Gomboszi - második fejezet

MÁSODIK FEJEZET

melyben a boszik tanácskoznak és kiderül ki is az a Haragomba

Az Öreg tölgy gyökerei között, a boszi palotában öten ültek tanácstalanul. A mindig vidám, ám most gondterhelt Királynő, a bölcselkedő, pocakos Platánusz, a boszik tanítója, a kicsit félős, duci, udvari szakácsnő, Szuláka, a magas, fekete hajú orvos, Nadraguly, és Pille, a pillangón született, mindenkit elfogadó bosziművész.

-Mit javasoltok? - kérdezte csendben a Királynő.

-Azonnal hagyja el a boszi földet! - javasolta Platánusz ellenkezést nem tűrő hangon.

-Mi lesz, ha mérget kever az ételünkbe? - sopánkodott Szuláka.

-Sok hasznát vehetnénk a gyógyításban, maradjon! - tanácsolta Nadraguly.

-Még bármi lehet belőle. Lehet jó célokra fogja fordítani a képességeit. - győzködte a többieket Pille.

-Semmiképp sem maradhat! Emlékezzetek csak vissza, mi történt 77 évvel ezelőtt! - háborgott Platánusz.

A Királynő pont ezt nem akarta. Emlékezni. De kénytelen volt, hiszen mindenki tudta, milyen csapás érte őket abban az ominózus évben. Ugyan ilyen lelkesedéssel várták az új boszit. Akkor még senki nem tudhatta, mit jelent gyilkos galócán születni, hisz az volt az első eset, de világra jött egy boszi, és már az első nézése haragot  tükrözött. Nem véletlenül kapta nevét: HARAGOMBA.

Senkit nem tűrt meg maga körül. Már kicsiként mindenkibe belekötött és valami gonosz varázslatot küldött az őt megszólítóra. Sok dolga volt akkor Nadragulynak, főként, mikor Haragomba egyre okosabb és okosabb lett. Mikor már a boszik társadalmát a teljes rettegés uralta, döntött a tanács és száműzték Haragombát a hét hegyen túli Zord Fenyvesbe, aki akkor megfogadta, hogy visszatér és megbosszulja döntésüket.

-Igazatok van Nadraguly és Pille. Tényleg lehetnek olyan képességei, amiket hasznunkra fordíthat. És olyan bájosan mosolygott, mikor kinyitotta a szemét. - itt kicsit eltűnődött és bizony el is érzékenyült a Királynő. Aztán arcára sötét árny kúszott és az emlékek félelmet loptak hangjába.

-De azt is tudom, milyen veszély fenyegetheti népemet, és nekem, mint uralkodónak, ezt is szem előtt kell tartanom és így egyet kell értenem Platánusszal és Szulákával is.

-Mivel ketten menesztenétek és ketten engednétek, hogy maradjon, nekem kell a végső szót kimondanom.

A lelkem azt diktálja, adjunk neki esélyt. Az eszem és a boszi társadalom iránti feltétel nélküli elkötelezettségem viszont nem engedhet meg még egy hasonló szörnyűséget. Tehát a választásom:

-Mennie kell!

És magában csendben hozzátette:

-Csak meg ne bánjam!

Gomboszi - kedvcsináló

Kedves Olvasóim!

Örömmel tudatom veletek, hogy készülőben van első mesekönyvem! Címe: GOMBOSZI

Kedvcsinálónak megosztom az első, majd a második fejezetet. Várom visszajelzéseiteket! Kellemes olvasást!

ELSŐ FEJEZET

melyben egy harmatcsepp riadalmat okoz és kitör a pánik

A tisztáson néma csend és sötétség uralkodott. A boszik mozdulatlanul várakoztak, hogy a nap első sugarainál végre megszülethessen a legkisebb. Évezredek óta így ment. Minden évben egyszer és csak egyszer, az őszi nap-éj egyenlőség hajnalán, világra jön egy boszi.

A milliárdnyi harmatcsepp közül csak egyet érhet a megtiszteltetés, hogy bölcsője legyen. Magukban találgattak. Vajon melyik lesz az? A tölgy makkon csillogó, vagy a pázsitfű keskeny levelén táncoló? Esetleg a csipkebogyón tündöklő, vagy a szendergő mókus bundáján megbúvó? Mert nem mindegy. Egész életére meghatározó lesz, hol látja meg a napvilágot. Ettől fog függeni, mi lesz a feladata a boszik társadalmában és milyen tulajdonságok, képességek birtokosa lesz.

Lélegzetet sem mertek venni, mikor a nap pirkadata meghozta a pillanatot és az egyik harmatcsepp fényesen felragyogott. Illett volna, hogy mindenki mámorosan és boldogan rohanjon oda, üdvözölni a kis jövevényt, de földbegyökerezett lábakkal csak álltak mozdulatlanul. Kinek félelem, kinek aggódás tükröződött csöpp kis szemében, mert a harmatcsepp a gyilkos galóca kalapján tündökölt és benne bájosan, eljövendő megpróbáltatásairól mit sem tudva, a legifjabb boszi szundikált. Aztán kipattant a buborék. Az apró teremtés ártatlanul kinyitotta barna szemecskéit és a többiekre mosolygott.

