A hóbagoly

A hóbagoly

 Zord idők jártak jégmező lakóira. Zord, mert az idei jég még keményebben gyötörte az állatokat. És zord, mert lelkük is kezdett megkeményedni, mint a jég. Ettől feszültek és vérengzőek lettek. Már nem csak az élelemért vadásztak, hanem dühből és dacból. Versengtek, hogy ki a legéletrevalóbb, kinek jut több zsákmány. Pedig nem ilyenek voltak. Régen szépen megfértek egymás mellett. Bár tudták, hogy egyszerre zsákmányolók és zsákmányok, mégis mindig törekedtek, hogy a leggyengébbet, legéletképtelenebbet vadásszák le. Sőt segítették egymást, mikor egy-egy jégszikla levált, magával sodorva lakót, vagy mikor emberek jöttek gyilkolni, hogy az elejtett állatok minden részéből pénzt csináljanak.

  Most azonban magányosak voltak. Nem is sejtették, hogy a közelben egy mindenre elszánt szempár figyeli tetteiket és ereje csak duzzad az állatok közötti összecsapásokból, a félelemből, fájdalomból, amit egymásnak okoznak. Ez a valaki a jégpáncél alatt lakott már évszázadok óta és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy leigázzon minden élőlényt a jégmezőn. Amikor időtlen időkkel ezelőtt a sarki fény rabságba ejtette, mert fagyhalált hozott a legszebb és legjószívűbb jégtündérre, megfogadta, hogy egyszer kiszabadul és megbosszulja, amit vele tettek. A rabságban töltött évek teljesen megváltoztatták. Fiatal vonásait a bosszúvágy mély barázdákká faragta. Teste áttetszővé vált, mely folyamatosan örvénylett, kivehetetlen csatákat elevenítve meg. És a szeme... A szeme fekete mélysége elnyelt mindent, ami csak egy picit is erősebbé tehette őt. Várt! Türelmesen. Tudta, hogy eljött az ideje, hisz végre képes volt az élőlények szívére dermesztő hideget varázsolni és csak idő kérdése, hogy legyilkolják egymást. Egy valakire azonban nem tudott hatni...

  

  A hóbagoly egészen közel siklott a jégmező felett. Figyelt. Most nem zsákmányra lesett. Az állatokat kereste. Hirtelen éles és fájdalmas nyüszítés ütötte meg a fülét. Irányt váltott és sebesen a hang felé repült. A sarki róka kelepcébe került. A jegesmedve beszorította egy jégfalakkal körbezárt területre. Gyűlölettel teli bömbölése megremegtette a csendes tájat. Nem az éhség hajtotta, hanem az önzés és az irigység. Hatalmas mancsa felemelkedett és a róka feladta a küzdelmet. A bagoly nem tétlenkedett. Cikázni kezdett a medve pofája előtt. A róka felmérte szerencséjét és bár időt nyert, képtelen volt mozdulni. Még sosem tapasztalta, hogy egy bagoly szembeszálljon a jegesmedvével. És ahogy nézte, egyre inkább az volt az érzése, hogy a bagoly játszik támadójával.

A medve először dühbe gurult. Mancsával igyekezett elkapni az ide-oda cikázó madarat. Néha hozzáért a szárnyához, persze csak azért volt képes rá, mert a bagoly így akarta. Aztán enyhült a mérge, és elkezdte élvezni a játékot. Minden ügyességére szükség volt, hogy kitérjen a hóbagoly szárnyai elől, de érinthesse azokat. Kimelegedett, a lelkét pedig felolvasztotta a felhőtlen vidámság érzése. Hangosan nevetve bömbölt. Végül leült a hóra. A bagoly leszállt elé. Célját elérte, hisz az állat békésen pihegett vele szemben. A földön esetlenül odatotyogott a jegesmedvéhez. Mélyen a szemébe nézett és tekintete szeretettel árasztotta el a másikat. Közben a róka is a közelükbe somfordált és ahogy elég közel ért hozzájuk a bagoly szeretete őt is körbelengte. Egymáshoz bújtak és melegítették egymás testét és lelkét. Észrevétlenül egyre több állat jelent meg a katlanban. Valami ide vonzotta őket. Nem is gondolkodtak rajta, hogy mi, csak azt érezték, hogy végre elmúlik belőlük a feszültség, amitől olyan vadállatok lettek.

  A hóbagoly felreppent, és ahogy elsiklott a jégfal előtt, szárnyalása nyomán felderengett egy áttetsző ablak. Az állatok érdeklődve állták meg előtte és benéztek az ablakon. Mögötte felsejlett egy alak. Teste már nem kavargott, mert nem volt harc, mi éltesse. Szeme mélysége elhomályosult. Tekintete megtört. A bagoly egy hirtelen mozdulattal csőrével rákoppintott az ablakra, ami csilingelve hullott apró szilánkokra, kiszabadítva ezzel foglyát. A szabad rab felnézett a madárra és suttogva csak ennyit mondott:

-Vigyél magaddal!

A hófehér madár szélnél sebesebben repkedte körbe, felkavarva körötte a havat. Teste egyre kevésbé hasonlított madárra. A jégtündér meg tudott bocsájtani annak, aki a halálát okozta, ezért nem hatott rá a megfélemlítés. Finoman felkarolta a pille könnyű alakot. A jégmező felett pedig megjelent a sarki fény és a káprázatos jelenség magához emelte őket.

Gomboszi ízelítő

KEDVES OLVASÓIM!

