A Léleklátó - negyedik rész

Felnőtt szoba

A LÉLEKLÁTÓ

negyedik rész

Zagrat zokogva ült az ágyon. Végül elcsendesült. Szeméből kifogytak könnyei, lelkében mélységes űr tátongott.

-Ki az apám és hol van?- kérdezte síri csendben, szinte önmagától, választ nem remélve. Megdöbbentették Ardina súlyos szavai.

-Az apád a leggonoszabb lény, akit életemben ismertem. Egy Lélekvesztő. Bárki lelkébe be tudta magát lopni kétszínűségével, majd mikor már bent volt, mint egy embertestű féreg, szétrágta belülről. A legtöbb megtámadott megbolondult, öngyilkos lett vagy élőhalott. Akik felfogadták befolyásos, gazdag, de nyomorult lelkű emberek voltak. Bármit meg tudtak fizetni, de apádat nem ez érdekelte. Neki az áldozatok gyötrelme okozott gyönyört. Ettől vált erősebbé. Senki nem mert vele szembeszállni, félvén, saját lelküket is megrágja.

Engem viszont messzire elkerült. Egyszer találkoztunk csak futólag

(-Jobb ha nem tudod miért-zárta gondolataiba Ardina az őrült találkozás részleteit),

de mivel olvastam lelkében, úgy döntött jobb, ha távol tartja magát tőlem.

Egy idő után azonban akadoztak megbízatásai. Valami miatt már nem tudott mindenki lelkéhez közel kerülni, sőt olyan is akadt, aki kigyógyult az általa okozott halálból. Egyre kevesebb kínzással bízták meg.

De már tudom, miért! Mert világra jöttél Te és megláttad benne a szeretetet és általad megérezte ő is. Míg a gyilkos kéj erősítette őt, addig a szeretet gyöngévé tette. Szemfényvesztő ereje hanyatlott és ezzel együtt nőtt félelme és gyűlölete irántad. Ezért kellett itt élned a rabságában.

Egy napon aztán eltűnt a faluból. Azóta sem látta senki és a nép fellélegzett.

-Tőlem félt? Lehet hogy én is olyan vagyok, mint ő? - rettegte Zagrat hangja.

-És mi történt az anyámmal? - kérdezte szívszorító önmarcangolással szemében.

-Talán a következő álmodból megtudjuk. És már zsibbadt is Zagrat agya, hogy visszatérjen múltjának dermesztettségébe.

A tizenöt éves forma fiú könyörögve nézett édesanyjára.

-Csak egy percre engedj ki! Kérlek! Hadd érezzem a fenti világ dobogását!

És anyja nem bírt tovább ellenállni gyermeke gyötrődő tekintetének. Kézen fogva a labirintusba vezette. Zagrat a sötétben tapogatózva követte anyját. Szíve egyre erősebben kalimpált. Érezte, mindjárt kint lesz. Friss levegő járta át tüdejét és kilépett a mezőre.

Nem kellett volna.

Hátába elviselhetetlen fájdalom hasított. Teste ívbe megfeszült és a kín elért az agyáig. Azt suttogta: „soha”! Elájult.

A barlangban tért magához. Anyja élesztgette. Akkor és ott gyermekként kellett megértenie, hogy apja elzárta előle a kinti világot. Az életet. Édesanyja pedig úgy érezte összeroppan a súlyos titok alatt, ha nem mondhatja el valakinek.

A kép szétcsúszott és Ardina érzékelte, hogy átlépnek a következő álomba.

A falu határában gyülekezett a nép egy újabb boszorkány égetésre. Zagrat a földbe vájt apró ablakon keresztül követte az eseményeket. Pár méterrel arrébb egy hatalmas máglya állt, rajta oszloppal. Ide vezették fel az asszonyt.

Az asszonyt, akit most ismert fel a fiú.

-Anyám! - sikította reszketve, de hangját elnyelte a mélység. Nem mert felszaladni. Megbénította a fájdalomtól való félelem.

