Isten két arca

az itt olvasható történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol

Felnőtt szoba

ISTEN KÉT ARCA

Carnio atya végül felbontotta a címzetlen, tiszta borítékot. Valami kihullott belőle és csendben a sekrestye kövezetére libbent. Lehajolt és döbbenten emelte fel a fényképet. Nézte a lányt és önmagát rajta, ahogy a lány után fordult. És minél tovább nézte, annál inkább úgy érezte, hogy valami nagyon nem stimmel a képpel. Hirtelen az imazsámolyra hajította és sietve elhagyta a templomot.

Miközben egyre gyorsuló léptekkel a fénykép helyszínéhez közeledett, gondolatai szélsebesen kavarogtak. Először arra gondolt, hogy valaki zsarolni akarja a képpel. Esetleg valamelyik hívő, akinek nem tetszett a stílusa vagy prédikációja és így akarja eltávolíttatni az egyházmegyéből. (Ő nem egy megszokott pap volt. Kissé különc, Istenről alkotott elképzelése miatt. Mindig hangoztatta, hogy ne kint, hanem bent keressük Istent. Saját magunkban. Ne kívülről várjuk a segítségét, hanem találjuk meg lelkünk mélyén a válaszokat. Az ima nem arra való, hogy feloldozzon vagy bigottá tegyen, hanem elmélyülésre. Egy bizonyos meditatív állapot megtapasztalására, hogy közelebb kerüljünk Istenhez,  önmagunkhoz.)

Aztán meglátta a fotón azt az apró részletet, ami nem illett oda. Ami nyugtalanná tette, mert átjárta egész testét a bizonyosság, hogy az a valami fordulatot hozhat az életében.

Mire idáig jutott elmélkedésében ott állt pontosan, ahol lencsevégre kapta az a valaki. Megfordult és már bizonyosan tudta, valami nincs rendjén. A képen alig láthatóan ajtógombok díszlenek az elhagyott bódékon, de itt csak a befalazott ablakok vannak. Kezét lassan végighúzta a szürke vakolaton és mikor arra a pontra ért, ahol a gombnak kéne lennie... Ott is volt. Csak nem látszott. Kezét úgy kapta el, mintha megégette volna. Homlokáról kövér izzadságcseppek csorogtak az arcába. Újra próbálta és újra megérezte. Tenyerébe belesimult a láthatatlan ajtónyitó gomb. Érezte a hideg fémet a markában. Szinte hívogatta: Gyere! Nyiss be!

Körülnézett. Néhányan csellengtek csak a déli melegben.

-Most nem! - tolakodott elő megérzése.

-Majd éjszaka, mikor kihalt lesz a város. Türelem! - csitítgatta hevesen dobogó szívét.

Visszasétált a sekrestyébe. Egész úton az járt a fejében, hogy felelőtlenség volt ott hagyni a képet. Nem is alaptalanul, mert a fénykép egyszerűen eltűnt. Az ördög űz vele tréfát? Persze nem hitt az ördögben, csak úgy megszokásból csúszott ki a gondolataiból. Számtalanszor megtapasztalta, hogy az Ördög, Isten másik arca. Az, aki hozzásegít a fejlődéshez, ha nyitottak vagyunk rá. Aki ballépéseinket adja, hogy változni tudjunk. De ezt már meg sem említette a hívek előtt, csak néha homályosan célozgatott rá. Valószínűleg senki nem értette a célzást az egyszerű polgárok közül.

Az esti mise ugyanúgy zajlott, mint bármelyik másik. Szívét nyugalom és bizonyosság járta át. Mikor az utolsó ember is elhagyta a termet, lassan eloltogatta a gyertyákat, levetette reverendáját és fekete ingben és nadrágban vágott neki az ismeretlennek.

Senki nem volt az utcán. A lámpák sárgásan derengették fényüket, de egyik sem érte el a falat, így az félhomályba veszett.

Újra végighúzta kezét és megérintette a -szinte biztosra vett- kilincset. Teleszívta tüdejét és határozott mozdulattal megnyomta. Az ajtó mögül kellemes meleg csapta meg. Csak résnyire nyitotta és besurrant rajta. Sötét volt, de a végén fény derengett. Elindult felé és le nem vette a szemét róla. Ahogy közeledett, egyre bizonytalanabbá váltak lépései. Mi vár rá ott? Miért hívogatja? Megannyi kérdés árasztotta el. Egyben biztos volt. Lelke tiszta és őszinte, tehát baj nem érheti.

Már csak egy lépés és ott állt a fényben. Alakját beragyogta, szívét átjárta.

-Miért vagyok itt? - kérdezte bátran.

-Mert megértettél!

-Mostantól más feladatod lesz! Itt az ideje, hogy elhagyd a poklodat! Többé nem kell leszületned ide!

-Az új megszólításod, Carnio őrangyal!