Megjelent első mesekönyvem, melynek címe:

Gomboszi.

 Kisiskolás (7-11 éves) gyermekeknek írtam és kicsit újítottam. A kalandos, izgalmas, megható, csupaszív történet mellett a gyerekek színezős képeket is találnak, így részesei lehetnek egy teljesen egyedi, saját mesekönyv megalkotásában.

Hogy ne áruljak zsákbamacskát, íme a könyv borítója... :

és az első három rész ízelítőként ( a linkre kattintva olvashatjátok)

https://drive.google.com/folderview?id=0B288YwVR__rjRnJMMTBuRHZLd0k&usp=sharing

Ha felkeltettem érdeklődéseteket, a könyvet (mivel magánkiadás és boltokban nem kapható) a következő email címen rendelhetitek meg:

fedicus@gmail.com

Köszönöm, hogy érdeklődtetek és jó olvasást kívánok! :)

Barátság

BARÁTSÁG

felnőtt szoba

Szeretett a csapattal lenni. Annyi örömöt, élményt kapott tőlük, mint senki mástól. És ők már megszokták, és ami a legfontosabb elfogadták és komolyan vették látomásait. Nem kell semmi extrára gondolni, egyszerűen csak a jövőbe látott. Persze nem évszázadokra, csak néhány percre, azokkal kapcsolatban, akik közel álltak hozzá és valami rosszra számíthattak a nagyon közeli jövőben. Fogalmazhatnánk úgy is, megérzései voltak, de ez nem tükrözi a valóságot. Ő tényleg látta a szemeivel lassított felvételként.

Mostanában nem volt túl jó passzban. Állandóan fáradtnak és álmosnak érezte magát. Lefogyott és feszülten élte napjait. A lelkét is helyre kellett volna tennie, de még ahhoz is fáradt volt, hogy önmagával foglalkozzon. Túl sok megrázó élményben volt része az utóbbi időkben.

De most itt van velük. Újra a hegyekbe készülnek, mint tegnap és tegnapelőtt is. Köztük nem érzi a letargiát. Boldog velük és mindent feled. Szerencsére a látomások sem zavarják napok óta. Tehát minden rendben van.

A kicsiny falu egyik házában kaptak szállást és már indulásra készen állnak.

- Várjatok! - töri meg suttogó hangja a vidám beszélgetést.

A többiek tudják, mi történik vele. Elmesélte nekik, amikor már bízott bennük eléggé. Elcsitulnak és türelmesen kivárják, hogy végigpásztázza szemeivel őket.

Ilyenkor kitárul a látómezeje. Perifériás látásában ott látja a mostot az emberekkel, de akire néz, mintha egészen közel úszna a látóterébe és a jövőben van, ott történik vele minden, igaz nagyon lassan.

Először nem akaródzott nekik sem elhinni, ezt a képességét, de miután többször előre megmondta, mi fog zajlani a következő percekben és általa sikerült elkerülni apró-cseprő és nagyobb balszerencséket is, így egy rövid idő után komolyan vették, amikor jelzett.

Tekintete egyik társáról a másikra kúszott. Mindenkin megállapodott a tekintete, de nem látott szerencsétlenséget egyikük jövőjében sem. Ez a barátaiban is tudatosult. Végül önmagába nézett. Szeme riadalmat sugárzott, de konokul hallgatott.

- Ugye veled lesz gond? - kérdezte legjobb barátnője elé lépve és a szemébe nézett. Ők annyira közel álltak egymáshoz, hogy sokszor szavak nélkül is tudták egymás gondolatait.

- Igen, de veletek akarok menni! Majd kitalálok valamit! - mondta nem túl megnyugtató hangon.

- Mi bízunk a képességedben. Sokszor bebizonyítottad már, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni, amit látsz. Most neked kell bíznod önmagadban. Kérlek!

Nem merte elmondani, amit látott, annyira félelmetes volt. De belül érezte, maradnia kell, ha élve akarja megúszni.

- Rendben! - horgasztotta le fejét megadóan és átölelte barátnőjét.

Sokáig követte őket tekintetével. Még akkor is, amikor már a főtéren jártak.

A fegyvert tartó kéz lehanyatlott. Nem volt köztük, pedig neki ő kell. Túl sokat láthat és látott. Az agy kattogott és nemhiába volt a legjobbak közül való.

- Na jó, mindjárt ide fogsz jönni! - suhant át a kaján vigyor az ábrázaton – és a puska csövét ráirányította valaki másra. Ujját ellentmondást nem tűrő határozottsággal a ravaszra helyezte. Eldöntötte, bármi lesz is, lőni fog.

Már fordult volna be a ház udvarára, mikor elfogta a szédülés. Szorongató riadalommal pördült meg tengelye körül és többiekre nézett. Most nem kellett mindegyikőjüket látnia. A jövőtekintet célirányosan a barátnőjére tapadt, aki felé megállíthatatlanul közeledett a golyó. Már mindent értett. Döntenie kellett.

- Ennek így kell lennie! - tudatosult benne.

Lélekszakadva rohant utánuk.

- Várjatok! - kiáltotta kifulladva. A csapat egy emberként fordult meg. Ő pedig szinte berobbant közéjük és nagyot taszajtott a lányon. Aztán szemét valahova a távolba szegezte és meglátta az arcot. Tekintetével látta a jövőt, ahogy lassan közeledik a lövedék.

