A királyfi és a béka

Mese gyermekeknek és gyermeklelkű felnőtteknek

A KIRÁLYFI ÉS A BÉKA

Egyszer volt, hol nem volt, valahol messze-messze a Tükör-tengeren túl, élt egy király. Öreg volt már, de országát bölcsen és szeretettel irányította.

Egy nap magához hívatta egyetlen gyermekét, a királyfit.

-Fiam! Öreg vagyok már és szeretném átadni neked a jogaromat, de törvényeink értelmében csak akkor kaphatod meg, ha választasz magadnak feleséget. Olyat, akit a nép elfogad, aki kedves, igazságos, szeretetre méltó.

-Jól van Apám! - hajtotta meg fejét a királyfi és távozott a trónteremből.

Szívére nehéz súly telepedett. Hol talál ilyen királykisasszonyt magának? A kastély melletti erdő felé vette az irányt. Mindig oda ment ki, ha valami bántotta, de akkor is, ha csak egyszerűen egyedül akart lenni. Szerette a hegyeket, erdőket, madarakat, virágokat és minden ott lakó élőlényt.

Mikor felért a hegy tetejére, leült a tisztásra és bánatosan nézett maga elé. Ekkor egy csengő hangot hallott meg.

-Miért búslakodsz Királyfi? - kérdezte a hang.

A királyfi körülnézett, és nem akart hinni a szemének és fülének. Egy béka ült vele szemben egy kisebb sziklán. Kedves hangja, csodálkozó barna szeme megmelengette a fiú szívét. És bár teljesen képtelennek tartotta az egészet, szóba elegyedett a békával.

-Nagy a bánatom! - és töviről-hegyire elmesélte, mit is kívánt tőle apja.

-Ne búslakodj! - mondta a simogató hang.

-Segítek megtalálni a neked való lányt. Gyere holnap hajnalban ugyan ide. Hozz magaddal elemózsiát! Itt találkozunk.

A királyfi hitte is, nem is, hogy ilyen létezik, de a béka szemei annyira biztatóak voltak, hogy másnap elment a találkára.

-Jó reggelt Királyfi! - mosolygott a béka.

-Felkészültél a nagy útra?

-Igen! - válaszolta határozottan. Már nem érzett kétséget a szívében.

-Akkor tegyél a tarisznyádba és induljunk!

-De merre! - kérdezte tanácstalanul körülnézve a fiú.

-Amerre a szíved mondja! - válaszolta a béka szeretettel.

A királyfi körülnézett és meglátott egy kis ösvényt. Két oldalát szerény gyújtoványfüvek szegélyezték. Elindult hát arra, hogy rátaláljon élete párjára.

Már három napja mentek így együtt. Néha leültek ebédelni. A királyfi mindig óvatosan kivette a békát, és egy neki való helyre ültette. Hol egy moha párnára, hol a selymes fűbe, hol egy kidőlt fatörzsre. Mikor mentek, a vállára helyezte, hogy lássa a gyönyörű tájat. Ilyenkor sokat beszélgettek. Természetről, fákról, gombákról, virágokról, az erdő állatairól.

A negyedik napon aztán elértek egy patakhoz, amin egy függőhíd vezetett át. A patak harsogva zuborgott alattuk. Rálépett a királyfi a hídra és már a közepénél tartott, mikor halk pattanással elszakadt a függőhidat tartó kötél.

-Vigyázz! - kiáltotta a béka, de már későn. Mindketten belezuhantak a sodró vízbe. A békának könnyű volt, mert ő otthon volt a habok között, de a királyfi, bár tudott úszni, nem bírt a sodrással. A béka, látva a fiú kétségbeesett csapkodását, segítség után nézett. Meg is lelte, egy feléjük közeledő farönkben. Ügyesen rámászott és úszólábaival a királyfi felé irányította. Ő aztán belekapaszkodott, felhúzta magát a fára és sikeresen kiirányították a partra.

-Megmentetted az életemet! Köszönöm! - hálálkodott a királyfi.

-Te is ezt tetted volna a helyemben! - mondta szerényen a béka, nagy barna, őszinte tekintetét a királyfira emelve.