Ebben a pillanatban kitört a káosz. Mindenki fejét fogva rohangált és a nagy zsivajban egymás szavát sem lehetett hallani. Pedig még hátra volt a névadás, mely mindig az előző évben született boszi joga és feladata volt. A kökényen született, kék szemű, kerek arcú Hamvaska semmit nem értett az egészből, mert nem járt még a boszi iskolába, de határozottan utat tört magának a tömegben. Végre mindenki elcsendesedett. Odalépett a jövevényhez, alaposan szemügyre vette, majd arca felderült és csak ennyit mondott: GOMBOSZI

Életről életre - negyedik élet - a jelen

Felnőtt szoba

ÉLETRŐL ÉLETRE

negyedik élet-a jelen

11 hónapja kezdték a tengerparti dombon álló vár feltárását. Már javában dolgoztak a régészek, mikor Ketrin felkereste a helyet. Történészként kutatott a régi várak után, hogy aztán feltárja múltjukat, de nem régész szemmel. Ő hallgatta a romokat. Engedte, hogy meglepjék az érzések, régmúlt sóhajok, kacagások, fájdalmak, boldogságok, szenvedések, szerelmek. Kicsit furcsának tartották kollégái, de azt elismerték, hogy valami miatt mindig jó úton indul el a kérdésekre keresett válaszok megtalálásában. Így volt lehetséges, hogy több értekezésében olyan helytállóan, írásos bizonyítékokkal ellátva tudta bemutatni, mi is zajlott az adott korban a várakban, mikor még javában nyüzsgött bennük az élet. Kik éltek ott, mit és kit szerettek, hogyan teltek mindennapjaik.

Most is ezért jött ide. Sosem tudta, mikor és miért indult el egy-egy romhoz, de mindig hallgatott a megérzéseire. Tapasztalatból tudta, hogy ha nem figyel rájuk, megbánja.

Ott állt a napsütésben és szemével azt az embert kereste, aki szerinte a főrégész lehetett. Engedélyt kellett kérnie, hogy ő is mászkálhasson az ásatáson. Végül szeme megakadt egy férfin. Egy gödörben ecsettel söprögette a leletet, egy- valószínűleg konyhában használatos- agyagedényt. Fején szalmakalap, ami elrejtette a fürkésző tekintetek elől értelmes homlokát, őszbe hajló haját, és két, mindig érdeklődő, kíváncsi szemét. Nem tudta, hogy őt kell megszólítania, csak érezte.

-Elnézést Uram! Ketrin Galmar vagyok. Történész. Daniel Berdit keresem. Meg tudná mondani hol találom?

-Meg. - válaszolt röviden, tömören a férfi. Nem volt elutasító, csak nem szerette, ha kizökkentették a munkájából, ami nagy odafigyelést, precizitást kívánt.

-Esetleg el is árulja? - kuncogott magában Ketrin.

Daniel már tudta, itt most lőttek az elmélyült munkának, így letette az ecsetet és felnézett a nőre. Szája szögletében megjelent egy kis mosoly, ami szólhatott bárminek. A lány kitartásának, gyönyörű, vidáman huncut szemeinek, mosolyának, a helyzetnek.

-El. Itt áll Ön előtt. - és kimászott a gödörből, hogy elfogadhassa Ketrin kéznyújtását.

Meghallgatta Ketrin kérését, hogy mi járatban van és mit szeretne csinálni az ásatáson. Közben figyelte a lelkesedését, hangját, a megmagyarázhatatlan kisugárzását, csapongó gondolatait. Majd mivel igen kellemes társaságot látott benne, meghívta ebédelni a központi sátorba, ahol bemutatta kollégáinak is. Természetesen engedélyt adott a belépésre, annyi kéréssel, hogy ha kérdése van, hozzá forduljon, hagyja az embereket nyugodtan dolgozni. Nem is sejtette, mit vesz ezzel a nyakába, mert Ketrinnek nap mint nap voltak kérdései. Minden érdekelte. Főként a leletek funkciója, a vár felépítése, és persze Daniel elképzelései, mi történhetett abban a korban, mikor még tökéletes mivoltában magasodott a terület fölé az épület és mitől vállt majdnem a földdel egyenlővé. Megtudta, mikor épülhetett a vár, sőt azt is, mi lehetett előtte ezen a helyen, és hogy mennyi csatán esett keresztül, míg meg-, és kihalt.

Daniel pedig boldogan válaszolt minden kérdésre. Elvarázsolta a lány. Mikor aztán néhány napra eltűnt, mert a helyi és az országos könyvtárban kereste a válaszokat a várral és a benne élőkkel kapcsolatban, hiányzott neki.

