Valamit valamiért

Felnőtt szoba

VALAMIT VALAMIÉRT

Kifelé nézett a kocsiból. Az est szürkesége homályba borította az elsuhanó tájat. Nyugodtan fájhatott, félhetett, izgathatta az új cél. Mikor felvette őt a sofőr, csak egyet kérdezett, mikor meglátta a lány könny nélküli tekintetét.

-Akar beszélgetni?

-Nem! - hangzott a csendes, de határozott válasz.

Így aztán végig pörgethette életét a gondolataiban, lelkében, senki nem zavarta meg.

Ahogy a köd leszállt a mindenségre, úgy homályosította el tudatát az emlék.

-Mi történt vele? - kérdezte az ügyeletes kórházi orvos, miközben rohanva tolták be a legközelebbi műtőbe.

-Megkéselték. A gyomrát érte a szúrás és átszaladt a penge a másik oldalon. Rengeteg vért veszített, eszméletlen.

Öten állták körbe a harmincas éveiben járó nőt, izzadva harcolva az egyre reménytelenebb életéért. Ő már kívülről figyelte őket. Nem érzett sem fájdalmat, sem rettegést. Semmit. Csak figyelt és hallgatta az egyenletesen sípoló hangot és a vízszintes vonalat.

-Akarsz maradni? - kérdezte mögüle a hang.

-Lehet?

-Mindent lehet. Ez most csak a Te döntéseden múlik. De ha maradni akarsz, azért tenned kell!

-Mit?

-Tudod miért késelt meg az asszony! Tudod, hány asszony örülne a halálodnak? És tudod, miért?

-Persze. Mert elszerettem a férjeiket. Szám szerint négyet.

Nem érzett lelkiismeret furdalást, mert a férfiak nem hadakoztak ellene, mert boldoggá tette őket. És azért sem, hogy aztán tovább állt. Maga mögött hagyva az asszonyától és szeretőjétől elhagyott férfiakat.

-Mit kéne tennem?

-Azt, amit eddig is, egy csöpp változtatással. Beleszeretni nős férfiakba. Elérni, hogy beléd szeressenek. Ez eddig nem fog gondot okozni. És addig maradni velük, amíg meg nem értik, milyen fontos nekik a feleségük. Akkor tekinthetem sikeresnek a feladatod végrehajtását, ha a férfiak a feleségüket választják.

A lány pár pillanatig gondolkodott, majd anélkül, hogy megnézné, kivel is állt szóba, válaszolt.

-Rendben! És ha nem sikerül?

-Újra meghalsz.

-És ha mégis meg tudom csinálni?

-Élhetsz tovább a te akaratod szerint.

A műtős leengedte a kezeit, jelezve, itt már nem tudnak többet tenni, mikor hirtelen a sípolást gyenge, ütemes dobbanás váltotta fel.

-Van szívverése! - hangzott a döbbent felismerés és a helyzetet azonnal megértve folytatták a lány műtétét.

-Nem tudom, mi történt magával, de csodával határos módon megmenekült a haláltól. - állt meg az ágy végénél a főorvos, két héttel az eset után.

-Akar valamit mondani ezzel kapcsolatban?

-Nem. Nem tudok semmit mondani.

-Akkor hazamehet! És vigyázzon magára! Kapott egy lehetőséget. Próbáljon meg jól gazdálkodni vele!

Azóta eltelt kilenc év. A kilenc év alatt megtanult szenvedni az elhagyatottságtól. Az első férfit, akibe beleszeretett, nem tudta a feleségéhez visszatéríteni. Maradni sem maradhatott mellette, de már nem könnyű szívvel szakított vele. Kezdte átérezni a veszteséget. Aztán jöttek a többiek. Egyre inkább meglátta a kapcsolatok mélységét. Nem kímélte magát. Mindent látni, tudni, érezni akart. Magában is. Most értette meg, mennyire nem élt eddig. Kemény álarc mögé bújtatta önmagát, azt remélve megvédheti lelkét az érzelmektől. De már nem akart védelmet. Éreznie kellett a szerelmet, vívódást, odaadást, az elvesztéstől való félelmet, a gyomrot görcsbe rándító meggyötrést és meggyötörtetést. A magányt, az elhagyatottságot. Másrészről látta a házasságokat. Ahogy kihunynak az érzelmek és közönyössé válnak egymás iránt a társak. Arra is rá kellett döbbennie, hogy nem csak a férjeken múlik. Férj és feleség egyaránt felelőse a tönkrement kapcsolatnak.

Aztán a negyediknél valami mást is érzett. A segítés, megértés nyújtotta örömet. Tegnap történt. Fájt a szakítás, de elárasztotta a szeretet is. Hisz csodálatos érzéseket kapott és adott a férfinak és békében váltak el egymástól. Akkor érezte igazán, hogy azt sikerült elérnie, ami az egyezségben volt.

Az ösvényen sétált. Egyedül volt, de nem érzett magányt. Élt! Élt a teste, a lelke.

-Milyen érzés?

-Ez maga a csoda! Az életemben halott voltam. Aztán meghaltam, hogy élhessek. Köszönöm!

-Nincs mit köszönnöd! Azért kaptad a lehetőséget, mert alkalmas voltál a változásra. Mert felkészültél rá és tudatod mélyén akartad is.

-Most mi lesz?

-Előtted az élet!