Másnap újabb akadály állta útjukat. Ahogy a mező felé közeledtek, hatalmas lángok csaptak fel előttük. Futásnak eredtek, hogy még átjussanak a tűz másik oldalára és elolthassák a perzselő lángnyelveket. A kis béka a nagy futásban leesett a királyfi válláról és körülvették a lángok.

-Segíts! - kiabálta kétségbeesetten.

A királyfi megfordult, és mindent feledve visszarohant a lángok közé szorult békáért. Bár a forróság elviselhetetlen volt, kikapta őt a parázsló levelek közül és szaladt vele a közelben lévő tóhoz, hogy mielőbb vízzel mosdathassa kiszáradt bőrét.

Mikor a béka kinyitotta szemeit, a királyfi könnycseppeket látott bennük.

-Nem is tudtam, hogy a békák tudnak sírni. - gondolta magában a királyfi.

-Köszönöm, hogy segítettél! Látod te is megtetted értem! - mosolygott a béka. A királyfi is elmosolyodott. Megkönnyebbült, hogy újra láthatta mosolyogni őt.

Közben eleredt az eső és gyöngyöző cseppjei eloltották a lángokat. Megvárták míg kiderül az ég és folytatták tovább útjukat.

Pedig a királyfi már nem is akart feleséget keresni magának, de félt, ha elmondja a kis békának, elválnak útjaik. Nagyon a szívéhez nőt ez a kis teremtmény. Így hát tovább mendegéltek.

A hetedik napon eljutottak a Csupaszív-oromhoz. Az a monda járta, hogy aki megmássza ezt a magas hegycsúcsot, annak a hegy megmutatja szíve választottját.

Elindultak felfelé a sziklákon. Hol a királyfi segített a békának egy-egy magasabb köre felmászni, hol a béka mutatta a helyet, ahol a királyfi megkapaszkodhatott. A fiú már fent volt a hegy tetején, de a kis béka képtelen volt olyan magasra ugrani. A királyfi lefeküdt a földre, lenyújtotta tenyerét az állatkának és felemelte a magasba. Boldogságában, hogy ilyen szerencsésen megmászták a Csupaszív-ormot, magához ölelte a tenyerében szuszogó kis békát, aki így hallhatta a királyfi szíve dobbanását, majd arcához emelte. Mélyen egymás szemébe néztek és tekintetük egymás lelkéig hatolt.

-Ez képtelenség! - döbbent meg a királyfi és megcsókolta a békát.

Ebben a pillanatban szemét elvakította egy hatalmas fénycsóva és mikor újra látott, egy kedves hangú, csodálkozó tekintetű lány állt előtte.

Bársonyos hangján ennyit mondott:

-Megváltottál az átok alól. Addig nem változhattam vissza emberré, amíg valaki önmagamért meg nem szeret.

A királyfi boldogan ölelte magához a lányt. Ő volt az, akit megszeretett a hosszú napok alatt, akivel úgy érezte megoszthatja gondját, baját, örömét, az életét.

Kézen fogva indultak vissza a királyfi hazájába, hogy átvegyék az öreg királytól az uralkodást és békében, igazságosan irányítsák az országot, szeretetben éljenek együtt életük végéig.

Örök körforgás

Gyermekeknek, felnőtteknek

ÖRÖK KÖRFORGÁS

Furcsa bizsergést érzett. Itt az idő!

-Itt az idő! - dobogta a föld.

-Itt az idő! - susogta a szellő.

-Itt az idő! - lüktette minden porcikája.

Kinyitotta szemét, felébredt. Beborította a sötétség, de nem ijedt meg. Érezte a bizonyosságot, hogy ez így természetes. Ez az örök körforgás rendje. Hisz már többször átélte.

Nyújtózkodott, hogy a keringés átjárja minden porcikáját. Maga köré kanyarította zöld kabátját és összeszedte minden erejét. Lélegzete nyugodt volt.

Emlékek öntötték el. Az erdő szeretete, a nap melengető sugarai, langyos cirógatása, az olvadozó hó életet adó nedvessége. Az első rovarok csiklandozó lábai, a tavasz illata, testvérei, barátai.