Látta, ahogy odakötözik a cölöphöz. Látta, ahogy meggyullad alatta a fa, perzselve a nőt, az egyetlen szeretett személyt a világon.

Hallotta a csőcselék kurjongatását.

Tekintetével anyja tekintetét kereste. Szemük fénye összefonódott. Édesanyja nem kiáltozott. Némán tűrte a halál tüzét. Zagrat pedig tehetetlenül élte át az anya szenvedését.

Az álom elmosódott és örvényként szippantotta be őket egy újabb álomgyötret.

Az apa Zagrat mögött állt. Nem szólt semmit, de fia megérezte benne a megkönnyebbülést. Hirtelen minden letisztult Zagrat fejében és összeállt a kép.

-Te tetted! - csúsztak le a fenyegető szavak a nyelvéről.

-Te küldted a máglyára! - suttogta vészjóslóan.

Lassan fordult meg, hogy apja szemébe nézzen.

-Megmondtam neki, hogy nem vihet föl oda. Azt is tudta, ha elmondja létezésedet, megölöm. Nem engedelmeskedett, megkapta méltó büntetését! - szavaiból káröröm csengett, szeme aljasul csillogott.

Zagrat nem bírta tovább. Kitört belőle az évek óta halmozódó fájdalom és gyűlölet.

-Megöllek! - üvöltötte apjának.

Minden olyan gyorsan történt, hogy az apának mozdulni sem volt ideje.

A gyermek szeméből kipattanó mohó, vad szikrák a Lélekvesztő testének csapódtak, és a szájából kifröccsenő égő nyál felizzította azokat. Sebesen terjedt a tűz a testen, felzabálva minden útjába kerülőt. A bőrt, az izmokat, a húst, a csontot. A lángnyelvekből kicsapott az apa ökölbe szorított keze és az emésztő tűzön át üvöltve átkozta meg fiát.

-Megátkozlak! Minden éjjelen megálmodod múltad szörnyűségeit, de soha többé nem fogsz emlékezni eddigi életedre. Gyötrő, belülről felőrlő tudatlanságra kárhoztatlak! - sikították a szavak.

Egy utolsót lángolt a test. Kintről félelmetes szélörvény vágtatott a barlangba. Felkapta az összeégett testet és magával hurcolta egy ismeretlen, eldugott helyre.

-Visszajövök! - vélte hallani a fiú.

Sötét, néma csend ült Zagratra. Körülnézett. Nem tudta, hol van, honnan jött és hogy került oda. Egyet érzett biztosan. Nem mehet ki innen soha többé, mert valami félelmetes erő fogva tartja.

A Léleklátó - harmadik rész

Felnőtt szoba

A LÉLEKLÁTÓ

harmadik rész

Az éjszaka lágyan beborította a búzamezőt. A csend hangjai töltötték be a természetet a föld felett, nem is sejtve hogy a föld alatt két ember a legmegrázóbb feladatra készül.

Zagrat szalmával bélelt fekhelyen aludt. Nehezen jött álom a szemére. Tele volt kérdésekkel, félelemmel, bizonytalansággal. Úgy érezte élete legfontosabb fordulópontjához ért. Ha belevág, nincs visszaút. Ardina csodásan duruzsoló mesehangja mégis álomba ringatta.

Szemfülesnek nem kellett különösebb előkészület, hogy a férfi lelkéhez és gondolataihoz hozzá férjen. Csinálta elégszer. De most ez nem volt elég. Mintegy közvetítőként vissza is kellett áramoltatnia belé , hogy emlékezhessen mindarra, amit álmodik.

Becsukta szemét és mélyen magába szívta Zagrat energiáját, majd szemein keresztül a férfi agyába továbbította. Addig lélegzett így, míg meg nem érezte a tőle már független , folyamatos áramlást. Neki már nem kellett a légzésre összpontosítania. Az áradó energia önálló életre kelt. Nem volt Ardina és Zagrat csak a kettőjüket felölelő egység. Kicsit elidőzött benne, élvezte hogy lebeghet a mindenségben.

Várt.

Várt az álomra.

