A Léleklátó - ötödik rész

Felnőtt szoba

A LÉLEKLÁTÓ

ötödik rész

Zagrat nyitott szemmel a hátán feküdt. Tehetetlen tekintete áttörte a semmit. Álmai és ki nem mondott gyötrő gondolata éveket öregített arcán. Bal halántékára egy, az éjszaka alatt megőszült hajtincs bomlott.

-Nem vagy olyan, mint az apád! Ne félj! - súgta lágyan Ardina hangja a kimondatlan kételyre. Ujjai hegyével végig simította a férfi sápadt arcát, majd tenyerét mellkasára fektette.

-Ülj fel és nézz rám! Itt vagyok veled.

Zagrat felült és Szemfülesre emelte tekintetét, majd lassan beszélni kezdett.

-A többire már emlékszem. Napokig ültem étlen-szomjan rettegve összegubózva a fa gyökereinél. Aztán elájultam. Arra eszméltem, hogy valaki vizet csepegtet a számba.

-Ő volt az! -és a görcsinre vetődött szerető pillantása. A kis csúf jószág az ölébe gömbölyödött, de egyik szemét folyamatosan a lányon tartotta, mintha azt lesné, valóban nem lát-e bele a gondolataiba.

Bár Ardina nem tudta áttörni a lény védelmét, mégis úgy érezte, oka van annak, hogy nem halhatja lelkét.

-Sokáig ő hordta nekem az élelmet, ruhát, sőt könyveket és fegyvereket is. Nem tudom, hogyan csinálta, pedig nagyon kíváncsivá tett. Egy alkalommal aztán, mikor már kezdett elsüllyedni tudatomban a szorongató félelem emléke, utána lopakodtam. Fent aztán újra a hátamba nyilallt a fájdalom, de érdekes módon nem volt észveszejtő. Inkább csak zsibbasztó nyomást éreztem, mely a hátamból az agyamig hatolt. Míg engem lekötött az elmélkedés, addig ő eltűnt a szemem elől. Akkor kezdtem feljárni az emberek közé, de belülről olyan szégyenérzet fogott el, hogy inkább eltakartam testem és arcom, hogy senki se láthasson.

-Csak azt nem értem, miért maradt el a bénító fájdalom.

-Mert apád annyira messze volt és olyan gyönge, hogy képtelen volt irányítani téged a szállal.

-De mostanában újra erősödött a kín és utoljára már annyira gyötört, hogy térdre kényszerített és nem tudtam tovább menni. - suttogta Zagrat.

Ardina lelkét hirtelen jeges hideg szorongatta meg. Összes idegszála megfeszült. Tudta, mit jelent Zagrat utolsó mondata, de ennél sokkal többet is tudott, amitől keze megszorította tőre markolatát. A görcsin is idegesen kezdett mozgolódni gazdája ölében és minden szőrszála égnek állt. Torkából mély, morgó hang tört fel.

A lány Zagrat szemébe nézett. Megfogta két kezét és gondolatot küldött neki.

-Itt van az apád!

A férfi zavarodottan körül nézett. Egyszerre gyúlt benne félelem és gyűlölet.

A vágtató szél másodpercek alatt töltötte be a barlangot. Mindhárman egy-egy kivájt földfal mögé ugrottak, bár tisztában voltak vele, hogy nem tudnak elbújni a Lélekvesztő elől.

-Kár volt ezt tenned velem Zagrat! - kárált az idegszálakat tépő hang, mely a barlang közepén álló összeégett torzóból szakadt ki.

-Te pedig Léleklátó a segítségeddel a halálba küldöd őt!

Az alak, kezét felemelve tenyerébe gyűjtötte a süvítő szelet, majd a Zagratot takaró falhoz vágta, mely porszemekre hullott szét, láthatóvá téve a férfit.

Zagrat kezében már ott feszült a kard és apja felé közeledett. Szeméből újra szikrák pattogtak, de a Lélekvesztő már tudta, mire számítson.

-Harcolni akarsz? Gyere! Mutasd meg, mit tudsz tenni ellenem!

Zagrat ruganyos teste megfeszült és hirtelen mozdulattal apja előtt termett és döfött. A semmibe.

-Ezt még gyakorolnod kell! - röhögött a karistoló hang fél méterrel arrébb.

-Akkor most fogom gyakorolni! - üvöltötte a férfi és egy ugrással apja mögé került. Mialatt kardjával a test felé szúrt a szemszikrákkal tűzijátékot lövellt, elvonva apja figyelmét. A kard érezhetően húsba szaladt.

Ardina érezte a Lélekvesztő gondolatát.

-A szemed! - kiáltotta, és a torz test kezében megvillanó jégcsapok milliméterekkel suhantak el az oldalra forduló Zagrat szeme előtt.

-Meg akarsz ölni, igaz? Azt hiszed erősebb vagy nálam?Azt hiszed, hogy győzhetsz? - és megrántotta a láthatatlan érzőszálat.