A lelkét melengető örökségek felpezsdítették. Nem kellett erőlködnie, megtörténtek a dolgok. Ő csak átélte, ajándékként kapta.

A fejének ütköző keménység kiragadta emlékezéséből. Érezte az ellenállást, mégsem fájt neki, inkább cinkos mosolygást csalt lelkébe.

-Na ki az erősebb? - kuncogta magában, és megállíthatatlanul tört előre.

És közben elindult benne az átalakulás, hogy önállóvá tudjon válni. Szüksége volt rá. Hogy bírja a rá váró viszontagságokat.

A süvítő fagyokat tartogató szelet, a zsigerekig hatoló hideget. Az eső, hó, testén csapódó, dermesztő cseppjeit. A dobogó paták földet remegtető lépteit.

Mire idáig jutott, érzékelte a változást.

Fény derengett.

Körülnézett és elmondhatatlan szeretet árasztotta el, melynek melege felolvasztotta a földet borító havat is.

És a felszínen megjelent, végtelenbe sugározva a tavaszt, az első hóvirág.

Védd magad, avagy egy szatír végnapjai

Felnőtt szoba

VÉDD MAGAD, AVAGY EGY SZATÍR VÉGNAPJAI

Gréti a nappaliban ücsörgött a parketten. Mindig így szokta, ha éjszakai műszakból jött haza. Mikor még újoncként dolgozott a gyárban, gyakran megesett vele, hogy a kanapén az újságot olvasgatva lecsapott rá az álomkór és koppanásra riadt a földön. A kék-zöld foltok pedig suttogásra ingerelték munkatársait. Ő persze csak huncutul kacsintott a pikirt megjegyzésekre. Nem volt az a pénz, hogy elárulta volna a tényt, lezuhant az ágyról. Tehát maradt a parketta, a biztos pont. Lábait elképzelhetetlen módon csomagolta teste alá. Ölében a napi hirdetési újsággal kávéját szürcsölgette.

Bádogost keresett, mert az emeleti konyha felett rogyadozó eresz megadta magát és minden esőzésnél önként szolgáltatta a felmosóvizet az ablakon keresztül. És persze mindig akkor, mikor nyitva felejtette az ominózus nyílászárót. Ez persze gyakran megesett, szétszórt személyiség lévén.

Szeme többször elhomályosult, mikor egy narancssárga hirdetés kúszott be csukódó látómezejébe.

Védd meg magad a zaklatóktól!

Nálunk megtanulhatod az apróbb trükköket és az erőszakosabb leszereléseket is!

Hívj bizalommal és néhány nap múlva jelezzük, felvételt nyertél-e csoportunkba!

Mivel esetlensége folytán és szingliként mindenféle afférnak kitett hölgynek tartotta magát, hát igen elgondolkodott a dolgon. Nem sokáig, mert újra érzékelte a homály közelgettét, aztán rajta ütés szerűen kómába zuhant, a forró kávé pedig aljasul ölébe csordogált. Necces volt a dolog, de édesdeden aludt tovább.

Mikor újra sikerült visszahoznia magát az agyhalálból tekintete mesmeg a hirdetésre esett.

Nem teketóriázott, telefont ragadott és tárcsázott, megadta adatait, majd egy füst alatt feltárcsázta az ereszest is, akit felhatalmazott, ha nem volna otthon, nyugodtan végezze munkáját.

És ettől a pillanattól elindult a pokol.

Délutáni bevásárló körútján, midőn egy szexi fürdőruhát próbált, a fülkében egy szőrös kéz nyúlt be, megragadva csupaszon maradt balabbik mellét. Szeme kikerekedett és fülsértő sikoly kíséretében belecsimpaszkodott az őt oltalmazó függönybe, hogy megvédje legintimebb szerveit, de az nyikorogva leszakadt és kegyetlenül lefejelte az őt taperoló kopasz egyént. A dermedt közönség legnagyobb ámulatára szélesen elmosolyodott, felmarkolta ruhadarabjait és emelt fővel egy szál bugyiban, elegánsan távozott az üzletből.