Ő biztos volt már benne, de hagyta, hogy Ketrin magától jöjjön rá. Mert hogy rájön, ahhoz kétség sem férhetett. A kérdés csak az volt, hogy mikor.

Aztán egy este meglátta őt a vár melletti temetőben, ahogy a lemenő napban gyönyörködött. Csendben mögé lépdelt. Nézte a felfogott haj alól kikandikáló pihéket és nem állt ellen a csábításnak. Odahajolt a nyakához és érzékien belecsókolt.

Ketrint elöntötte a vágy. Jó ideje érezte, hogy ez több, mint csak egy szakmai kapcsolat. Ha őszinte akart lenni magához, már akkortól, mikor először meglátta Danielt. Tetszett neki a tudása, hogy mindenről lehetett vele beszélgetni. A bölcsessége, és hogy bízott benne. Nem furcsának, hanem természetesnek vette az ő várhallgatós hóbortját. És most elmondja neki, amire rátalált a könyveket bújva és lelkét hallgatva. Azt, amit hitt is, nem is és szeretett volna valami bizonyítékot is rá.

Lassan megfordult, ránézett a férfira, de megszólalni nem volt ideje.

Daniel két kezébe fogta Ketrin arcát és megcsókolta. Csókjában türelmetlen vágy és leírhatatlan gyengédség vegyült. Majd karjaiba vette és bevitte sátrába. Óvatosan az ágyra fektette és csak nézték egymást. Aztán kezeik vetkőztetni kezdték a másikat. Nem kellettek a szavak. Az érzéki érintések, simogatások, csókok, egymás felfedezése mindent elfeledtetett velük. Már nem volt te és én, csak mi. Megszűnt a külvilág, ahogy elmerültek egymásban és mikor beteljesedett vágyuk, mint a fuldoklók, levegőért kapkodtak, majd elpihentek az ölelésben.

Daniel törte meg a csendet.

-Mi egy törzsből valók vagyunk. Tudom, érzem, mert vonz az érintésed és az illatod,a hangod,a mozdulataid... és a pihék a nyakadon. - mosolyogva simogatta meg Ketrin arcát - Szeretem a lelkedet, a testedet, a csendedet.

-Daniel, el kell neked valamit mondanom! Valamit, amire rájöttem, de annyira hihetetlennek tűnik, hogy nem is tudom, hogyan fogjak hozzá.

A férfi felkönyökölt és Ketrin fölé hajolva mutató ujját a lány ajkaira tette.

-Kérlek ne most! Gondold végig, mit is szeretnél mondani. Nekem hajnalban el kell utaznom, de estére megint itt leszek és akkor mindent meghallgatok és megbeszélünk. Jó!?

Ketrin érezte, hogy megsajdul a szíve, de biztos volt benne, hogy nem véletlenül alakult így, hogy szerelmének pont most kell távoznia. Nem bánta, hogy mégsem most mondhatja el. Inkább a férfi fölé térdelt és lehelet csókokkal borította testét, míg újra el nem ragadta őket a szenvedély.

Nehéz volt a búcsú, de a közeli viszontlátás csodás folytatással kecsegtette őket. Ketrin felment a sírhoz. Az ismeretlen katona sírjához. Újra elolvasta a fejfába rót betűket, majd elragadta a lélekemlékezés....

….Aztán csak nézte a combján lévő furcsa bemélyedést. Megkapta a hőn áhított bizonyosságot. Már nem voltak kételyei. Már el tudja mondani Daniellnek. És ekkor megérezte, hogy ott állt mögötte. Suttogva tette fel a kérdést neki.

-Mióta tudod?

-Mióta először megláttalak a gödör szélén és meghallottam a hangodat. És te?

-A könyvtárban jöttem rá. Mikor rátaláltam Elizabeth és George történetére és a két katona életére. Pedig alig volt róluk valami leírva. Aztán az ismeretlen katona sírjánál megéltem az életeinket. Legalább is hármat, de biztos vagyok benne, hogy volt több is. És a combomon lévő mélyedés, mely a harcoslány sebe volt. Már tudom azt is, miért mondtad, hogy egy törzsből valók vagyunk.

Nem tudta folytatni. Szeméből az örök szerelem könnycseppjei potyogtak. Megfordult és átölelte Danielt. Csak álltak ott, a tudással, hogy évszázadok óta ismerik egymást. Hogy mindig egymáséi voltak és hihetetlen módon újra és újra megtalálták egymást. És a boldogsággal, hogy valóra vált újra a fejfán lévő óhaj:

Aludj csendesen,

míg szerelmed megpihen,

majd mikor ébredsz, s újra éled tested,

lelkedben keresd, kit hőn szeretsz a kedvest!