A falu csendjét éles dörrenés rázta meg. És a golyó feltartóztathatatlanul száguldott a koponyája felé.

Az elvarázsolt tölgymadár

Az elvarázsolt tölgymadár

Valahol, nem túl messze, a Kárpátok vonulatain, van egy hegy. Azon a hegyen egy csodás erdő terül el. Telis-tele fákkal, levelekkel, gyökerekkel, madarakkal, őzekkel, farkasokkal és titokzatos mesékkel. A mesék őrzője egy vén tölgyfa. Itt született már vagy ötszáz éve. Egy apró magocskából nőtt növekedett. Ágait egyre magasabbra nyújtóztatta. Lombkoronája terebélyesedett és otthont adott a csicsergőknek, a hallgatóknak, a színeseknek és az egyszínűeknek. Gyökerei behálózták a talajt és érezték az erdő lüktetését, életét, minden mozdulatát. Így teltek napjai, hónapjai, évei, évszázadai. Egyszer aztán úgy háromszáz évvel ezelőtt egy őszi napon történt valami, ami megváltoztatta életét.

- Fogják el! - visítozott eltorzult hangon az elkényeztetett várkisasszony.
- Nem repülhet ki innen! Az én madaram! Az enyém!
Szegény szolgák alig győztek a dühödt fúria csapkodó kezei elől menekülni. Épp elég bajuk volt a madárral, amely valahogy kinyitotta csőrével kalitkája ajtaját és megelégelve fogva tartója szeszélyeit a szabadság felé röppent. Fent csücsült a nyolcágú gyertyacsillár egyik karján és egykedvűen nézte a lent szaladgáló emberek fejetlen kapkodásait.
- Szedjék már le! - türelmetlenkedett a méregtől vörös fejű leányzó.
Persze hiába volt minden, a madarat nem érhették el, hisz a kastély építője szép magas szobákat álmodott és épített meg.
A nagy lármát meghallotta a vár ura is, aki sietős léptekkel közeledett lánya szobája felé, ahonnan a zsivajt hallotta.

Jaj! Bocsánat, még el sem mondtam, milyen volt ez a különleges madár. Vagy négy arasznyi magasan hordta a csőrét, mely aranysárgán csillogott és apró kampóban végződött. A zöld összes árnyalatában tündöklő tollai selymesen fénylettek. Karmai keményen görbültek, de aki szeretettel helyezte karjára, azt szinte simogatták. És a szeme... a szemében a legcsodásabb tájakat láthatta az aki szerényen nézett bele. De aki pökhendin, gonoszul, annak a madár nézésétől dideregni kezdett a szíve. Mondanom sem kell, hogy a várkisasszony nem tudta a karjára helyezni és kerülte a tekintetét is. De térjünk csak vissza a várba...

Az apa nem teketóriázott, határozottan lenyomta a kilincset és benyitott. A madár örök életre hálás maradt neki, amiért ezt tette. Nem is tétlenkedett tovább. Szárnyait testéhez simította és a nyitott ajtón keresztül, mint az ellőtt nyílvessző egyre gyorsuló iramban kivágódott a folyosóra. Onnan aztán már könnyedén megtalálta azokat a réseket, amiken keresztül kirepülhetett a szabadba.
- Az ajtó! - kiáltották a szolgák, de már későn.
- Mit tettél! - ütötte ökleivel apja mellkasát a kisasszony.
- Azonnal hozd vissza!
A várúr összetrombitáltatta a seregét, akik felfegyverkezve lóra pattantak és a szökevény nyomába eredtek.

A madár a hegyen elterülő hívogató erdőt vette célba. Tudta, ha elég gyorsan eléri, akkor megmenekül. A lovas csapat egyre közelebb került a fáradó madárhoz, aki minden erejét összeszedte és  berobbant az erdő fái közé. A nyílvesszők záporoztak feléje és még a lombok között sem tudott elbújni, hisz a levelek már csendesen pihentek a földön, betakarva a szunnyadni készülő életet. Ügyesen kerülgette az ágakat és a lovasok a sűrűben sokkal lassabban tudtak haladni. Időt nyert. Szeme valami rejtek után kutatott, amikor meglátta a tölgyet. Kicsit meg is hökkent, hiszen ilyen öreg és hatalmas fát még soha életében nem látott. Felé vette az irányt és rárepült egy vastag ágára. Karmai finom érintették a fát.
- Kérlek vén fa, ha hallod szavam, segíts nekem! Ha elkapnak, végem! Vissza kell térnem oda, ahonnan elszöktem. Kalitkába zárnak és abba belepusztulok. Az én életem a szabadság.
A tölgy meg sem lepődött. Annyi mindent látott és hallott már élte alatt, hogy semmi nem tudta kibillenteni nyugalmából. Csendes, mély hangján, amit ember nem hallhatott, kérdezte a madarat.
- Mit tehetek érted?
- Rejts el engem az emberek szeme elől! - kérte megtörten a madár.
- Elrejtelek, de tudnod kell, csak úgy tudom megtenni, ha Te magad is eggyé válsz velem. És attól kezdve, csak éjszaka fogsz tudni szabadon röpködni. Nappal az ágam leszel.
A madár látta az egyre közeledő katonákat. Az idő sürgette, a másodpercek egyre közelebb hozták a félelmet.
- Még mindig jobb itt a természetben félig szabadnak lenni, mint a várban örök rabságban sínylődni. Legyen úgy! - és nagy lélegzetet vett.
A tölgy pedig körülfonta lábait, kérget vonva csüdjére. Majd beférkőzött a madár minden sejtjébe, átszőve éltető rostos szövetével.
A szárnyas csak azt vette észre, hogy mozdulni sem bír. Megijedt.
- Meghalok? - suhant át a gondolat a fején.
- Ne félj! Élsz! Érzed?
- Igen! - lepődött meg maga is. Teste megtelt élettel. Átjárta a fa lüktetése és gyökerein keresztül az erdő minden szusszanása. Még sosem érezte magát ennyire nyugodtnak... és szabadnak.