Hűvös lehelet áradt be valahonnan kintről. Az éjszaka megborzongatta a lány bőrét. Tudta, eljött a pillanat, de nyugodt maradt. Szívverése egyenletesen dobogtatta mellkasát.

Jóleső melegséget érzett, mintha langyos vízben úszkálna. Tompán hallotta a beszüremlő hangokat.

-Senki nem tudhatja meg!- szűrte visszafojtott dühvel a mélyebb hang.

-Itt kell élnie a föld alatt és te sem mondhatod el senkinek a létezését! Ha mégis megteszed, megöllek téged ő pedig ebbe fog belehalni. Nekem nem lesz nehéz elhitetni a néppel, hogy boszorkány vagy.

-Sosem mondom el, minden úgy lesz, ahogy akarod, csak ne bántsd őt! - suttogta fájdalomtól elcsuklóan a finomabb hang.

És ő csak azt érezte, hogy a haragos gyűlölet és a reszkető fájdalom behatol testébe és egymásba folyva torkot szorongató félelemmé válik. Ordított volna, de még képtelen volt rá. Ezért minden erejét összeszedve rúgkapált anyja méhében, tehetetlenül és kiszolgáltatva a kívülről jövő és szívébe markoló érzeteknek.

Zagrat sírva ébredt álmából. A könnycseppek végig futottak arcán marva bőrét, lelkét.

-Miért?

-Ha tudni akarod, folytatnunk kell!

A férfi határozottan bólintott. Ardina Zagrat szeme fölé helyezte tenyerét és a meleg, varázslatos érintéstől újra álomba merült. Hátborzongatóba.

Valami nyomorgatta össze, préselte ki a biztonságos, védelmező helyről. Próbált védekezni, de ezzel az erővel nem bírt harcba szállni.

-Bent kell maradnom! Nem akarom meglátni azt a rémisztő hangot. Védj meg! - sugallta csöppnyi agya vajúdó anyjának.

De az élet menetét nem tudták ketten sem megállítani és a csecsemő kirobbant anyja méhéből. Testét kemény, göcsörtös, karmokban végződő kezek ragadták meg. Az első, amit a derengő, sápadt fényben meglátott, apja két fekete szeme volt.

(Ardina megborzongott a látványtól. Felismerte a szemek tulajdonosát, de elengedte a gondolatot és a lelkében megformálódó iszonyt, hogy csak Zagratra tudjon figyelni. Majd az álom után lesz ideje teret engedni önön érzéseinek is.)

A gyermek a szempár mélyére tekintett, egészen belátott apja lelkéig és ott meglátta a szeretet pislákoló fényét, de ez csak egy pillanatig tartott. Az apa karmaival vágta el az életet adó köldökzsinórt és szemeiben már a gyűlölet, harag és igen, a félelem szikrái pattogtak, megégetve velük az újszülött legbensőbb lényegét.

-Kérem! - suttogta elgyötört anyja, karját nyújtva fia felé.

-Még nem! - hallatszott a dermesztő hang.

-Előbb örök fogságra ítélem, hogy tudtom nélkül ne kerülhessen ki a föld alól!

Azzal jobb mutatóujja éles körmével a kicsi hátába vájt, hogy láthatóvá vált a csont, majd saját szemgolyóját érintette meg és egy láthatatlan érzőszálat húzott ki belőle, melyet a sebhez húzott és a gerinchez tapasztott elvághatatlanul.

A pici testet már nem csak a születés gyötrelme és a seb okozta fájdalom rántotta görcsbe, hanem az égető rabság is, mely csigolyájától kígyózott agyáig. Teli torokból felsírt. Fájdalmasan, elveszetten. Apja pedig dolgát végezve odaadta őt anyjának és eltűnt a barlangból.

-Kisfiam, Zagrat! Kérlek ne haragudj rám! - és zokogva magához szorította a csöppséget, könnycseppeket hullatva gyermeke arcára.

A léleklátó -második rész

Felnőtt szoba

A LÉLEKLÁTÓ

második rész

A lány arcára értetlen döbbenet ült ki, amit Zagrat azonnal kiolvasott belőle.