Zagratot megtántorította a gerincébe markoló fájdalom. Kardját elejtette és két kezével fejét szorította az agyát tébolyító marcangolás enyhítésére. Apja kárörvendő kacagása betöltötte a barlangot.

A görcsin csak erre a pillanatra várt. Előugrott rejtekéből és követhetetlen gyorsasággal a Lélekvesztő mellkasára vetette magát. Hirtelen fordulattal jobb szemébe vájta hegyes tüskéjét. A torz arc felüvöltött.

Ardina sem tétlenkedett tovább. Látta, hogy az apa lelkét elfoglalja szeme elvesztésének fájdalma. Tudta, csak egyféle képen láthatja meg a Zagratot megbénító szálat. Ha teljes sötétséget csinál. Tőrét elhajítva levágta a világosságot adó egyik fáklya kanócát és ugyanazzal a mozdulattal az ellenkező irányba rugaszkodva elkapta a másik fáklyát és a földbe nyomta égő felét.

Sötétség borult a barlangra. Csak a Lélekvesztő nyögése és Zagrat fájdalomtól elfúló lélegzete hallatszott. Ardina zöld szeme meglátta a szálat. Sejtette, hogy fegyver nem oldja majd a köteléket. De akkor mi? Belenézett a két férfiba és sűrű gyűlöletet látott lelkük mélyén, melyek pulzálása együtt lüktetett a szállal. Csak egy dolog győzhet a gyűlöleten, a szeretet!

Mélyen magába nézett és bensőjét lassan elárasztotta a szeretet. Kinyitotta szemét és besétált apa és fia közé. Az érzőszál átfúrta testét és birokra kelt a lányban áradó szeretettel. Szemfüles arca rezzenetlen maradt. Senki nem láthatta a harcot, mely a lelkében dúlt. Emlékek özönlötték el. Ő pedig kicsipegette közülük a félelmeteseket, haragosokat, fájdalmasakat, hogy csak a szeretet foglalhassa el testét, lelkét. Agyába ekkor befurakodott a Lélekvesztővel való első találkozás emléke. Ardina teste megremegett, de eszébe jutott anyja tanítása: „Engedd meg magadnak, hogy szeresd azt is, aki gyűlöl téged!” Emléke erőt adott neki és elűzte a gonosz gondolatot.

Halk pattanás hallatszott és a lány mellkasából és hátából kiáradó fényesség bevilágította a teret.

Zagrat és a Lélekvesztő hátra tántorodott a megszűnő kötéstől. Az apa felordított. Szeméből kihúzta a még mindig benne meredező tüskét és gazdájával együtt a gyökerek közé vágta.

Ami ez után következett, arra senki sem számított. A gyökérzet izzani kezdett és elemésztette a görcsin testét, melyből egy lélek lépett ki. Derengő alakot öltött, melyben mindannyian felismerték Zagrat édesanyját.

-Ennyit tudtam tenni érted fiam! - suttogta szeretettel és belépett a fába, ami fénycsóvaként tört ki a föld alól és magával ragadta a látomást.

-Egy lélekjárat! - mosolygott Zagratra Ardina, de már érezte a gonoszt háta mögött, aki félvakon közelített felé.

Zagrat is meglátta apja mozdulatát és nem tétlenkedett.

-Ugorj! - kiáltotta a lánynak és teljes erejével a Lélekvesztőnek rohant. Érezte a karjába fúródó karmokat, a testében szétáradó hideget és lecsapott kardjával.

-Visszajövök! - sikította ismerősen a hang, de már vitte is a szél.

Csönd lett. Ardina és Zagrat egymás mellett térdeltek. Kezük a másik kezét kutatta, majd mikor egymásra találtak, felnéztek a lélekjárat ütötte tátongó lyukon át a hajnalpírral festett égboltra.

A férfi törte meg a csendet.

-Szabad vagyok! - szakadt ki belőle a megkönnyebbülés.

-És ezt neked köszönhetem Ardina!

A lány ránézett szeretetet sugárzó zöld szemével és mosolyogva ennyit válaszolt:

-A tested már szabad, de a lelked most a gyűlölet rabja. Ezt a rabságot sokkal nehezebb feloldani. De van egy jó hírem. Előtted az életed! - felállt és magával emelte Zagratot.

Kiléptek a szabadba és elindultak a falu felé.

Zagrat szorongással vegyes bizakodással, mert tudta, nehéz feladat áll előtte, de egy igaz barátot tudhat maga mellett, akire mindig számíthat.

Ardina pedig egy mindennél erősebb meggyőződéssel. Már nem volt kérdés, mi a feladata az életben, bár nem érinthette meg a görcsin tüskéjét. De ez a megmérettetés letisztította lelke vágyát.

A felhők alját rózsaszínre festő felkelő nap már csak két távolodó alakot láthatott a búzamező közepén. Sugaraival megcirógatta testüket és útjukra bocsájtotta őket.