- Hova tűnt? Látta valamelyikőtök? - kérdezte a vezér a katonáit. Lovaikkal ott toporogtak a hatalmas tölgy körül, de a madarat nem lelték.
- Pedig itt kell lennie. Nem repült tovább, azt észrevettük volna.
Még egy ideig forgolódtak. A lovak patái remegtették az erdőt. Dübörgésük ott lüktetett a madárban is. Aztán kelletlenül, de elindultak, hogy megvigyék a rossz hírt uruknak. Nem is tőle féltek, hanem kiállhatatlan lányának bosszújától rettegtek. Nem alaptalanul.

A madár a szemeivel nem látta a távolodó sereget. Egészen új élményben volt része, mert a sejtjei hallották az egyre halkuló hangokat, dobbanásokat. Beleremegett.
- Köszönöm! - mondta volna, de nem volt szükségük hangokra, hogy beszéljenek egymással. Elég volt a gondolat.
- Milyen érzés fának lenni?
- Még megfoghatatlan. Olyan, mintha én lennék az erdő. Néha furcsa érzeteim vannak, de nem tudom, mi okozza.
- Megtanítom neked. Mindent megmutatok.

A madár így elindult egy egészen új világ felé. A tölgy türelmes tanító volt. Nap nap után újra és újra elmagyarázta, hogy milyen érzet, mit is takar az életben.
- Most mit érzel?
- Mintha csikizne valami – mosolyodott el a madár.
- Ez a kisnyúl tappancsának cirógató érintése.
- És most?
- Ez karcol!
- A szarvasbika most dörzsöli az agancsát a fa kérgéhez. Nemsokára elhullajtja azt, hogy tavasszal újat növesszen.
- Ó ez valami új! - lelkesedett a madár – Puha, mégis határozott és... és nehéz.
- Bizony, bizony, így jár a medve a földön.
Aztán eljött az első havas reggel is. Az egyre sűrűbben szállingózó hópelyhek ismeretlen érzeteket okoztak a madárnak.
- Mi ilyen hideg és aztán mégis biztonságos meleget adó? - csodálkozott.
- Ez a hó. Amikor a földre hullik, még hideg, aztán egyre jobban beteríti a tájat. Megvédi a magokat és a magoncokat a fagytól. Olvadásakor pedig belőle lesz a nedvesség a tavaszi ébredéshez.
A madár itta az öreg tölgy szavait. Mindent tudni akart. Lelkes és ügyes tanítvány volt. Éjszakánként pedig újra madárrá változott.  Boldog volt, hogy szárnyalhat. Megkereste a tanult dolgokat az erdőben, és a képeket, amiket látott ,gondolatban megmutatta az öreg tölgynek is.

Talán felmerül bennetek a kérdés:
- Miért ment vissza minden hajnalban a fához, hisz megtehette volna, hogy elrepül messzi tájra. Élhetne szabadon.
Mégsem tette. Sőt, eszébe sem jutott. Hálás volt a fának, hogy megmentette az életét. Szeretett új dolgokat tanulni és nagyon a szívéhez nőtt az öreg tölgy. Tisztelte és becsülte őt. Boldog volt vele és érezte, hogy ő is fontos a fának. A barátja lett. És a barátunkat nem hagyjuk el.

Egy alkalommal fura kérdés fogalmazódott meg a madárban.
- Mondd öreg barátom! Neked milyen érzés madárnak lenned?
A csendet csak nehezen törte meg a fa.
- Olyan, amit sosem tapasztalhattam volna meg, ha Te nem vagy. Új érzéseket kaptam tőled. Izgatottságot, türelmetlenséget, szabadságvágyat. És új képeket az erdőről, az otthonomról. Köszönöm neked, hogy megismerhettem ezeket is. Így teljesebb az életem.

Gondolatukat hatalmas dörrenés rázta meg. A madár szívét mintha valami jéggé dermesztette volna. Úgy érezte megfullad. Aztán minden elcsendesült kint és benne is.
- Mi volt ez?
- Tudtam, hogy egyszer ez is eljön és meg kell tapasztalnod. Tudod madár, ez a halál.
- De ez nem természetes halál volt. Éreztem, ahogy az őz szökell. A patái ruganyosan és keményen érintették a talajt. A dörrenés pillanatában pedig összeesett. Mintha valaki vagy valami hirtelen elvágta volna az életét.
- Igazad van! Most vadászat van. Az emberek néha tesznek ilyet.
A madarat mérhetetlen fájdalom és düh öntötte el. Tekintete elhomályosult.  És a fa ágából előbukkantak a könnycseppjei.
- Ezt nem tehetik! Nincs joguk hozzá. Elvenni más életét.
Sokáig gyötörte a gondolat, amit érzett a fa is.