-Nem kell rögtön válaszolnod. Valószínűleg ilyen feladatot még sosem kaptál, de kérlek gondolkozz el rajta. Nem tudok másról, aki segíthetne, mielőtt felőrlődnék és az őrületbe kergetne ez az állapot.

Szavaiból tehetetlenség és meggyötörtség hallott.

-Miért? - kérdezte Ardina alig hallhatóan. -Mi történt?

-Évekkel ezelőtt kezdődött és minden éjszaka megismétlődik. Álmodok ás álmaimból rettenetes félelemmel ébredek, mintha vasabroncs szorítaná lelkem, szívem, torkom. Nappal próbálom elterelni gondolataimat a rettegésről. Edzem testem és agyam, hogy mindig tettre kész legyek, de a lelkem haldoklik.

-Mit álmodsz?

-Ez a legelviselhetetlenebb az egészben. Nem emlékszem. Semmire. Csak a fojtogató rémület marad meg. De nem csak az álmaimra nem emlékszem, hanem az életemre sem, ami a rémálmok előtt volt.

Nem tudok és nem akarok tovább ebben a gyötrelemben élni. Megbénít az ismeretlen sötétség. Belülről szétmar és darabjaimra hullok- válaszolta egyre halkuló, remegő hangon. Szeméből olyan mély gyermeki fájdalom és félelem áradt, hogy Ardina nem bírta tovább és belenézett a lelkébe.

Amit érzett, mélyen a szívébe hasított. Elhagyott, magányos, rettegő gyermeket látott, aki nem tudja, honnan jött és hová tart ismeretlen léte.

Gondolatai is felkavaróak voltak. Azt suttogták: -Képtelen vagyok az emberek közé menni. Mindig olyan viszolyogva néznek rám, ha megjelenek közöttük. Ők biztosan tudják ki vagyok és megvetnek érte.

-Dehogy vetnek meg! Csak nem ismernek és ezért félnek Tőled-válaszolt magában a lány.

Zagrat nem hazudott. Őszintesége tiszta szeretetet ébresztett Ardinában és már tudta, segíteni fog neki.

-Segítek neked -mondta ki hangosan is elhatározását- de egy kis időre van szükségem, hogy felkészüljek rá. Kérlek most hagyj magamra. Tudni fogod, ha készen állok. Akkor várlak ide vissza.

Zagrat nem szólt. Hálás fájdalommal a lányra nézett és csendben eltűnt egy folyosó mélyén.

Szemfüles lecsatolta fegyvereit és leült a gyökerekkel szembe a földre. Elcsitította elméjét és lelkét. Most befelé nézett, önmagát vizsgálta. Tiszta volt számára, hogy Zagratot a félelem bénítja meg, tehát meg kell keresnie magában is ugyanazt a dermesztő félelmet, hogy azonosulni tudjon vele. Emlékeiben kutakodott és nem kellett sokáig keresgélnie.

Éjszaka volt. Gyermekként feküdt ágyában, háttal az ajtónak és aludt. Megérezte, hogy valaki bejött a szobába és felé közelít, szívét dermesztő félelem szorongatta, lelkébe mart, jeges veríték lepte el testét. Megbéklyózta. Képtelen volt megfordulni, ránézni. Napokig így ment és már rettegett az éjszakától. Ekkor agya megálljt parancsolt. Végre felfogta, hogy álmodik, vagyis a megoldás, fel kell ébrednie, mikor közeleg az árny. Aztán egy éjjelen, mikor újra megtörtént a rémület, felébresztette magát. Remegő testtel fordult meg és döbbenten tudatosult benne, hogy nincs ott senki. Akkor tanulta meg, hogy a félelmeivel szembe kell néznie. Ez az egyetlen módja, hogy ne tartsák fogva, ne irányítsák őt.

Zagrat is eljutott idáig, csakhogy ő nem tud szembefordulni velük, mert nem látja, nincs tisztába eredetükkel.

-Én leszek a szeme!- értette meg feladatát a lány.

