A Léleklátó - negyedik rész

Felnőtt szoba

A LÉLEKLÁTÓ

negyedik rész

Zagrat zokogva ült az ágyon. Végül elcsendesült. Szeméből kifogytak könnyei, lelkében mélységes űr tátongott.

-Ki az apám és hol van?- kérdezte síri csendben, szinte önmagától, választ nem remélve. Megdöbbentették Ardina súlyos szavai.

-Az apád a leggonoszabb lény, akit életemben ismertem. Egy Lélekvesztő. Bárki lelkébe be tudta magát lopni kétszínűségével, majd mikor már bent volt, mint egy embertestű féreg, szétrágta belülről. A legtöbb megtámadott megbolondult, öngyilkos lett vagy élőhalott. Akik felfogadták befolyásos, gazdag, de nyomorult lelkű emberek voltak. Bármit meg tudtak fizetni, de apádat nem ez érdekelte. Neki az áldozatok gyötrelme okozott gyönyört. Ettől vált erősebbé. Senki nem mert vele szembeszállni, félvén, saját lelküket is megrágja.

Engem viszont messzire elkerült. Egyszer találkoztunk csak futólag

(-Jobb ha nem tudod miért-zárta gondolataiba Ardina az őrült találkozás részleteit),

de mivel olvastam lelkében, úgy döntött jobb, ha távol tartja magát tőlem.

Egy idő után azonban akadoztak megbízatásai. Valami miatt már nem tudott mindenki lelkéhez közel kerülni, sőt olyan is akadt, aki kigyógyult az általa okozott halálból. Egyre kevesebb kínzással bízták meg.

De már tudom, miért! Mert világra jöttél Te és megláttad benne a szeretetet és általad megérezte ő is. Míg a gyilkos kéj erősítette őt, addig a szeretet gyöngévé tette. Szemfényvesztő ereje hanyatlott és ezzel együtt nőtt félelme és gyűlölete irántad. Ezért kellett itt élned a rabságában.

Egy napon aztán eltűnt a faluból. Azóta sem látta senki és a nép fellélegzett.

-Tőlem félt? Lehet hogy én is olyan vagyok, mint ő? - rettegte Zagrat hangja.

-És mi történt az anyámmal? - kérdezte szívszorító önmarcangolással szemében.

-Talán a következő álmodból megtudjuk. És már zsibbadt is Zagrat agya, hogy visszatérjen múltjának dermesztettségébe.

A tizenöt éves forma fiú könyörögve nézett édesanyjára.

-Csak egy percre engedj ki! Kérlek! Hadd érezzem a fenti világ dobogását!

És anyja nem bírt tovább ellenállni gyermeke gyötrődő tekintetének. Kézen fogva a labirintusba vezette. Zagrat a sötétben tapogatózva követte anyját. Szíve egyre erősebben kalimpált. Érezte, mindjárt kint lesz. Friss levegő járta át tüdejét és kilépett a mezőre.

Nem kellett volna.

Hátába elviselhetetlen fájdalom hasított. Teste ívbe megfeszült és a kín elért az agyáig. Azt suttogta: „soha”! Elájult.

A barlangban tért magához. Anyja élesztgette. Akkor és ott gyermekként kellett megértenie, hogy apja elzárta előle a kinti világot. Az életet. Édesanyja pedig úgy érezte összeroppan a súlyos titok alatt, ha nem mondhatja el valakinek.

A kép szétcsúszott és Ardina érzékelte, hogy átlépnek a következő álomba.

A falu határában gyülekezett a nép egy újabb boszorkány égetésre. Zagrat a földbe vájt apró ablakon keresztül követte az eseményeket. Pár méterrel arrébb egy hatalmas máglya állt, rajta oszloppal. Ide vezették fel az asszonyt.

Az asszonyt, akit most ismert fel a fiú.

-Anyám! - sikította reszketve, de hangját elnyelte a mélység. Nem mert felszaladni. Megbénította a fájdalomtól való félelem.

Látta, ahogy odakötözik a cölöphöz. Látta, ahogy meggyullad alatta a fa, perzselve a nőt, az egyetlen szeretett személyt a világon.

Hallotta a csőcselék kurjongatását.

Tekintetével anyja tekintetét kereste. Szemük fénye összefonódott. Édesanyja nem kiáltozott. Némán tűrte a halál tüzét. Zagrat pedig tehetetlenül élte át az anya szenvedését.

Az álom elmosódott és örvényként szippantotta be őket egy újabb álomgyötret.

Az apa Zagrat mögött állt. Nem szólt semmit, de fia megérezte benne a megkönnyebbülést. Hirtelen minden letisztult Zagrat fejében és összeállt a kép.

-Te tetted! - csúsztak le a fenyegető szavak a nyelvéről.

-Te küldted a máglyára! - suttogta vészjóslóan.

Lassan fordult meg, hogy apja szemébe nézzen.

-Megmondtam neki, hogy nem vihet föl oda. Azt is tudta, ha elmondja létezésedet, megölöm. Nem engedelmeskedett, megkapta méltó büntetését! - szavaiból káröröm csengett, szeme aljasul csillogott.

Zagrat nem bírta tovább. Kitört belőle az évek óta halmozódó fájdalom és gyűlölet.

-Megöllek! - üvöltötte apjának.

Minden olyan gyorsan történt, hogy az apának mozdulni sem volt ideje.

A gyermek szeméből kipattanó mohó, vad szikrák a Lélekvesztő testének csapódtak, és a szájából kifröccsenő égő nyál felizzította azokat. Sebesen terjedt a tűz a testen, felzabálva minden útjába kerülőt. A bőrt, az izmokat, a húst, a csontot. A lángnyelvekből kicsapott az apa ökölbe szorított keze és az emésztő tűzön át üvöltve átkozta meg fiát.

-Megátkozlak! Minden éjjelen megálmodod múltad szörnyűségeit, de soha többé nem fogsz emlékezni eddigi életedre. Gyötrő, belülről felőrlő tudatlanságra kárhoztatlak! - sikították a szavak.

Egy utolsót lángolt a test. Kintről félelmetes szélörvény vágtatott a barlangba. Felkapta az összeégett testet és magával hurcolta egy ismeretlen, eldugott helyre.

-Visszajövök! - vélte hallani a fiú.

Sötét, néma csend ült Zagratra. Körülnézett. Nem tudta, hol van, honnan jött és hogy került oda. Egyet érzett biztosan. Nem mehet ki innen soha többé, mert valami félelmetes erő fogva tartja.