Az esti mozizás sem folyt zavartalanul. A sötét nézőtéren egy tar fejű ipse ült le mellé. Ami persze még nem adott volna okot a következő pillanatban fénysebességgel lezajló történésekre. Csakhogy emberünk arcátlan módon a lány térdére fektette tenyerét.

Nem kellett volna, mert Gréti annyira megijedt, hogy felpattant székéről , ami visszacsapódott felhajtott állapotába és az ott maradt férfias kezet úgy alaposan becsípte. Gréti lélekszakadva, a taperoló pedig zúzott csuklóval távozott a tett színhelyéről.

Hazáig szaladt és már épp nyugalommal töltötte volna el, hogy megpillantotta lakhelye kapuját, mikor kopasz barátunk elé ugrott, neki szorította a kerítésnek és a fülébe suttogta kéjesen:

-Szívesen venném, ha ma te takarnál be!

-Takarjon be téged a hóesés! -szűrte Gréti fogai között.

-Torpedózzunk?- kérdezte álnokul, mert baromira elege volt a manusból és laza, ámde határozott mozdulattal felemelte jobb térdét.

Talált! Süllyedt!

Remegő lábakkal hagyta magára az agonizáló szatírt, de nem érzett lelkiismeret furdalást.

Bebotorkált a házba és utolsó erejével még rázárta az ajtót. Az utána lopakodó kéjenc lábára. Az üvöltést már nem hallotta. Elvágódott az ágyon és kioltotta tudatát.

Másnap reggel mintha rossz álomból ébredt volna. Sajnos be kellett látnia, hogy nem álom volt. Minden jel arra utalt, hogy kegyetlenül leckézteti az élet.

Sebaj! Ruganyos léptekkel felszaladt a konyhába, miközben felbontotta az ajtó alján bedugott borítékot, melyben tudatták vele, hogy ma estére egy bálba hivatalos. Megjelenés szigorúan a helyhez illő ruhában. És hogy gondolatait alaposan elterelje fülébe illesztette a nemhalló készüléket, amin keresztül ezer decibellel érte agyát a Barbie Girl.

Így történhetett, hogy nem jutott el tudatáig a csengetés. Ám a következő pillanatban megállt habos kezében a mosogató szivacs és dermedten nézte, hogy egy létra támaszkodik a nyitott ablak párkányának, majd megjelent egy kopasz fejbúb. Nem tétlenkedett, ütött. Az első keze ügyébe akadó tárggyal. A súlyos serpenyő elkondította a férfi fején az egy órát, minek következtében a fejhez tartozó torokból hörgés szakadt fel és a lajtorja vészesen távolodott a faltól. Gréti lerohant a lépcsőn, kivágta az ajtót és harci üvöltéssel igyekezett újabb csapásokat mérni a szerencsétlen bádogosra.

Szerencsére szeme előbb fixálta az arcot, így magasba emelt kezét sikerült leállítania, de a lendület még megkínálta a szerelő vállát a testes edénnyel.

-Mért nem csengetett? - kérdezte bűnbánóan a lány.

-Csengettem! De nem nyitott ajtót, ezért a megbeszéltek szerint nekiláttam volna az eresz javításának, de maga hideg vérrel ártalmatlanított! - mondta szemrehányóan, miközben egyik kezével rohamosan dudort eresztő fejét, másikkal pedig alélt vállát tapogatta.

Látván a helyzet komolyságát a lány, felrohant a konyhába és segítő szándékkal vezérelve a legnagyobb malacölő késsel tért vissza.

Ezt meglátva a szaki nyakába szedte lábát és sietve távozott.

-Ne menjen el! Csak le akarom nyomni a dudorát!

-Azt már nem! - szólt vissza reszkető hangon és már csak a hűlt helyét jegelhette Gréti.

A nap ezek után szinte eseménytelenül zajlott. Már-már úgy tűnt vége a megpróbáltatásoknak, mikor is eljött a bál ideje.