Életről életre - harmadik élet

Felnőtt szoba

ÉLETRŐL ÉLETRE

Harmadik élet

A tenger partján a sziklák még egy ideig védték őt, de már megjelentek a levegőben az első bombázók. Valahogy el kell jutnia a dombtetőn lévő várromhoz. A felfelé vezető ösvényt pásztázta szemével. A bokrok nem voltak túl magasak, de elég sűrűn nőttek ahhoz, hogy egy alkalmas pillanatban bevetődjön közéjük és felkússzon a menedékhez. Már nem maradt sok ideje és tölténye is fogytán volt. Csak abban reménykedhetett, hogy a felszabadítók időben érnek a faluba és kimentik őt szorult helyzetéből. Nem is tudta, hogy szakadhatott le ennyire a többiektől.

Elzúgott feje felett egy felderítő gép. Igyekezett minél jobban a víz által kivájt szikla alá mászni. Behúzta a fegyver csövét is, így meglepetésként érte, mikor elkezdtek pattogni a lövedékek a homokba, sziklára. Reménykedett benne, hogy csak próba-szerencse alapon lőttek és nem fedezték fel. Várt türelemmel. Az életéről volt szó. Majd mikor már csak a habok zúgása morgott, kikémlelt.

Most kell lépnie, és elrúgta magát a homokból egyenesen a szemben lévő cserjésbe. Ez volt élete leghosszabb húsz métere. De elérte. Elindult felfelé kúszva a romhoz. A kiálló kövek, a bokrok tüskéi mind a bőrét hasogatták, de most nem foglalkozott ilyen kicsinyességekkel. Végre fent volt és osonva elindult, hogy megfelelő rejteket keressen magának. Pár lépés után földbe gyökerezett a lába. Halk, fojtott szitkozódás törte meg a csendet.

-A francba! Ez kurvára fáj! - szűrte fogai között egy női hang.

Moccanni sem mert. Nem tudhatta ellenség vagy barát? Fegyveres vagy fegyvertelen? De itt sem maradhatott. Megkerülte a falat és a rom mögé osont. Kockáztatnia kell, hogy választ kapjon kérdéseire. Csak egy pillanatra húzta fel magát az ódon köveken. Csak épp annyira, hogy megláthassa az ismeretlen ruháját, fegyverzetét, ha van.

Mikor macskacsendesen lehuppant a földre, legszívesebben ő is káromkodott volna. A nő katona és ellenség, sőt fegyvernek sincs híján. Pedig ez az egyetlen hely, ami megvédheti őt, de ehhez beljebb kell kerülnie. Visszaindult a vár bejárata felé. A fából készült kaput már megette az idő. A falakon hatalmas lyukak tátongtak, jelezve többször átesett már támadáson az épület. Bevackolta magát ahhoz a falhoz, melynek túloldalán a nő bujkált. Mindegy, most aludnia kell, majd holnap kitalál valamit.

A lány húsz év körüli lehetett. Kopaszra nyírt feje visszataszítónak hatott mély barna szemeivel szemben. Bármit megtett volna, hogy a parancsot teljesítse, de egy rosszul kiszámított ugrás, majdnem az életébe került. Annyi szerencséje volt, hogy támadóját megzavarhatta valami, mert ahogy érkezett olyan gyorsan köddé is vált. Bal combjából szivárgott a vér, hiába szorította el egy, az ingéből letépett darabbal. Vize fogytán volt, bár némi étel még lapult zsákja aljában. Tudta mit kell tennie. Elővette kését és egy gyufa lángjánál azt az illúziót próbálta kelteni, hogy sterilizálja a fegyvert, amivel a golyót akarta kivenni lábából. Szájába rongydarabot tömött, tudván nem kis fájdalommal fog járni a művelet és nem szerette volna, ha valaki meghallja.

A katona egy furcsa, torokból feltörő fojtott ordításra riadt. Hirtelen nem is tudta, hol van. Fegyvere után kapott és feszülten várt. A hirtelen beálló csendet jól érzékelhető sírás váltotta fel.

-Sebesült! - tudatosult benne.

Nem tudta honnan, de érezte, hogy a lány most távolította el a golyót a sebből. Maga is meglepődött ezen a pontos meghatározáson és próbálta elhessegetni a gondolatot, de nem moccant lelkéből, tisztán lebegett szeme előtt a tény.

A nő próbálta visszafojtani sírását, de képtelen volt rá. Combján még erősebbre húzta a szorítást, hogy elállítsa a vérzést. Tudta a neheze még csak most jön. A láz, a seb esetleges elfertőződése. Mozdulni nem bírt és reménye sem volt rá, hogy valaki rátaláljon és kórházba vagy orvoshoz vigye. Tehetetlen dühében a falat ütötte. Gyűlölte, hogy fél.