Már csak egy kérdés volt. Vajon hogyan tud kívül maradni attól, amit látni, érezni fog. Semmibe vész feladata, ha elkapja őt is a rettegésörvény és a mélybe rántja.

Eszébe jutottak szülei. Végtelen hálával gondolt rájuk, mert megtanították neki, a legfontosabbat. Ismerje meg önmagát. Mindig azt mondták:

-Lányom! Hogyan tudnál segíteni másokon, ha önmagad lelke is segítségre szorul? Hogyan szerethetnél mást, ha önmagadat sem szereted?

De arra is emlékezett, hogy mennyi fájdalommal járt a folyamat, míg bebarangolta lelke legsötétebb zugait is, hogy aztán végre ismerősként, szeretettel üdvözölhesse önmagát.

Zagrat képes lesz rá?

Felidézte édesanyját, ahogy hallgatta őt, miközben kitárta előtte félelmeit, gondolatait, a számára érthetetlen dolgokat még gyermekként. Mi volt anyjában annyira megnyugtató? Igen, a figyelme. Az a tiszta figyelem, amivel minden ilyen alkalomkor megajándékozta őt. Nem bírált, nem alkotott véleményt, nem adott tanácsot. Egyszerűen csak figyelt rá, megadva a lehetőséget, hogy önmaga találjon rá a válaszokra.

Ezt kell tennem nekem is Zagrattal. Végre érezte, hogy minden a helyére került. Tudta mi a feladata és hogyan vigye véghez. Lelke szétáradt. Bebújt minden zugba, eggyé vált élővel, élettelennel.

Zagrat várt. Türelmesen, de kétségek között. Mit fog látni Ardina? Megijed majd tőle? És hogyan adja tudtára? És ő, Zagrat, mivel fog szembesülni? Képes lesz elviselni, amit megismer?

Mindegy! Ennél fájóbb és gyilkolóbb már nem lehet. Szembe kell néznie mindazzal, ami eddig rejtve maradt előtte.

Idáig jutott gondolatban, mikor ismeretlen, varázslatos érzés kerítette hatalmába. Mintha Ardina ott lenne minden porcikájában. A levegőben, amit belélegez, a látványban, amit szeme közvetít agyának. Tudattalanul tudta, hogy a lány felkészült, őt hívja.

Elindult hát. Félelmekkel teli lassú, reszkető léptei egyre biztosabbá váltak. Aztán ott állt Szemfüles előtt, aki csak annyit kérdezett tiszta, segítő, bátorítást sugárzó szemével és ajkaival:

-Felkészültél?

A léleklátó - Első rész

FELNŐTT SZOBA

A LÉLEKLÁTÓ

ELSŐ RÉSZ

A lány a dombtetőn féltérdre ereszkedve figyelte az alatta elterülő, végtelenbe nyúló érett búzamezőt. Szerencséjére szélcsend volt, így gyorsan kiszúrhatta az apró moccanatokat a gabonatáblában.

Vajon miért futott el előle a görcsin? Tudhatja, hogy az ő agyába és lelkébe nem láthat bele a lány. Ezt a pajzsot kapta rút testéért cserébe.

-Pedig csak a tüskéjét akartam megérinteni - elmélkedett a szerfelett feltűnő leányzó.

Az a monda járja, hogy aki megérinti a görcsin hátán meredező tűhegyes fegyvert, és az nem ejt rajta sebet, megtudhatja, mire rendelte a sors.

-Épp ideje lenne végére járni -gondolta. Elege van már a mihaszna kis küldetésekből.

Apró rezzenet rázta fel elmélkedéséből. Szeme azonnal érzékelte a kalász billenését, füle pedig a surrogó neszezést. Hangtalanul inalt a mozgás irányába, maga mögött hagyva a helyet és tünedezését.

A görcsin nem vette észre, az ellenkező irányba kémlelt.

-Most megvagy!- örült előre gondolatban a lány.

Ebben a pillanatban meginogtak lábai és a búzamező másodpercek alatt nyelte el őket. Agyába tompa zsibbadás furakodott be. Valahol a távolból hallotta saját döbbenetét.

