vegye le a bakancsot!

Az erdész hátizsákjából elővett sebtapaszt és a zoknit. Leragasztotta a felhólyagzott sarkat.

-Vegye fel mindkét párat és úgy a cipőt!

-Úgy látom a városi iskolákban van egy tantárgy, amire nagy hangsúlyt fektetnek.

Léna kérdően nézett rá.

-A csökönyösség!

-Tudja itt az erdőben mást tanulunk. A neve, bizalom. Nagyapám megtanított rá, hogy bízzak az ő tapasztalatában, tudásában, mert itt az életünkbe kerülhet, ha fejjel megyünk a falnak. Alkalomadtán gondolkozzon el rajta, melyiknek veszi több hasznát!

Léna haragudni akart, amiért kioktatta, de valahogy nem ment. Tudta, hogy igaza van Miroslavnak és érezte, hogy semmi bántás nincs a szavai mögött.

-Maga egészen más tanár, mint a városiak. Nem haragszik, ha nem tudom a leckét és nem aláz meg, mert közben érezteti, hogy szeret. Köszönöm!

Az erdész elismerően nézett Lénára, aki úgy érezte szavak nélkül olyan dicséretet kapott, amit még eddig csak papitól.

Szó nélkül mentek tovább. A lány még nem tudott figyelni a körülötte lévő csodára, de most nem is ez volt a cél.

-Hová megyünk? - kérdezte majd hat óra kemény gyaloglás után és fájóan fáradtan.

-Már sehova. Megérkeztünk! Itt az otthonom!

A lány csak most nézett körül. A fák között egy igényesen megépített és tisztán, rendben tartott faházat látott.

-Miért hozott ide?

-Teljesítenem kell egy harminc éve tett ígéretemet. Jöjjön, mutatok valamit! - és kitárta háza ajtaját Léna előtt.