-Fél! - döbbent meg saját gondolatán a férfi. Vívódott. Ott van a fal másik oldalán egy nő, aki sebesült, aki tehetetlen. De katona! Fegyveres ellenség. Képtelen volt dönteni. Mint férfi azonnal segítségére sietett volna, de mint harcos meg kéne ölnie. Abban is biztos volt, hogy fegyvere a lány keze ügyében pihen. Ezt minden katonának megtanították. Egy sebesült egyetlen lehetősége, ha gyorsabban tud lőni. Feszülten figyelte az átszüremlő hangokat és szinte látta maga előtt a túloldalon zajló eseményeket. Még nem akart lépni. Ha igaz a látomása, akkor a lány hamarosan lázas lesz.

Este már nem bírta magát tovább tartani. Letaglózta a sebláz és mély tudattalan állapotba zuhant. Lázálmok gyötörték.

Hallotta a nyögéseket. Ha most nem lép közbe, meghal a másik. Döntést kellett hoznia. Felállt és elindult a lányhoz. Lehet, hogy katona, de elsősorban ember, csak úgy, mint önmaga.

Kezét a lány homlokára helyezte. A forróság szinte égette tenyerét. Valahogy le kell vinnie a lázát. Puskáját tisztes távolba helyezte a lánytól. Hátizsákja mélyéből előhalászta az egészségügyi csomagot. Lázcsillapítót keresett. Megtalálta, de fogalma sem volt, hogyan adja be neki. Végül szétmorzsolta a kövön, bekeverte egy kis tiszta vízbe és a lány fejét megemelve óvatosan megitatta vele. Tőrével szétvágta a sebet belepő nadrágszárat és lefejtette a véres anyagot. A lőtt seb környéke lángolt. Fertőtlenítenie kell, ha meg akarja menteni a lábát. Bár veszélyes volt, de nem látott más lehetőséget. Tüzet gyújtott és felforrósította a tőr nyelét, majd határozott mozdulattal a sebbe nyomta. Orrát megcsapta az égett hús bűze. Csak az nyugtatta meg, hogy a lány láza, öntudatlan állapota nem engedte, hogy bármit is érezzen belőle. Zubbonyával betakarta és őrködött.

Másnap többször adott neki lázcsillapítót. Sőt hajnalban, mikor még alig pirkadt, lekúszott a tengerpartra, hogy sós vizet vigyen fel, amivel tovább fertőtlenítheti a sebet. Aztán bebarangolta a várat. Ki tudja, hátha talál valami használható dolgot. A vártoronyban járhatott. Erre utalt a a falak elhelyezkedése is. Valami megcsikordult bakancsa alatt. Lehajolt, hogy felvegye, de alig látszott ki belőle valami. Egy kő segítségével körülkaparta, míg végül kezébe foghatta. Egy málladozó bőrszíjra felfűzött kagyló volt. Egy nyaklánc. Talán a szerelme adta a vár űrnőjének. Erre a gondolatra elmosolyodott és zsebébe csúsztatta az ékszert.

Mikor visszatért, a lány már ült. Csak nézték egymást, majd a sebesült valamit kért, vagy kérdezett, de a férfi nem értette. Idegen nyelven beszélt. Odament hozzá, hogy megitassa. A lány szemében kérdő tekintet csillogott. Nem volt benne félelem.

-Miért tetted? Hisz ellenségek vagyunk? Hagyhattál volna meghalni. Senki sem kérte volna számon tőled. - kérdezte a lány tekintete.

-Gondolom nem érted, miért tettem. Biztos vagyok benne, ha fordítva történik, Te is így döntöttél volna. - zakatolt a férfi agya és valami megfoghatatlan vonzalmat érzett a lány iránt.

Ekkor döbbent rá a katona, hogy már tegnap óta nem hallja a csatazajt. Felnézett az égre, körül tekintett, széttárta a karját és hangosan megszólalt.

-Itt hagytak minket. Nem is baj. Nem kell kiszolgáltatnom téged a hadseregemnek. - aztán lemondóan legyintett – Úgysem érted, amit mondok.

A lány szerette volna megköszönni, amit érte tett a férfi, de nem tudta, hogyan is adja tudtára, hiszen nem értették egymás nyelvét. Végül kinyújtotta kezét a férfi felé.

A katona óvatosan nyúlt a lány ujjai felé. Érezte, hogy valamit mondani szeretne, csak nem szavakkal. Lassan összeértek ujjaik. Egymásba fonódtak kezeik és mindkettőjüket ugyanaz az érzés kerítette hatalmába. Ismerik egymást. Valahonnan nagyon régről. A férfi egy hirtelen ötlettől vezérelve elővette zsebéből a kagylós éket és a lány nyakába akasztotta.

Ketrinnek már nem kellett több bizonyosság. Felhúzta térde fölé a szoknyáját és a rajta látható bőrhibára meredt. Így született, ezzel a furcsa bemélyedéssel a bal combján. Mindent egész más szemszögből kezdett látni. Főként azt, ahogyan Daniellel megismerkedett a vár feltárása közben....