Leszállt az este és a madár elrepült. Látni akarta a helyet, ahol az állat elpusztult. Félt is tőle, de megkereste. A hóban vércseppek sötétlettek a holdvilágnál. Leszállt a földre. Csőrével odakoppintott. Karmaival feldúltan kapargatta a havat. Mikor abbahagyta csak állt tehetetlenül. Tenni akart ez ellen az egész ellen. Tenni azokért, akiket szeretett. Az erdő élőlényeiért. Hisz ők a családja.
A horizonton már derengett a nap. Felreppent, de a tölgyhöz már egy új madár érkezett.
Elhelyezkedett megszokott helyén. Még egy kicsit élvezte, hogy mozoghat. A következő pillanatban eggyé olvadtak és a fa megszólalt.
- Sokat tanultál. Mindent tudsz az erdőről. Megtapasztaltad az életet és a halált és most megtaláltad a célodat is. Azt, amivel a legjobban tudod segíteni a testvéreidet.

Innentől kezdve másként figyelt napközben a madár. Szemei előtt pontosan megjelentek az érzetek keltette történések. Tudta, mikor születtek meg a kis farkasok, mikor tanította móresre medvemama a bocsait. Mikor fájt valami az erdőnek, mikor jött a halál.
Éjszaka pedig a saját maga felvállalt feladatát végezte. Segített, ahol tudott. Volt, hogy csak az eltévedt róka kölyköt terelte haza, vagy a hangyabolyból tépett ki egy ember által beleszúrt ágat. És volt olyan is, hogy a megsebzett, de elbújt vadból csőrével vette ki a golyót. Néha pedig borsot tört a vadászok orra alá. Visszatértekor mindent elmesélt az öreg tölgynek. Így lett a vén fa minden mesék tudója.  Barátját pedig befogadta az erdő és csak úgy emlegették... a tölgymadár.

Ha egyszer szép Erdély földön jársz, keresd meg a vén tölgyet. Meg fogod ismerni. Egyik ága olyan, mintha egy madár ülne rajta. Telepedj le a földből kiálló hatalmas gyökerei közé, hátadat támaszd neki a törzsének. Csukd be a szemed és csak hallgass! Hallgasd az erdő életét, a lélegzetét! És ha már úgy érzed, eggyé váltatok, az öreg fa elmeséli neked a madár történeteit.

Még egy kis ízelítő Gombosziból

Nemsokára elkészül Gomboszi című mesekönyvem. Gondoltam örülnétek még egy kis ízelítőnek. :)

HETEDIK FEJEZET

amelyben megmentik a Színköpő manót

Csak egyszer riadtak meg egy kicsit, mikor annyira leszűkült a járat, hogy félő volt, Nüni nem fér át rajta. Végül vettek mindketten egy hatalmas levegőt és a víz alatt, ahol kiszélesedett a meder, átúsztak a túloldalra.

Ott aztán szemük-szájuk elállt a látványtól. Hatalmas terembe értek. A mennyezetről csodás cseppkövek lógtak lefelé, alulról pedig felfelé növekedtek társaik és középen egybeolvadtak. Annyira sűrűn álltak egymás mellett az oszlopok, hogy úgy tűnt, sem boszi, sem bogár lánya itt át nem fér.

De a legfurcsább az a figura volt, aki mindezek közepén didergett. Ezer színű ruhája csupa szakadás. Hosszú szakállával takargatta fázós testét. Körötte a cseppkövek kissé fakón, de a szivárvány színeiben pompáztak.

-Hahó! - kiáltott felé Gomboszi. - Segíthetünk valamiben? - mert úgy tűnt neki, hogy a teremtmény nem jószántából gubbaszt ott.

A manó (mert hogy bizony egy manóval hozta őket össze a sors), kopott tekintettel nézett rájuk. Azt gondolta, csak képzelődik. Hiszen hosszú-hosszú évek óta nem jár itt senki. De aztán mégis válaszolt, mert az ismeretlenek bőszen integettek is feléje.

-Esetleg, ha ki tudnátok innen szabadítani, azért hálás lennék. 77 év alatt nagyon elgémberedtek itt a csontjaim!

Mindezt olyan egykedvűen mondta, hogy Nüninek nevethetnékje támadt, de illemtudó bogár lévén, nem tette.

Gomboszinak lázasan járt az agya. Végül hamiskás mosolyra húzta száját és társához fordult.

-Nüni, ezennel kinevezlek faltörőkosnak!

Mivel nem szerette volna, ha társa fejének baja esik, épp azon kezdett gondolkodni, mivel is védhetné meg, mikor kezében furcsa dudor kezdett nőni, míg végül egy erős, kemény bükkfataplót tartott tenyerében. Hozzákötözte Nüni kobakjához, hátára pattant és oda kiáltott a manónak.

-Húzódj amennyire tudsz hátra!

-Gyí! -kurjantott nagyot.

Nüni minden erejét összeszedte és amennyire csak tőle tellett, rohant a börtön felé. Ahogy a tapló, és alatta Nüni feje neki csapódott a cseppköveknek, megremegett a barlang és hangos dörrenés hallatszott.

-Hátra! - kiabált Gomboszi, mert meglátta, hogy az oszlopokon repedések futnak szerte és a következő pillanatban darabjaikra hullottak, kiszabadítva ezzel a manót a fogságból.

Várniuk kellett, míg elült a por, de akkor aztán boldogan összeölelkeztek.

A manónak újra élénken ragyogtak a színek a ruháján és elmesélte, hogy 77 évvel ezelőtt erre járt egy nagyon mérges alak, akit dühített a manó színes ruhája és vidámsága, ezért bezárta a cseppkövek közé.

