A katona három élete

Felnőtt szoba

A KATONA HÁROM ÉLETE

A katona az árokban lapult. Öltözete teljesen beleolvadt az őszi sárguló határba. Egyedül volt, de tudta, minden társa egyedül van. A közös cél köti őket össze egy láthatatlan fonállal. Fel kell szabadítani a falut. Neki jutott a legnehezebb feladat. Megdolgozott érte és bizonyította többször is, hogy alkalmas rá. 

Előtte a learatott búzaszárak hatalmas körbálákba kötve és mögöttük, a szántóföld túloldalán az ellenség bázisa. Odáig kell eljutnia, majd megsemmisítenie a nála lévő robbanóanyagokkal az épületet.

Szeme és agya fölmérte a terepet és a lehetőségeket. A szalmabálák jó rejtekhelyek, csak azt kell megtervezni, mikor melyik mögött tud úgy meglapulni, hogy a letarolt föld jobb oldalán álló három tankban feszülten várakozó katonák ne vegyék észre. Mély levegőt vett. Minden porcikájában érezte az elszántságot és hűvös nyugalmat. 

Az első őrjáratozó tank pont helyzetet változtatott. Ez a legjobb alkalom az indulásra. Nem tétlenkedett. Izmai megfeszültek és mint egy rugó felpattant a fűből és célba vette az első bálát. Lihegve megtámasztotta magát. Szíve hevesen vert. Egy pillanatra becsukta szemét és engedte, hogy minden porcikáját átjárja a friss szalma illata. Tovább nem időzhetett. Óvatosan kilesett a rejtekhely mögül és megvárta a következő alkalmas pillanatot.

-Most! -dobbantott az agya és újra indult.

Elérte a bálát, de valami mégsem volt tökéletes, mert meghallotta a tank feldübörgő motorját. Közeledett.

-Látnom kell hol jár! -győzködte magát és kinézett.

A jármű pont felé indult el, igaz lassú tempóban. Nem tétlenkedhetett. Ha nem akart meghalni, futnia kellett. És ugrott. Már majdnem landolt a biztonságot nyújtó helyen, mikor hatalmas dörej rázta meg dobhártyáját.

-Nem sikerült! -volt utolsó gondolata és a következő pillanatban egész teste a magasba lendült. Lábát forróság járta át és a detonáció hatalmas ívben repítette vissza az árokba. Néhány másodpercig semmit nem érzett és nem hallott. Biztos volt benne, hogy egyik lábát levitték a repeszek, de nem mert mozdulni. Még nem. Higgyék csak azt, hogy meghalt. Akkor könnyebb lesz kicselezni őket. Végül óvatosan bal lábára meredt. A döbbenettől és örömtől megkövülten bámulta a teljesen épp lábat.

-Isten velem van!

Újra meg kell próbálnia. Nem adhatja fel. A falu és társai élete függ feladatának teljesítésétől. Fejében újra lejátszotta a lehetőségeket, bár nehezítette helyzetét, hogy a tank nem ment vissza a másik kettő mellé, hanem megállt és várt.

-Nem baj, én könnyebben mozgok, mint ti! -azzal a magas fű jótékony takarásában elkúszott az árokban a tankok felé. Mikor már úgy látta, hogy jó pozícióban van, nekivágott. Egy merész húzással az első tankot hátulról kerülte meg.

-Eddig nyert ügyem van. Most viszont el kell távolodnom a másik két tanktól, hogy ne láthassanak.

A következő két bálát könnyen elérte és áldotta a gazdát, hogy ilyen közel sikerült leraknia azokat egymáshoz. A harmadikhoz azonban sokkal többet kellett futnia, tehát ki kell várnia, hogy a második tank elforduljon. Legszívesebben már rohant volna, de a tank nem mozdult. Viszont a mögötte lévő elindult visszafelé.

-A francba! -és már lendült is. Nem sok esélyt látott, de tette dolgát.

Az ellenséges katona is, aki a tankból csak a suhanó árnyat vette észre. Nem tétovázott, lőtt. A szürke gomoly jótékonyan betakarta a karját vesztett katonát. Jobbja élettelenül lógott teste mellett. Szemét könnyek homályosították.

-Akkor sem győzhettek le!

Fogát összeszorítva kibiztosította a gránátot és baljával széles ívben elhajította a célpont felé. Terve nem az volt, hogy megsemmisítse vele, hanem hogy elterelje a tankok figyelmét. Sikerült. Hatalmas robajjal robbant az ágyúcsőből távozó lövedék a szalmabálák között. A füst és por vakká tette az ellent.

Futott! Az életéért és a szabadságáért. Sikerült. Elérte az épületet. Ideje elfogyott, de még utolsó mozdulatával bedobta az ablakon a gránátokat. A robbanás megrázta a levegőt. A közelben álló fák lombjai megperzselődtek. A légnyomás felemelte és egy bokor mögé vetette a katonát. Még érzékelte a lángokat és az oda érkező társait.

-Megcsináltuk! -volt az utolsó gondolata. Aztán eszméletét vesztette.

Gáborról csatakokban folyt a víz. A játék során eggyé vált a monitoron lévő figurával. Még sosem sikerült az utolsó pályán végig mennie. Elégedetten hátradőlt a széken, de valahogy mégsem érezte azt a megelégedettséget, amit eddig, ha megcsinált egy nehéz pályát. Csak nézte, nézte a képernyőt, a lángokat. Lelkébe fájdalom költözött és végre megértette miért.

A képernyőn színes betűkkel villódzott a felirat: Game over

-Igen -gondolta- örökre!