Életről életre - második élet

Felnőtt szoba

ÉLETRŐL ÉLETRE

Második élet

A várúr a toronyszoba ablakából nézett le a tengerre. A parton, a homokba rajzolgató lányát nézte. Mindig ugyanazt rajzolta. A habokban elsüllyedő hajót. Mindenki tudta, miért. Édesanyját a hullámok ragadták magukkal. Az első rajzoknál még zokogott, majd hisztériás, tehetetlen dühvel söpörte el az elkészült képeket. Mára már lecsendesült fájdalommal rajzolt. Három hónap kellett hozzá, hogy eltemesse lelke mélyére a fájdalmat. Eltemette, de nem feldolgozta.

Elizabeth 11 éves, szőke, hosszú hajú, fehér bőrű, karikás szemű, alacsony, vékony kislány volt. Régebben csacsogó hangja, csengő kacagása töltötte be a várat. Mostanra már csak a csend maradt. Válaszolt, ha kérdezték, de a mosoly többé nem jelent meg arcán.

-Annyira gondterhelt Urasága! Miben segíthetnék? - kérdezte hű szolgája, a mindig megértő, öreg kertész, James.

-Nem mehet ez így tovább! Ebbe belehal, és én is, ahogy látom szenvedését. Segíts kitalálni, mit tegyek!

-Biztosan kapunk valami égi jelet, segítséget, megoldást! Bízzunk a Teremtőben Uraság!

És az égiek napokon belül küldték is, egy 15 éves, árva fiú személyében. James talált rá, miközben a fiú a kikötőben igyekezett munkát keresni. Megtetszett neki a legény elszántsága, talpraesettsége és tiszta, nyílt tekintete. Szóban elegyedtek és perceken belül már csak azon vette észre magát a gyermek, hogy a dombon álló vár felé viszi útja. Az út, ami megváltoztatta életét.

A fiút Georgenak hívták. Hosszúkás arcából tengerkék szemek tekintettek a világra. Arcát dús, fekete, rövid haj keretezte. Nem tűnt izmosnak, de látszott szívóssága, napbarnított karjai. Anyját sosem ismerte, születése közben halt meg. Apja pedig bedugta a lelencházba. Ő azonban sosem adta fel, hogy önálló életet éljen. Bármilyen munkát elvállat. Lelke megedződött, és nyíltságával sok ember szívébe belopta magát.

A várúr is szívesen fogadta, hisz James már idős volt, elkelt a segítség a vár körül. Panasz sem volt rá. Minden feladatot elvégzett pontosan, ügyesen, megbízhatóan.

Egy alkalommal, mikor pihenőt kapott, George lesétált a partra. A napot felhők takarták el. Már távolról észrevette Elizabethet, aki megint rajzolt. Ismerte őt, hisz nap mint nap találkoztak, de a köszönésen kívül, még szót nem váltottak. Nem akarta megzavarni, így egy szikla mögül figyelte a lányt. De kíváncsisága nem hagyta nyugodni és egyre közelebb lépdelt hozzá, míg végül a háta mögött megállt és várt. Ekkor egy szellő ellibbentette a felhőt a nap elöl és a fiú árnyéka élesen a képre vetült. Elizabeth lassan megfordult és felnézett Georgera, aki a váratlan helyzettől lángvörös lett, de szemét nem tudta levenni a lány szomorú, barna tekintetéről.

Zavarában megszólalni sem tudott. Elizabeth pedig hangtalan léptekkel elindult a homokban a vár felé.

George leguggolt a rajzhoz és figyelmesen szemlélte. Kora ellenére sok mindent látott, megért és megértett már. Látta a rajzban a fájdalmat, a magányt, az elveszettséget és a néma tűrést. Rajzolt. Mindent, ami csak szívébe jutott. Körbe rajzolta a hajót sírokkal, komor házzal, magányosan gubbasztó gyermekkel, ostorral, gyűlölködő szemekkel, szenvedéssel, kínokkal. És mikor kirajzolta magából, ott hagyta a homokban a fadarabbal együtt.

Elizabeth először dühös volt. Hogy mert belerajzolni az ő gyászába. Aztán jobban szemügyre vette a képeket. Olvasott. És hirtelen belehasított gyermeki lelkébe a felismerés! Nincs egyedül!

Óvatosan felemelte a fadarabot, eltörölt mindent és új képbe kezdett. Keze alatt virágoskert, babaház, ölelés, kacagás, bárányfelhő, hinta, illat, biztonság, megnyugvás kelt életre és mindezt lefedte egy hatalmas kereszttel. Körbe nézett, hátha ott van, de nem látta. Letette a ceruzát és haza sétált.

Másnap George újra Elizabeth rajza mellé térdelt és folytatta. Üres ablakot, gyermekzsivajt, könyveket, favágást, sebeket, büszkeséget, pofont, akaratot teremtett a homokba.

A reggeli harmat már a parton köszöntötte a lányt. Nézte a fiú életének alakulását, majd letörölte és az ág helyett ujjai hegyével rótta a selymes homokba mindazt, amit most el akart mondani Georgenak. Csak egy kép született. Egy angyal képe, könnyekkel szemében és mellette a kislány tenyerének lenyomata.