-Haragomba - futott át Gomboszi fején, de nem szólt semmit.

-Mitől voltak olyan színesek körülötted a kövek? - kérdezte Nüni érdeklődve.

-Jaj! Hát be sem mutatkoztam! Színköpő manó vagyok. Bizony mérgemben köpködtem, ezért lett minden olyan színes. De gondolom, ti szeretnétek folytatni utatokat. Gyertek, kivezetlek a barlangból benneteket!

A barlang kijáratánál búcsúzóul Gomboszi kezébe csúsztatott valamit.

-Ez egy szivárvány varázspor. Bármit beszínezhetsz vele. Ki tudja, talán hasznát veszitek. Köszönöm, hogy kiszabadítottatok! Jó utat nektek! - és magához ölelte a két vándort. Szeméből a boldogság színes könnycseppjei potyogtak a földre.

Tündérsárkány

Gyerekszoba

TÜNDÉRSÁRKÁNY

Sári az ablak előtt ücsörgött. A benti melegből kukucskált kifelé a hideg téli estébe. Ma sem tudott kimenni, mert anyának rengeteg dolga volt, egyedül meg nem engedte ki.

-Még csak 7 éves vagy! És szeleburdi! Ki vigyázna rád? - szokta mondani.

Talán majd holnap. Úgyis vasárnap lesz. A leckét is megcsinálta már.

-Anyúúúúú! Ugye holnap kimegyünk játszani! - kérlelte és hozzábújt a gép előtt dolgozó édesanyjához.

-Nem tudom, kicsim. Hétfőre le kell adnom egy határidős munkát. Meglátjuk! - és puszit cuppantott lánya homlokára.

Sári szomorúan eloldalgott. Ismerte ezt. Biztosan nem mennek sehova holnap sem.

Reggel aztán csodára ébredt. Kinézett az ablakon és ragyogó zúzmaravilág fogadta.

-Nézd anyu! Mennyi ékszert csinált a tél! Menjünk ki!

-Sajnálom, nem lehet!

-Persze sosem lehet! - kelt ki magából Sári.

-Soha nincs rám időd! Mindig csak az a hülye munka! Utálom!

Anya felnézett és karját nyújtotta kislánya felé.

-Nem érdekelsz! Hagyjál békén! - és duzzogva az ablakhoz csörtetett. Durcásan maga elé nézett és valami nagyon haragosat akart mondani anyának, mikor meghallotta a hangot. Olyan lágyan csilingelt, mintha apró üvegszilánkok ütődnének egymáshoz.

-Ej, de mérges vagy!

-Mi???? Hol vagy? És egyáltalán kicsoda vagy? - nézett fel bánatából Sári.

-Nézz ki az ablakon! Itt ülök a faágon.

Sári körbe nézett. De hiába kutatott a szemével, a zúzmarákon kívül semmi újat nem látott. Vagyis... Valami mintha megmozdult volna a gallyon. Meresztgette a szemét és határozottan úgy érzékelte, hogy az egyik zúzmara mozog.

-Igen! Én vagyok az! A Tündérsárkány.

Ahogy a kislány jobban szemügyre vette az apró teremtményt, már látta a csillogó testet, a hozzá képest hatalmas szárnyakat, a fejet és a behajlított karmos lábakat.

-Milyen jó neked! Te kint lehetsz, én meg idebent rostokolhatok.

-Gyere ki!

-Nem lehet, anyukám nem enged ki egyedül. - panaszolta Sári, aztán valamit kitalálhatott, mert óvatosan, hogy édesanyja észre ne vegye, kiosont az előszobába. Gyorsan felöltözött és kisurrant a házból.

-Merre vagy? - suttogta, nehogy felfedezze anya az eltűnését.

A Tündérsárkány az orrára libbent.

-Ez csikiz, meg kancsalítok, így nem látlak rendesen! - kuncogott és ujjára röptette a teremtményt.

-Szeretnél röpülni? Elviszlek Tündérföldre.

Sári biccentett és már csak arra lett figyelmes, hogy lábai nem érintik a földet, majd egyre magasabbról látja a házakat.

-Ez csúúúúcs! Még magasabbra!

Átrepültek a városon, át a dombokon, a patak felett, de tán még az országon is, mert egy szempillantás múlva lábaik Tündérföldet érintették.

-Te itt élsz? Ez gyönyörű!

A hegyek ölelte tavacska körül zúzmara házak álltak. Az összes tündér ruhája csillogóan, áttetszően ragyogott. Amikor beszéltek vagy kacagtak a hegyek visszhangként verték vissza csilingelő hangjukat. Ettől olyan volt, mintha hangverseny közepébe pottyant volna Sári.

-Mi csak a fagytündérek vagyunk. Mi felelünk a tél szépségeiért. A hóért, a jégért, a zúzmaráért.

Így beszélgettek, mikor a hegyoldalban díszelgő épületből hangos jajgatás ütötte meg fülüket.

-Jaj, jaj! Segítsetek!

Tündérsárkány és Sári nem tétlenkedett. Felrepültek az ablakba.

-Mi történt? -kérdezte a zúzmarasárkány.

-Nem tudom bekapcsolni a hókészítőt. - válaszolta egy nagyon duci tündér.