-Mi a fene ez?

Aztán talajt fogott és tisztult tudata is. Körülnézett. Zsigerei óvatosságra intették. Megtapogatta hátára csatolt, arany kígyófejes kardjának markolatát és csizmájába tűzött tőrét. Tenyerén érezte a hideg fémet. Ez megnyugtatta. Elindult felfedezni a félhomályba borult barlangot. Bőr lábbelijének vékony talpán keresztül érezte a sima, hűvös kőzetet. Neki nem volt szüksége lámpásra. Szeme zöldes fényben derengett, megvilágítva az előtte magasodó gyökérzetet.

Nem volt ideje tovább nézelődni. Egy hang szólalt meg mögötte:

-Üdvözöllek birodalmamban Szemfüles!

A lány lehangoltan vette tudomásul becenevének említését. Mindig így szólították, ha valakinek információra volt szüksége, amit csak az ő érzékszerveivel tudott megszerezni. Egy újabb csip-csup feladat. Néha már bánta, hogy apjától éles, sötétben látó, lelket értő, tiszta zöld szemét, anyjától pedig a gondolatot- és moccanatot halló fülét örökölte.

Lassan fordult a mély, női szíveket megbabonázó hang felé. Alaposan szemügyre vette tulajdonosát. A férfi nem volt túl magas, de minden porcikáján tiszta izom nyomakodott a ruha alatt. Fekete, rövid, dús haj, tengerkék szemek, középen összefutó szemöldökök, szép íves száj alkotott összhangot az arcon. Elidőzött a szemekben. Őszinte, de fájdalmas tekintetet sugároztak és éppen őt tapogatták le érdeklődve. Nézték karcsú izmos testét, rövidre nyírt, gesztenyebarna selymes haját. A még mindig pislákoló zöld szempárját, vékony szemöldökeit, finom száját. És persze nem túl megszokott bőr ruházatát, mely pontosan követte domborulatait.

-Van nevem!-szólalt meg kissé keményen a lány.

-Igen, tudom Ardina -jött a kimért válasz.

-És benned kit tisztelhetek elrablóm? -mert világossá vált számára, hogy a görcsin a férfihez tartozik. Ott dörgölőzött a lábánál és félve kukucskált ki mögüle a lányra.

-Zagrat a nevem.

Szemfüles meghökkent a név hallatán. Mindenféle mendemonda keringett Zagratról, a föld alatt élő titokzatos, megközelíthetetlen emberről. Néha feljött a felszínre, ha valamit be akart szerezni, de mindig alaposan eltakarta magát. Volt, aki szörnynek vélte, volt aki betegnek, fogyatékosnak.

-Úgy látom a mendemondáknak nem sok alapja van -szólt Ardina félhangosan. A férfi gúnyos mosolyra húzta száját és ezzel el is mondott erről a témáról mindent.

-A segítségedet szeretném kérni -mondta Zagrat határozottan és Ardina szemébe nézett.

-Tudom! Máskülönben miért csaltál volna ide? Kit kell kihallgatnom? -kérdezte, de valami azt súgta, ez nem a megszokott küldetés lesz. Figyelhette volna a férfi gondolatait, de nem tette. Régebben mindig kifürkészte a megbízók agyát és lelkét, de annyi szennyet, mocskot, őrjítő tébolyt látott bennük, hogy felhagyott vele. Így védte meg magát a szörnyű látomásoktól, mit ezek okoztak.

-Nem kell messzire menned és a fegyvereidre sem lesz szükséged.

-Kár -gondolta a lány, mert ezekben a feladatokban ez az egy élvezet volt. Harcolhatott! Bevethette teste ügyességét, harci tudását és agya éleselméjűségét, míg elérte célját és megszerezte, amire szüksége volt munkaadójának.

-Szóval kinek halljam meg aljas gondolatait, lessem meg mocskos lelkét?

-Az enyémet -válaszolta higgadtan Zagrat.