A fiú mellé illesztette tenyerét, mely élesen elütött Elizabeth vékony kezecskéjének másától. Ő sem volt most bőbeszédű és rajzában egy sirály kitörni készült a csapatból.

Ez a mesélés nap mint nap megismétlődött. A várúr érdeklődve figyelte a történéseket. Először nem értette, miért csinálják és nem látta a rajzokat sem. Aztán rájött. A gyerekek beszélgetnek. Először érezte felesége halála óta, hogy valami elmozdult gyermekében. Boldogan állapította meg, hogy élet költözik a kislányába. Sőt reggel, már egy halvány mosolyt is kapott a a puszija mellé.

Hónapokig folytatták így egymás megismerését és közben őszinte, mély szeretet alakult ki köztük. Nem kellett beszélniük. Mindent elmondtak egymásnak a képekkel. És aláírásként saját tenyerük lenyomata díszlett a rajzok mellett. Nem voltak félreértett mondatok, veszekedés, harag. Csak megértés, elfogadás, bizalom.

Aztán egy nap Elizabeth egy bőrszíjra felfűzött gyönyörű kagylót talált a rajzok mellett és George kéznyomát. Szívét olyan boldogság járta át, amit azóta még sosem érzett. Finoma nyúlt az ékszerért és ügyesen nyakába akasztotta. Válaszul pedig nem a fiú tenyere mellé, hanem bele illesztette keze apró mását.

George boldogan vette tudomásul, hogy eltűnt a nyaklánc és a két kéz összefonódott a homokban. Felegyenesedett és indult volna, de a sziklát mögött meglátta Őt! Érezte, itt az ideje és elindult a lány felé. Aztán csak álltak egymással szemben és kinyújtott kezeik összeértek. Úgy kapaszkodtak egymásba, mint akik érzik, ők már elválaszthatatlanok. Végül George odahajolt Elizabeth füléhez és belesúgta az első szavakat:

-Egyszer Te leszel a feleségem! - és kézen fogva folytatták sétájukat a vár felé.

Ketrin úgy érezte egy álomból ébredt, pedig el sem aludt. Egyre jobban befészkelte magát egy gondolat a lelkébe, de nem merte elhinni. Újra vissza kell mennie, hogy megbizonyosodhasson róla. Becsukta szemét, mélyen magába nézett, figyelte lélegzetét, szíve dobbanását, lelke rezdüléseit. Hirtelen elmosódott minden és egy harc közepén találta magát...

Életről életre - az első élet

Felnőtt szoba

ÉLETRŐL ÉLETRE

(az első élet)

A temető a dombon, a tenger felett ölelte magába a sírokat. Az ősz színes falevelekkel lopta be jelenét az időbe.

Ketrin egy sírnál állt, fejét a lemenő nap felé emelte és beszívta a halkuló sugarak simogató melegét. A tenger morajlása mélyen betört lelkébe. Emlékezett. Nem aggyal. Ezt az értelem képtelen lett volna felidézni. A lelke emlékezett.

A törzs a tábort a dombon alakította ki. Bár kitettebbek voltak az időjárás viszontagságainak, de a fosztogató csapatokat legalább időben észrevették, ami talán a legfontosabb volt a törzs életben maradásának szempontjából. A tenger megvédte őket a nyugati oldalról, ám a többi égtáj felöl bármikor támadásra lehetett számítani. Az őrszem a legmagasabb ponton figyelt.

Kala beszaladt a vízbe. Meztelen testét a hullámok simogatták. Arany színű, dús hajából szikrázó cseppek hullottak.

-Tenger lánya! -így nevezte mindenki. 16 éves volt, de tisztasága, mosolya, kedvessége és bölcsessége tiszteletet és szeretetet ébresztett mindenkiben. A víz az életeleme volt. A tenger partján kagylókat gyűjtött és sátra előtt gyönyörű ékszereket készített az asszonyoknak, lányoknak, gyerekeknek, férfiaknak. Tanítója az öreg sámán, türelemmel viselte gyermeki játékait, de látta benne a törzs jövendő vezetőjét. Azt a személyt, aki majd hozzásegíti népét, hogy az kiemelkedjen a többi törzs közül.

Dorg az egyik legkiválóbb harcosa volt népének. Nem csak ereje, de kiváló stratégiai érzéke és tárgyaló képessége emelte ki a többi férfi közül. Őrt állt. Szemét semmi nem kerülhette el. Kala sem. Nézte a lány ártatlan, de már nőies testét, hallgatta kacagását. Nem titkoltan tetszett neki, de félt is, hiszen a sámán pártfogoltja volt.