Gréti magára öltötte legszebb, talpig érő, testhez simuló, méregzöld szatén ruháját. Lábfejére tűsarkú topánt csattintott. Kezében ridiküljével indult el a megadott helyszínre. Séta közben ugyan elgondolkozott, hogy is kerül ő a partiba, de a feladó a Védd magad! hirdetés közzétevője volt, így azt gondolta, most tudatják vele, felvételt nyerhet-e az ominózus csoportba. Mily nemes gesztus! Néha körbe-körbe pillantott, már szinte várta a szatír megjelenését, ám az váratott magára.

Nem sokáig.

A kastély kapuján belépve átnyújtotta meghívóját a teremőrnek majd elvegyült a tömegben.

És akkor meglátta őt. Eltorzult arccal közeledett Gréti felé. Szemében vad düh csillogott. Vajon miért? De ezen nem töprengett sokáig a lány. Gyorsuló léptekkel egy ajtó felé suhant és benyitott. Sötétségbe burkolózva egy tágas táncterem körvonalazódott előtte, középen valamiféle szoborral. Sietve elindult az egyetlen búvóhely a szobor felé ám tűsarkúja csúfos tréfát űzött vele. A tükörsima padlón megcsúszott és hanyag mozdulattal, mint egy korcsolyátlan jégtáncos igyekezett megközelíteni a most már jól kivehető daliás szobor csupaszon meredező nemesb szervét, gondolva úgy sem látja senki e felettébb kínos pillanatot. De hát valamibe csak meg kell kapaszkodnia. Kezei már-már elképzelhetetlen hosszúságúra nyúltak. Ujja hegyével megérintette a kiszemelt célpontot és megmarkolta.

Ekkor megszólalt az űrből a Sors szimfónia és ragyogó fényárba borult a terem.

Gréti csak állt, kezében a hatalmasra faragott szervvel, arca lángvörösre gyulladt és körbe nézett.

És kitört a tapsvihar.

A tömegből előlépett egy jól szituált, kedves úri ember és megszólalt.

Önt Gréti Fortunata ezennel felvesszük a Védd magad csoportba! Oktatónak!

A katona három élete

Felnőtt szoba

A KATONA HÁROM ÉLETE

A katona az árokban lapult. Öltözete teljesen beleolvadt az őszi sárguló határba. Egyedül volt, de tudta, minden társa egyedül van. A közös cél köti őket össze egy láthatatlan fonállal. Fel kell szabadítani a falut. Neki jutott a legnehezebb feladat. Megdolgozott érte és bizonyította többször is, hogy alkalmas rá. 

Előtte a learatott búzaszárak hatalmas körbálákba kötve és mögöttük, a szántóföld túloldalán az ellenség bázisa. Odáig kell eljutnia, majd megsemmisítenie a nála lévő robbanóanyagokkal az épületet.

Szeme és agya fölmérte a terepet és a lehetőségeket. A szalmabálák jó rejtekhelyek, csak azt kell megtervezni, mikor melyik mögött tud úgy meglapulni, hogy a letarolt föld jobb oldalán álló három tankban feszülten várakozó katonák ne vegyék észre. Mély levegőt vett. Minden porcikájában érezte az elszántságot és hűvös nyugalmat. 

Az első őrjáratozó tank pont helyzetet változtatott. Ez a legjobb alkalom az indulásra. Nem tétlenkedett. Izmai megfeszültek és mint egy rugó felpattant a fűből és célba vette az első bálát. Lihegve megtámasztotta magát. Szíve hevesen vert. Egy pillanatra becsukta szemét és engedte, hogy minden porcikáját átjárja a friss szalma illata. Tovább nem időzhetett. Óvatosan kilesett a rejtekhely mögül és megvárta a következő alkalmas pillanatot.

-Most! -dobbantott az agya és újra indult.

Elérte a bálát, de valami mégsem volt tökéletes, mert meghallotta a tank feldübörgő motorját. Közeledett.

-Látnom kell hol jár! -győzködte magát és kinézett.

A jármű pont felé indult el, igaz lassú tempóban. Nem tétlenkedhetett. Ha nem akart meghalni, futnia kellett. És ugrott. Már majdnem landolt a biztonságot nyújtó helyen, mikor hatalmas dörej rázta meg dobhártyáját.