-Ha ez így megy tovább az embereknél minden csupa jég lesz hó helyett. Most esik náluk az eső, de Fagykirálynő már jó hideget csinált, hogy hópelyhek hulljanak az égből. Csakhogy valami beakadt a gépünkben a fogaskerekek közé és nem tudom tovább forgatni. Így az esőcseppek fagynak meg. Jaj, jaj!

-Ne nyavalyogj már ennyire! Zeng tőled a fejem. - korholta a sárkány. Inkább találjunk ki valamit. Szerinted, mit csináljunk Sári?

De Sári már nem volt mellette. A gépet járta körbe. Alaposan szemügyre vette, hogy megtalálja, mi is okozza a bajt. Végül bebújt alá és pár másodperc múlva felkiáltott.

-Megvan! Beszorult egy darab...egy darab...

-Micsoda? - kérdezték egyszerre a tündérek.

-Egy darab cukorka.

Tündérsárkány szigorúan nézett társára.

-Szóval megint édességet ettél! Mit ettél, faltál munka közben. Hányszor kértük, hogy itt ne, mert elég egy apró morzsa, hogy baj legyen.

A kövér tündér lesütötte szemét.

-Mindjárt kipiszkálom. - mondta Sári.

-Ne!!! - sikítottak a zúzmaratündérek egyszerre. De már késő volt. A fogaskerekek hirtelen megindultak és Sári nyakába zúdították a tölcsérben felgyűlt összes vizet.

-ÁÁÁÁÁ! - kiáltott Sári –Ez nagyon hideg!

Fogvacogva mászott ki a gép alól.

-Haza szeretnék menni! - pityeregte el magát.

Tündérsárkány a tenyerébe libbent és amilyen gyorsan csak a képzelete engedte, hazarepült a kislánnyal. Távozóban még hallották a pocakos tündér hálálkodó szavait.

-Köszönöm, hogy segítettél. Szép havas reggelt neked Emberföldön!

Sári a ház falánál guggolt és vacogott az esőben. Bentről anya izgatott hangját hallotta.

-Sári! Sárikám hol vagy?

Anya nem találta a lakásban a kislányát. Az előszobában aztán meglátta, hogy Sári kabátja eltűnt a fogasról és a csizmája sincs a helyén. Sebtiben kabátot kapott és kiszaladt.

-Sári!!!

-Itt vagyok anyu! - próbált kiabálni a dermesztő hidegben. Szerencsére anyukája meghallotta.

-Kincsem! Mit csinálsz itt kint? - ölelte magához didergő gyermekét.

-Csak kint akartam játszani. - hüppögött Sári és anyát szorosan magához húzta.

-Ne haragudj Kicsim! Sajnálom! És megígérem, holnap kijövünk együtt játszani! - csillant meg szemében egy könnycsepp .

Közben az esőt szállingózó hópihék váltották fel és a kislány orrára libbentek.

-Látod anyu! Már hó esik. Tudod miért?

-Nem.

-Mert újra forognak a fogaskerekek a fagytündérek hópihe készítő masinájában.

-Jól van kicsim! De most uzsgyi be, veszel egy forró fürdőt, nehogy megbetegedj! - és kézen fogva hazamentek.

Másnap pedig akkora hóembert építettek az éjszaka lezúdult hóból, hogy minden szomszéd csodájára járt. Persze a hóember vállán pihenő Tündérsárkányt egyedül csak Sári látta.

Hálás köszönetem Ulicska Juditnak ezért a csodálatos képért!

Hová lett Léna?

Kedves Olvasóim!

Biztosan többetekben felmerült, hogy "Akkor most mi van? Mi lesz Lénával?"

Olyan dolog történt, amire nem számítottam. Olvashattatok már tőlem több részes szerzeményt, de ezek mindig megmaradtak rövid kisregénynek (vagy hosszú novellának). Eddig féltem a nagyobb lélegzetvételű történet megírásától. Halogattam is rendesen.

No, hogy a témánál maradjak, Léna is ilyennek indult. Aztán csak azt vettem észre, hogy már a hetedik résznél tartok és még mindig rengeteg mondani és írni valóm van. És befészkelte a szívembe magát az érzés, hogy ebből most hosszabbat akarok írni. Ezt már nem lehet elmismásolni. Többre teremtetett Léna. 

Szóval röviden és tömören: regény lesz belőle, amit ki szeretnék adni.

Ezért most egy ideig nem jelentkezik főhősnőm. Néha azért leközlök rövidebb részleteket belőle, nehogy elfeledjétek :) 

Persze más, rövidebb meséket fogtok kapni, de türelmeteket kérem! 

És még egy meglepetés! Pár nap múlva elkészül az első mesekönyvem, Gomboszi története. Aztán jöhet a saját illusztrálás és márciusra tervezem a kiadását.

Köszönöm, hogy eddig is lelkesen olvastatok és ezzel is biztattatok az írásra. Remélem ugyanilyen örömmel fogjátok kezetekbe venni a könyveimet is.

Szép napokat nektek!

Léna VII.

Felnőtt szoba

LÉNA

VII.

Léna az ablak alatti ágyon feküdt. A sötét szobából a csillagos égre tekintett. Gondolatai és érzelmei örvényként kavarogtak. Jó döntést fog hozni? Képes lesz elfogadni ezt a lehetőséget? Miből fog megélni? Mi lesz a munkájával? Szíve ide húzza, de tapasztalatlansága, félelmei lelkére telepedtek. Hatalmasat sóhajtott. Most tűnt fel csak, milyen mély itt a csend. Sóhaja, szinte belerobbant. Hallgatta Miroslav légvételét. Megnyugtatta őt ez az ember. Talán tőle megtanulhatja azt, amitől dédapja mellett olyan biztonságban érezte magát. Behunyta a szemét és lassan álomba szenderült.