Hátrafordult, de már csak a faleveleket libbentő szellő játékát látta. Jóleső ürességet érzett. Aztán lelke mélyéből végre előbukkant valami, valaki. Egy férfi, akit néhány hónapja ismert meg. Akit tisztelt, becsült. Akivel annyi mindenről beszélgetett, és hallgatott. Aki nem volt tolakodó, mégis vágyott rá. Akinek szerette a lelkét a csöndjét, aki szerette a lány lelkét és csöndjét. Aki mellett önmaga lehetett, és nem kellett szerepeket játszania. Lassan ismerték meg egymást. Finoman ízlelgették túlcsorduló lelküket.

Közben kiért az országútra és leintette a legelső arra járó autót.

Az est szürkesége homályba borította az elsuhanó tájat. Nézte az elmosódó árnyakat.

-Mégis merre megy? - hangzott el egy óra múlva a sofőr második kérdése.

-Amerre a szívem visz. - és bemondta az úti célt.

Elindult a férfihoz, aki betöltötte lelkét, hogy végre tudása birtokában, igazán elmerüljön egy kapcsolatban.

Gomboszi harmadik rész

HARMADIK FEJEZET

amiben Gomboszi és Hamvaska örök barátságot köt és megjelenik a színen Boszigáncs. Vesztére!

Hamvaska és Gomboszi nyugodtan játszadozhatott, hisz nekik még nem kellett a boszi iskolába járniuk. Még kicsik voltak, és az első két évben játékkal, ismerkedéssel, tölthették napjaikat. Igazi barátok lettek. El sem lehetett választani őket egymástól.

Hamvaska azonnal szívébe zárta Gomboszit. Tetszett neki vidámsága, ragyogó szeme, mindig izgő-mozgó tettrekészsége. És persze az ötletei.

Most is éppen a patak partján ültek és hangyakompot üzemeltettek. Gomboszi levette olajzöld gombakalapját, egy erős, hosszú fűszállal a földbe szúrt rózsa tüskéhez kötötte és azon ügyködött, hogy átsegítse a hangyákat a vízen, ami útjukat állta.

-Hamvaska legyél szíves segítsd ki ezt a hat hangyát a partra! Én addig tartom a kötelet, mert vannak még néhányan a túloldalon.

-Szívesen! Gyertek, csak meg ne csípjetek! - óvatoskodott kerek arcú pajtása.

-Dehogy csípnek! Hiszen nem bántjuk őket és ezt pontosan tudják. - oktatgatta őt kedvesen.

Annyira elmerültek a mentőakcióban, hogy észre sem vették, mikor hátuk mögött megjelent egy magas, égnek álló lila hajú, szúrós tekintetű boszi és néhány társa. Csak a gúnyos kacagásra riadtak fel és hátra néztek.

-Na mi van? Csak nem megint valami jót cselekszel boszik szégyene! - mondta a nagy hangú, Gomboszira meresztve szemeit.

Hamvaska félve húzódott távolabb. Ismerte Boszigáncsot, a bogáncson világra jött harcias boszit. A kisebbek, de sok nagyobb boszi is félt tőle. Volt, aki messzire elkerülte, de volt, aki inkább beállt a csapatába, mert így nem kellett félnie a haragjától és sütkérezhetett a vezér árnyékában.

Gomboszival most húzott ujjat először, de nem tudhatta kivel áll szemben.

-Hozzám szóltál? - kérdezte nyugodtan Gomboszi és felállt a partról.

-Kihez máshoz? Mindenki tudja, milyen veszélyt jelentesz a boszikra! - harsogta érces hangon és lábával belökte a patakba az éppen kikászálódó hangyákat szállító kalapot.

Hamvaskának fogalma sem volt, miről beszél Boszigáncs, de azt látta, hogy Gomboszinak elsötétül a tekintete.

-Miért lökted őket a vízbe? - suttogta vészjóslóan a kérdést a melák felé.

-Talán nem tetszik? - hajolt le a boszilányhoz kihívó tekintettel.

-Nem! Egyáltalán nem tetszik! - de ekkor már az ő tekintete is villámokat szórt.

Aztán minden olyan gyorsan történt, hogy Boszigáncsnak ideje sem volt bármit tenni. Gomboszi felfújta arcát és valami fura port fújt a fiú arcába, aki ettől azonnal fuldokolni és émelyegni kezdett. Forgott vele az egész erdő, majd felakadt tekintettel elterült a talajon.

-Mit tettél vele? - kérdezte rémülten Hamvaska.

A többiek pedig szaladtak Nadragulyhoz hogy segítsen vezérükön.

A hír gyorsan terjedt és mire az orvos odaért, már mindenki ott tolongott. Még a Királynő is.

-Mi történt itt? - kérdezte kérdő tekintettel Gomboszitól.

-Elvarázsolta Boszigáncsot! Láttuk, mikor bűbájt fújt rá! - kiabáltak a többiek.

Platánusz csendre intette a gyerekeket és szigorúan Gomboszira nézett.

-Tényleg ezt tetted?

-Én, én csak meg akartam leckéztetni, mert bántotta a hangyákat. - sütötte le szemét a legifjabb boszi. - Nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Nem akartam bajt okozni neki! - és szeméből potyogtak a könnycseppek, amikből a földre hullva apró gombák nőttek ki.

Platánusz jelentőségteljesen a Királynőre nézett és biccentett.

-Holnap kihirdetheted a döntésedet!

Négysoros

Tudom, már megszoktátok tőlem, hogy meséket írok, de néha jön valami más is belűről. Valami, amit le kell írnom, ami szép, ami csupa érzés. Még akkor is, ha csak négysoros.

Dobban a testem, dobban a vérem,
dobban a hangom az őszi szeszélyben.
Hallja a sejted, hallja a lelked,
szikra parázson vágy tüze gerjed.