Léna VII.

Felnőtt szoba

LÉNA

VII.

Léna az ablak alatti ágyon feküdt. A sötét szobából a csillagos égre tekintett. Gondolatai és érzelmei örvényként kavarogtak. Jó döntést fog hozni? Képes lesz elfogadni ezt a lehetőséget? Miből fog megélni? Mi lesz a munkájával? Szíve ide húzza, de tapasztalatlansága, félelmei lelkére telepedtek. Hatalmasat sóhajtott. Most tűnt fel csak, milyen mély itt a csend. Sóhaja, szinte belerobbant. Hallgatta Miroslav légvételét. Megnyugtatta őt ez az ember. Talán tőle megtanulhatja azt, amitől dédapja mellett olyan biztonságban érezte magát. Behunyta a szemét és lassan álomba szenderült.

A holló felrepült az égre és tovatűnt a messzeségben. A lány könnyes szemmel nézett utána. Vállát egy kéz fogta meg. Az érintéstől melegség járta át lelkét és nyomában a fájdalom átadta helyét az elengedésnek.

Arra ébredt, hogy Miroslav fogja a vállát és szólongatja.

-Léna! Kelljen fel!

Kinyitotta szemét, körbe nézett. A napsugarak fénnyel árasztották el a szobát. Orrát ínycsiklandó illatok ingerelték. Megfordult és szembe találta magát az erdész vidám nézésével.

-Gondoltam meglepem egy kis erdei reggelivel. Kitalálja, mi az?

Léna felült, becsukta szemét és mélyet szippantott. Orrát, tüdejét átjárta a friss gomba semmihez sem fogható illata. Mosolyt csalt ajkára. És hatalmasat kordult a gyomra. Mindketten felnevettek.

-Hol tudnék megmosakodni?

-Nos, választhat. Elmegy a forráshoz, ami innen tíz percre van és ott elintézi a tisztálkodást, vagy megmosakszik itt a lavórban, aztán elmegy a forráshoz és hoz friss vizet.

-Inkább hozok majd friss vizet, most nagyon éhes vagyok ahhoz, hogy fél órát kelljen várnom a reggelire. Megtenné, hogy kimegy addig? Már bocsánat, hogy a saját házából kitessékelem.

-Semmi gond! Törölközőt talál a szekrényben.

Gyorsan végzett a mosdással. Közben fülelt, hogy Miroslav mit csinálhat odakint, de csak ismeretlen hangok szűrődtek be. Furcsa neszezés, meg szuszogás, víz csobogása. Kinyitotta az ajtót elindult a zörejek irányába. A ház mellett aztán meglátta. Miroslav egy elkerített részen guggolt és egy fura szőrös állatkát figyelt. Már odaszaladt volna, annyira elbűvölte az élőlény, mikor meglátta az erdész megálljt parancsoló kezét.

-Csak lassan és csendben jöjjön! Nem ismeri magát és félő megijed, elszalad a vackába és onnan nehéz lesz kicsalogatni. Fogjon meg egy fűcsomót, ott van a zsákban és óvatosan tegye le a többi mellé, amit én adtam neki.

Léna mindent úgy csinált, ahogy kérte. Végül leguggolt Miroslav mellé.

-Mi ez?

-Egy bobak. Mormota faj. Ősszel találták a sztyeppén és elhozták hozzám, mert törött volt a jobb mellső lába. Meggyógyítottam és itt alakítottam ki neki egy föld alatti helyet. Nemrég ébredt téli álmából, de úgy látom, szépen rendbe jött. Egy kicsit összeszedi magát és visszaviszem az élőhelyére.

-Visszaviszi? De olyan aranyos. Nem sajnálja? Biztosan szereti.

-Igen, szeretem! Ezért viszem vissza. Mert tudom, neki ott a helye, ott van az otthon, ott lelhet társra. Ha itt tartanám, csak mert nekem jó, akkor nem szeretném, hanem önző lennék. Annak meg nem sok köze van a szeretethez. - felállt és Lénára nézett.

-Menjünk reggelizni, mert hosszú út áll előttünk és magának még vizet is kell hoznia! - szemében kedves huncutság csillogott.

A lányba mélyen beleivódtak szavai. Még nem tudta hova tenni azokat. Értette is meg nem is, igazat adott neki meg nem is.

A reggelit megint csendben fogyasztották el. Léna el volt foglalva a régi-új ízekkel.

-Köszönöm, ez nagyon finom volt!

-Egészségünkre! Látja az erdő sokat tud adni annak, aki ismeri. A lehetőség Ön előtt is itt áll.

Összepakoltak és Léna alaposan leragasztotta feltört lábát. Dupla zoknit húzott a bakancsba.

-Merre van a forrás?

-A ház mögött vezet egy ösvény. Pontosan oda visz. Tessék a kanna.

A lány kicsit duzzogott magában. Igazán hozhatna helyette vizet, hiszen ő a férfi. Bár én meg készíthettem volna reggelit, hiszen én vagyok a nő. Egyébként is én használtam el. Na mindegy.

Azzal lendületesen elindult a kis ösvényen. Frissnek, tettre késznek érezte magát. Magába szívta a tavaszi erdőt. Élvezte a nap cirógató sugarát, a zöldülő fákat, bokrokat, a nyíló virágokat és a csendet. A csendet, amit most egy hang hasított félbe. Felnézett az égre és meglátta a két hollót. Megállt és gyönyörködött bennük. A párban, ahogy együtt hasították az eget. Olyan tökéletesek voltak, hogy Léna nem tudta a szemét levenni róluk.

Miroslav mosogatott. Gondolatai Léna körül jártak. Érezte, hogy van benne valami, ami itt fogja tartani, de tisztában volt a nehézségeivel is. Mindegy, ő mellette fog állni és ha elfogadja, segít is neki. Az utolsó edényt is a konyharuhára helyezte, mikor éles dörrenés rázta meg a levegőt és a következő pillanatban a lány sikolya a lelkéig hatolt. Felkapta puskáját és rohant a forrás felé.