A holló felrepült az égre és tovatűnt a messzeségben. A lány könnyes szemmel nézett utána. Vállát egy kéz fogta meg. Az érintéstől melegség járta át lelkét és nyomában a fájdalom átadta helyét az elengedésnek.

Arra ébredt, hogy Miroslav fogja a vállát és szólongatja.

-Léna! Kelljen fel!

Kinyitotta szemét, körbe nézett. A napsugarak fénnyel árasztották el a szobát. Orrát ínycsiklandó illatok ingerelték. Megfordult és szembe találta magát az erdész vidám nézésével.

-Gondoltam meglepem egy kis erdei reggelivel. Kitalálja, mi az?

Léna felült, becsukta szemét és mélyet szippantott. Orrát, tüdejét átjárta a friss gomba semmihez sem fogható illata. Mosolyt csalt ajkára. És hatalmasat kordult a gyomra. Mindketten felnevettek.

-Hol tudnék megmosakodni?

-Nos, választhat. Elmegy a forráshoz, ami innen tíz percre van és ott elintézi a tisztálkodást, vagy megmosakszik itt a lavórban, aztán elmegy a forráshoz és hoz friss vizet.

-Inkább hozok majd friss vizet, most nagyon éhes vagyok ahhoz, hogy fél órát kelljen várnom a reggelire. Megtenné, hogy kimegy addig? Már bocsánat, hogy a saját házából kitessékelem.

-Semmi gond! Törölközőt talál a szekrényben.

Gyorsan végzett a mosdással. Közben fülelt, hogy Miroslav mit csinálhat odakint, de csak ismeretlen hangok szűrődtek be. Furcsa neszezés, meg szuszogás, víz csobogása. Kinyitotta az ajtót elindult a zörejek irányába. A ház mellett aztán meglátta. Miroslav egy elkerített részen guggolt és egy fura szőrös állatkát figyelt. Már odaszaladt volna, annyira elbűvölte az élőlény, mikor meglátta az erdész megálljt parancsoló kezét.

-Csak lassan és csendben jöjjön! Nem ismeri magát és félő megijed, elszalad a vackába és onnan nehéz lesz kicsalogatni. Fogjon meg egy fűcsomót, ott van a zsákban és óvatosan tegye le a többi mellé, amit én adtam neki.

Léna mindent úgy csinált, ahogy kérte. Végül leguggolt Miroslav mellé.

-Mi ez?

-Egy bobak. Mormota faj. Ősszel találták a sztyeppén és elhozták hozzám, mert törött volt a jobb mellső lába. Meggyógyítottam és itt alakítottam ki neki egy föld alatti helyet. Nemrég ébredt téli álmából, de úgy látom, szépen rendbe jött. Egy kicsit összeszedi magát és visszaviszem az élőhelyére.

-Visszaviszi? De olyan aranyos. Nem sajnálja? Biztosan szereti.

-Igen, szeretem! Ezért viszem vissza. Mert tudom, neki ott a helye, ott van az otthon, ott lelhet társra. Ha itt tartanám, csak mert nekem jó, akkor nem szeretném, hanem önző lennék. Annak meg nem sok köze van a szeretethez. - felállt és Lénára nézett.

-Menjünk reggelizni, mert hosszú út áll előttünk és magának még vizet is kell hoznia! - szemében kedves huncutság csillogott.

A lányba mélyen beleivódtak szavai. Még nem tudta hova tenni azokat. Értette is meg nem is, igazat adott neki meg nem is.

A reggelit megint csendben fogyasztották el. Léna el volt foglalva a régi-új ízekkel.

-Köszönöm, ez nagyon finom volt!

-Egészségünkre! Látja az erdő sokat tud adni annak, aki ismeri. A lehetőség Ön előtt is itt áll.

Összepakoltak és Léna alaposan leragasztotta feltört lábát. Dupla zoknit húzott a bakancsba.

-Merre van a forrás?

-A ház mögött vezet egy ösvény. Pontosan oda visz. Tessék a kanna.

A lány kicsit duzzogott magában. Igazán hozhatna helyette vizet, hiszen ő a férfi. Bár én meg készíthettem volna reggelit, hiszen én vagyok a nő. Egyébként is én használtam el. Na mindegy.

Azzal lendületesen elindult a kis ösvényen. Frissnek, tettre késznek érezte magát. Magába szívta a tavaszi erdőt. Élvezte a nap cirógató sugarát, a zöldülő fákat, bokrokat, a nyíló virágokat és a csendet. A csendet, amit most egy hang hasított félbe. Felnézett az égre és meglátta a két hollót. Megállt és gyönyörködött bennük. A párban, ahogy együtt hasították az eget. Olyan tökéletesek voltak, hogy Léna nem tudta a szemét levenni róluk.

Miroslav mosogatott. Gondolatai Léna körül jártak. Érezte, hogy van benne valami, ami itt fogja tartani, de tisztában volt a nehézségeivel is. Mindegy, ő mellette fog állni és ha elfogadja, segít is neki. Az utolsó edényt is a konyharuhára helyezte, mikor éles dörrenés rázta meg a levegőt és a következő pillanatban a lány sikolya a lelkéig hatolt. Felkapta puskáját és rohant a forrás felé.