-Nem sikerült! -volt utolsó gondolata és a következő pillanatban egész teste a magasba lendült. Lábát forróság járta át és a detonáció hatalmas ívben repítette vissza az árokba. Néhány másodpercig semmit nem érzett és nem hallott. Biztos volt benne, hogy egyik lábát levitték a repeszek, de nem mert mozdulni. Még nem. Higgyék csak azt, hogy meghalt. Akkor könnyebb lesz kicselezni őket. Végül óvatosan bal lábára meredt. A döbbenettől és örömtől megkövülten bámulta a teljesen épp lábat.

-Isten velem van!

Újra meg kell próbálnia. Nem adhatja fel. A falu és társai élete függ feladatának teljesítésétől. Fejében újra lejátszotta a lehetőségeket, bár nehezítette helyzetét, hogy a tank nem ment vissza a másik kettő mellé, hanem megállt és várt.

-Nem baj, én könnyebben mozgok, mint ti! -azzal a magas fű jótékony takarásában elkúszott az árokban a tankok felé. Mikor már úgy látta, hogy jó pozícióban van, nekivágott. Egy merész húzással az első tankot hátulról kerülte meg.

-Eddig nyert ügyem van. Most viszont el kell távolodnom a másik két tanktól, hogy ne láthassanak.

A következő két bálát könnyen elérte és áldotta a gazdát, hogy ilyen közel sikerült leraknia azokat egymáshoz. A harmadikhoz azonban sokkal többet kellett futnia, tehát ki kell várnia, hogy a második tank elforduljon. Legszívesebben már rohant volna, de a tank nem mozdult. Viszont a mögötte lévő elindult visszafelé.

-A francba! -és már lendült is. Nem sok esélyt látott, de tette dolgát.

Az ellenséges katona is, aki a tankból csak a suhanó árnyat vette észre. Nem tétovázott, lőtt. A szürke gomoly jótékonyan betakarta a karját vesztett katonát. Jobbja élettelenül lógott teste mellett. Szemét könnyek homályosították.

-Akkor sem győzhettek le!

Fogát összeszorítva kibiztosította a gránátot és baljával széles ívben elhajította a célpont felé. Terve nem az volt, hogy megsemmisítse vele, hanem hogy elterelje a tankok figyelmét. Sikerült. Hatalmas robajjal robbant az ágyúcsőből távozó lövedék a szalmabálák között. A füst és por vakká tette az ellent.

Futott! Az életéért és a szabadságáért. Sikerült. Elérte az épületet. Ideje elfogyott, de még utolsó mozdulatával bedobta az ablakon a gránátokat. A robbanás megrázta a levegőt. A közelben álló fák lombjai megperzselődtek. A légnyomás felemelte és egy bokor mögé vetette a katonát. Még érzékelte a lángokat és az oda érkező társait.

-Megcsináltuk! -volt az utolsó gondolata. Aztán eszméletét vesztette.

Gáborról csatakokban folyt a víz. A játék során eggyé vált a monitoron lévő figurával. Még sosem sikerült az utolsó pályán végig mennie. Elégedetten hátradőlt a széken, de valahogy mégsem érezte azt a megelégedettséget, amit eddig, ha megcsinált egy nehéz pályát. Csak nézte, nézte a képernyőt, a lángokat. Lelkébe fájdalom költözött és végre megértette miért.

A képernyőn színes betűkkel villódzott a felirat: Game over

-Igen -gondolta- örökre!

Isten két arca

az itt olvasható történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol

Felnőtt szoba

ISTEN KÉT ARCA

Carnio atya végül felbontotta a címzetlen, tiszta borítékot. Valami kihullott belőle és csendben a sekrestye kövezetére libbent. Lehajolt és döbbenten emelte fel a fényképet. Nézte a lányt és önmagát rajta, ahogy a lány után fordult. És minél tovább nézte, annál inkább úgy érezte, hogy valami nagyon nem stimmel a képpel. Hirtelen az imazsámolyra hajította és sietve elhagyta a templomot.