Moha-völgyi mesék A különleges vendég

GYEREKSZOBA

MOHA-VÖLGYI MESÉK

A KÜLÖNLEGES VENDÉG

Messzi-messzi a zörgős Avar-tengeren túl, de még a Csupaszív orom előtt magasodik két hegy, Zengedelem és Zorgonda. Kettőjük találkozásánál bújik meg Moha-völgy. Üde zöld színű, hűvös leheletű, két végén sziklákkal védett terület. Lakói az aprócska, vidám mohamanók. Róluk szólnak ezek a mesék.

Hetek óta már egy csepp eső sem esett a tájra. A fák lombjai kókadoztak, a fű kiégve sárgállott a messziségben. Az állatok lassan, elgyötörten lépkedtek, puha orrukkal víz után szimatolva.
Csak egy hely volt még, ahol megmaradt a víz és nem tombolt a szárazság. Moha-völgy. A szorgos mohamanók ügyes üregeket, csobbanókat ástak a földbe, amik összegyűjtötték a régen hullott esővizet. Mohával betakargatták azokat, hogy megóvják a lehulló tűlevelektől, tölgy morzsaléktól. Így aztán nem szomjaztak és zöldellhetett a sok mohapárna.

Egy nap furcsa vendégük érkezett. A pillangó már alig tudta mozgatni elfáradt, különös szárnyait. Szinte a szellő sodorta őt egy moha kupacra, ahol pihegve pihent.

Itt talált rá két manó gyerkőc.
-Gyorsan, gyorsan! - kiabáltak, miközben futva közeledtek a többiekhez.
-Segítenünk kell neki, már alig lélegzik!
-Kinek? - kérdezték a mohamanók, de már szedték is lábacskáikat arra, amerre a lurkók vezették őket, hiszen természetes volt, hogy segítenek, bárki is az. Mikor meglátták a pillangót, körülvették. Ő sóhajtva csak ennyit suttogott:
-Vizet kérek!
A manók megfogták egymás kezét, óvatosan felemelték nehogy kárt tegyenek benne, és elindultak vele a legközelebbi csobbanóhoz. Ott aztán mohaszőnyegre fektették és miközben zöld sapkáikkal vizet merítettek és a pillangót itatták, biztató varázs verset mondogattak.

Hordd a vizet szaporán
Süvegedben kiskomám!
Azt kívánja a manó,
Éledjen a pillangó!

És láss csodát, a pillangó kinyitotta szemeit és a manókra mosolygott.
-Köszönöm, hogy megmentettétek az életemet!
-Szívesen segítettünk! - válaszoltak a mohamanók.

Egy pöttöm manó csemete érdeklődve nézegette a pillangó semmi máshoz nem fogható szárnyait. A bal szárnya vörös színű volt, rajta egy nagy sárga pöttyel. A jobb szárnya pedig sárga színű volt és a petty volt vörös rajta.
-Miért más színű a két szárnyad?- kérdezte csicsergő manó hangján. Még sosem láttam ilyet.
-Így születtem. Ezekkel a pöttyökkel is látok, de nem úgy mint a szememmel. Azt látom velük, ami belül van. Ha rosszindulatot, gonoszságot érzek a vörös szárnyam jelez és a sárga pötty izzik fel. Ha kedvességet és szeretetet, a sárgát érzem és a vörös pötty sugárzik.

-Hogy hívnak?- kérdezte egy idősebb manó.
-Zizu a nevem és gyönyörű itt nálatok – válaszolta.
-Régóta keresek már egy olyan nyugodt, varázslatos helyet, ahol letelepedhetnék. Itt maradhatnék veletek?
A mohamanóknak nagyon tetszett Zizu, és mivel amúgy is jóindulatú, meleg szívű népség volt, hát boldogan befogadták.
A manó gyerekek énekelve táncolták körbe a pillangót.

Moha-völgyben új lakó
Zizu lett, a pillangó.
Bizsereg a sárga szárnya
Minden manó a barátja.

Ekkor még nem tudták, hogy ő lesz az, aki megmenti a mohamanókat egy gonosz, agyafúrt gaztevőtől. De ez már a következő Moha-völgyi mesém története.