A léleklátó -második rész

Felnőtt szoba

A LÉLEKLÁTÓ

második rész

A lány arcára értetlen döbbenet ült ki, amit Zagrat azonnal kiolvasott belőle.

-Nem kell rögtön válaszolnod. Valószínűleg ilyen feladatot még sosem kaptál, de kérlek gondolkozz el rajta. Nem tudok másról, aki segíthetne, mielőtt felőrlődnék és az őrületbe kergetne ez az állapot.

Szavaiból tehetetlenség és meggyötörtség hallott.

-Miért? - kérdezte Ardina alig hallhatóan. -Mi történt?

-Évekkel ezelőtt kezdődött és minden éjszaka megismétlődik. Álmodok ás álmaimból rettenetes félelemmel ébredek, mintha vasabroncs szorítaná lelkem, szívem, torkom. Nappal próbálom elterelni gondolataimat a rettegésről. Edzem testem és agyam, hogy mindig tettre kész legyek, de a lelkem haldoklik.

-Mit álmodsz?

-Ez a legelviselhetetlenebb az egészben. Nem emlékszem. Semmire. Csak a fojtogató rémület marad meg. De nem csak az álmaimra nem emlékszem, hanem az életemre sem, ami a rémálmok előtt volt.

Nem tudok és nem akarok tovább ebben a gyötrelemben élni. Megbénít az ismeretlen sötétség. Belülről szétmar és darabjaimra hullok- válaszolta egyre halkuló, remegő hangon. Szeméből olyan mély gyermeki fájdalom és félelem áradt, hogy Ardina nem bírta tovább és belenézett a lelkébe.

Amit érzett, mélyen a szívébe hasított. Elhagyott, magányos, rettegő gyermeket látott, aki nem tudja, honnan jött és hová tart ismeretlen léte.

Gondolatai is felkavaróak voltak. Azt suttogták: -Képtelen vagyok az emberek közé menni. Mindig olyan viszolyogva néznek rám, ha megjelenek közöttük. Ők biztosan tudják ki vagyok és megvetnek érte.

-Dehogy vetnek meg! Csak nem ismernek és ezért félnek Tőled-válaszolt magában a lány.

Zagrat nem hazudott. Őszintesége tiszta szeretetet ébresztett Ardinában és már tudta, segíteni fog neki.

-Segítek neked -mondta ki hangosan is elhatározását- de egy kis időre van szükségem, hogy felkészüljek rá. Kérlek most hagyj magamra. Tudni fogod, ha készen állok. Akkor várlak ide vissza.

Zagrat nem szólt. Hálás fájdalommal a lányra nézett és csendben eltűnt egy folyosó mélyén.

Szemfüles lecsatolta fegyvereit és leült a gyökerekkel szembe a földre. Elcsitította elméjét és lelkét. Most befelé nézett, önmagát vizsgálta. Tiszta volt számára, hogy Zagratot a félelem bénítja meg, tehát meg kell keresnie magában is ugyanazt a dermesztő félelmet, hogy azonosulni tudjon vele. Emlékeiben kutakodott és nem kellett sokáig keresgélnie.

Éjszaka volt. Gyermekként feküdt ágyában, háttal az ajtónak és aludt. Megérezte, hogy valaki bejött a szobába és felé közelít, szívét dermesztő félelem szorongatta, lelkébe mart, jeges veríték lepte el testét. Megbéklyózta. Képtelen volt megfordulni, ránézni. Napokig így ment és már rettegett az éjszakától. Ekkor agya megálljt parancsolt. Végre felfogta, hogy álmodik, vagyis a megoldás, fel kell ébrednie, mikor közeleg az árny. Aztán egy éjjelen, mikor újra megtörtént a rémület, felébresztette magát. Remegő testtel fordult meg és döbbenten tudatosult benne, hogy nincs ott senki. Akkor tanulta meg, hogy a félelmeivel szembe kell néznie. Ez az egyetlen módja, hogy ne tartsák fogva, ne irányítsák őt.

Zagrat is eljutott idáig, csakhogy ő nem tud szembefordulni velük, mert nem látja, nincs tisztába eredetükkel.

-Én leszek a szeme!- értette meg feladatát a lány.

Már csak egy kérdés volt. Vajon hogyan tud kívül maradni attól, amit látni, érezni fog. Semmibe vész feladata, ha elkapja őt is a rettegésörvény és a mélybe rántja.

Eszébe jutottak szülei. Végtelen hálával gondolt rájuk, mert megtanították neki, a legfontosabbat. Ismerje meg önmagát. Mindig azt mondták:

-Lányom! Hogyan tudnál segíteni másokon, ha önmagad lelke is segítségre szorul? Hogyan szerethetnél mást, ha önmagadat sem szereted?

De arra is emlékezett, hogy mennyi fájdalommal járt a folyamat, míg bebarangolta lelke legsötétebb zugait is, hogy aztán végre ismerősként, szeretettel üdvözölhesse önmagát.

Zagrat képes lesz rá?

Felidézte édesanyját, ahogy hallgatta őt, miközben kitárta előtte félelmeit, gondolatait, a számára érthetetlen dolgokat még gyermekként. Mi volt anyjában annyira megnyugtató? Igen, a figyelme. Az a tiszta figyelem, amivel minden ilyen alkalomkor megajándékozta őt. Nem bírált, nem alkotott véleményt, nem adott tanácsot. Egyszerűen csak figyelt rá, megadva a lehetőséget, hogy önmaga találjon rá a válaszokra.

Ezt kell tennem nekem is Zagrattal. Végre érezte, hogy minden a helyére került. Tudta mi a feladata és hogyan vigye véghez. Lelke szétáradt. Bebújt minden zugba, eggyé vált élővel, élettelennel.

Zagrat várt. Türelmesen, de kétségek között. Mit fog látni Ardina? Megijed majd tőle? És hogyan adja tudtára? És ő, Zagrat, mivel fog szembesülni? Képes lesz elviselni, amit megismer?

Mindegy! Ennél fájóbb és gyilkolóbb már nem lehet. Szembe kell néznie mindazzal, ami eddig rejtve maradt előtte.

Idáig jutott gondolatban, mikor ismeretlen, varázslatos érzés kerítette hatalmába. Mintha Ardina ott lenne minden porcikájában. A levegőben, amit belélegez, a látványban, amit szeme közvetít agyának. Tudattalanul tudta, hogy a lány felkészült, őt hívja.

Elindult hát. Félelmekkel teli lassú, reszkető léptei egyre biztosabbá váltak. Aztán ott állt Szemfüles előtt, aki csak annyit kérdezett tiszta, segítő, bátorítást sugárzó szemével és ajkaival:

-Felkészültél?