Miközben egyre gyorsuló léptekkel a fénykép helyszínéhez közeledett, gondolatai szélsebesen kavarogtak. Először arra gondolt, hogy valaki zsarolni akarja a képpel. Esetleg valamelyik hívő, akinek nem tetszett a stílusa vagy prédikációja és így akarja eltávolíttatni az egyházmegyéből. (Ő nem egy megszokott pap volt. Kissé különc, Istenről alkotott elképzelése miatt. Mindig hangoztatta, hogy ne kint, hanem bent keressük Istent. Saját magunkban. Ne kívülről várjuk a segítségét, hanem találjuk meg lelkünk mélyén a válaszokat. Az ima nem arra való, hogy feloldozzon vagy bigottá tegyen, hanem elmélyülésre. Egy bizonyos meditatív állapot megtapasztalására, hogy közelebb kerüljünk Istenhez,  önmagunkhoz.)

Aztán meglátta a fotón azt az apró részletet, ami nem illett oda. Ami nyugtalanná tette, mert átjárta egész testét a bizonyosság, hogy az a valami fordulatot hozhat az életében.

Mire idáig jutott elmélkedésében ott állt pontosan, ahol lencsevégre kapta az a valaki. Megfordult és már bizonyosan tudta, valami nincs rendjén. A képen alig láthatóan ajtógombok díszlenek az elhagyott bódékon, de itt csak a befalazott ablakok vannak. Kezét lassan végighúzta a szürke vakolaton és mikor arra a pontra ért, ahol a gombnak kéne lennie... Ott is volt. Csak nem látszott. Kezét úgy kapta el, mintha megégette volna. Homlokáról kövér izzadságcseppek csorogtak az arcába. Újra próbálta és újra megérezte. Tenyerébe belesimult a láthatatlan ajtónyitó gomb. Érezte a hideg fémet a markában. Szinte hívogatta: Gyere! Nyiss be!

Körülnézett. Néhányan csellengtek csak a déli melegben.

-Most nem! - tolakodott elő megérzése.

-Majd éjszaka, mikor kihalt lesz a város. Türelem! - csitítgatta hevesen dobogó szívét.

Visszasétált a sekrestyébe. Egész úton az járt a fejében, hogy felelőtlenség volt ott hagyni a képet. Nem is alaptalanul, mert a fénykép egyszerűen eltűnt. Az ördög űz vele tréfát? Persze nem hitt az ördögben, csak úgy megszokásból csúszott ki a gondolataiból. Számtalanszor megtapasztalta, hogy az Ördög, Isten másik arca. Az, aki hozzásegít a fejlődéshez, ha nyitottak vagyunk rá. Aki ballépéseinket adja, hogy változni tudjunk. De ezt már meg sem említette a hívek előtt, csak néha homályosan célozgatott rá. Valószínűleg senki nem értette a célzást az egyszerű polgárok közül.

Az esti mise ugyanúgy zajlott, mint bármelyik másik. Szívét nyugalom és bizonyosság járta át. Mikor az utolsó ember is elhagyta a termet, lassan eloltogatta a gyertyákat, levetette reverendáját és fekete ingben és nadrágban vágott neki az ismeretlennek.

Senki nem volt az utcán. A lámpák sárgásan derengették fényüket, de egyik sem érte el a falat, így az félhomályba veszett.

Újra végighúzta kezét és megérintette a -szinte biztosra vett- kilincset. Teleszívta tüdejét és határozott mozdulattal megnyomta. Az ajtó mögül kellemes meleg csapta meg. Csak résnyire nyitotta és besurrant rajta. Sötét volt, de a végén fény derengett. Elindult felé és le nem vette a szemét róla. Ahogy közeledett, egyre bizonytalanabbá váltak lépései. Mi vár rá ott? Miért hívogatja? Megannyi kérdés árasztotta el. Egyben biztos volt. Lelke tiszta és őszinte, tehát baj nem érheti.

Már csak egy lépés és ott állt a fényben. Alakját beragyogta, szívét átjárta.

-Miért vagyok itt? - kérdezte bátran.

-Mert megértettél!

-Mostantól más feladatod lesz! Itt az ideje, hogy elhagyd a poklodat! Többé nem kell leszületned ide!

-Az új megszólításod, Carnio őrangyal!