Kala felnézett a dombtetőre. Ragyogó barna szeme találkozott Dorg vágyakozó tekintetével. Megfogta őt a férfi. Régóta szeretett volna vele beszélgetni. Hallgatni kellemes, szívet melengető hangját. Megtudni róla mindent. És igen vágyott a testére is. Az érintésre, amit még sosem kapott meg senkitől. Ágyéka áttüzesedett a gondolatra és arcát elöntötte a forróság. Elfordult, hogy a férfi ne lássa zavarát. De képtelen volt megállni, hogy ne nézzen újra rá. Ám Dorg helyén már egy másik harcos őrködött. Csalódott volt és feszült. Még nem tudta, mit kezdjen az energiával, ami testében megjelent. Lassan lehajtott fejjel kilépkedett a vízből és felnézett. Dorg ott állt előtte. A látvány zavarba hozta, de szeméből szeretet és boldogság sugárzott a férfi felé.

Dorg a kezét nyújtotta, és ahogy ujjaik hegye összeért már tudták, őket egymásnak teremtette az élet. Kala felvette ruháját és felsétáltak a táborba, egyenesen a sámán sátrához. Beléptek a pipafüstbe és vártak. Az öreg nem szólt semmit, aztán egy alig érzékelhető mozdulattal jelezte, leülhetnek. Kérdezni nem volt idejük, a sámán csak annyit mondott:

-Ti már döntöttetek! Úgy legyen!

Kilépve, Dorg ölébe kapta Kalát és sátrába vitte. Óvatosan a szőrmékkel borított fekhelyre tette. Megsimogatta arcát, megcsókolta homlokát, majd finoman kibontotta testén a ruhát, végül ő maga is levetkőzött és mellé feküdt. A lány megérintette a férfi arcát, ujja hegyét végighúzta az ajkain. Szeme vágyat sugárzott. Szájuk lágyan simult össze. Olyan óvatosan, finoman érintették egymást, mint csak azok képesek, akik a legbensőségesebb viszonyban vannak egymással. Mint akik évek, életek óta egymásra várnak és mikor megtalálják egymást, már egyek, elválaszthatatlanok. Odaadóan fedezték fel a másik testét. Simogatásuk önkéntelen hangokat, mozdulatokat csalt a csöndbe. Gyorsuló lélegzetük együtt hullámzott ágyékaikkal és mikor már képtelenek voltak tovább fokozni a vágyat, testük egybe olvadt, tekintetük összeforrt és a végtelen kitárult lelkükben.

Dorg óvatosan érintette meg Kala gömbölyű pocakját. Simogatta az itt ott kidudorodó, kezet, lábat sejtető dombocskákat. A lány felszabadultan nevetett, minden méhéből érkező mozzanatra. Mindhárman tudták, lassan itt az idő, de kiélvezték az utolsó pillanatig az ismerkedés huncutságát. 

Hirtelen éles fájdalom hasított a lány ágyékába. Riadtan nézett kedvesére, aki azonnal tudta, mi a dolga. Szaladt a segítőért, az öregasszonyért, aki higgadtan követte őt a sátorba. De Dorg már nem mehetett be, csak kintről hallgathatta Kala fájdalmait. A szörnyűnek tűnő nyögéseket, visszafojtott kiáltásokat. Tehetetlen volt. Segíteni akart annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretett. Döntött! Belépett a sátorba. A segítő rá nézett, de nem zavarta ki. Intett, hogy álljon a guggoló Kala mögé és tartsa őt, hogy könnyebben tudja gyermeküket világra hozni. Végül egy hatalmas nyomást követően kicsúszott a csöppség az asszony kezeibe, aki finoman a lány hasára helyezte. Kala és Dorg összebújtak és az új életet óvva, körülfogták testükkel.

Aztán a segítő bebugyolálta a babát és Dorg kezébe adta, megkérve kint várjon, mert neki még dolga van Kalával.

Aztán minden olyan hirtelen történt. Kala elsápadt és a fájdalom összehúzta testét. Szívbe markoló sikoly hagyta el száját. Szeméből a fájdalom és félelem egyszerre sugárzott. Szinte könyörögve kérte vele Dorgot, segítsen.

-Hívd a sámánt! - utasította az öregasszony határozottan.

Megint kint állt a sátor előtt, karjában a csendesen pihegő gyermekkel és félt bemenni. A sikoltások gyötörték lelkét, de a legnagyobb kínt akkor élte át, mikor hirtelen néma csend lett. Érezte hogy valami elpattant. A szál, mely egymáshoz kötötte őket. Csak várt a sátorral szemben, és mikor a sámán kilépett már tudta.

Fájdalmas üvöltése széttépte a domb csendjét, a tenger zúgását.

A dombtetőn temették el. Dorg egy simára csiszolt szikla darabot hozott fel a tengerpartról, melyet kivésett és egy kagylót helyezett bele.

Térdelt mellette és csak egy gondolat járt a fejében:

-Megtaláljuk egymást!

Ketrin a sír mellett térdelt és átjárta a bizonyosság, hogy ez már megtörtént. De mielőtt átadhatta volna magát a gondolatnak, lelke újra a múltba repítette...