A pocsolya mosolya

A POCSOLYA MOSOLYA

Egy nyári napon kezdődött. A város felett szürke, morgolódó felhők gyülekeztek. Gomolygásuk sietős léptekre ösztönözték az embereket. A magas házaktól látni nem, de hallani jól lehetett a távolban villódzó villámokat kísérő mennydörgéseket. Közeledtek, és percek múlva hatalmas cseppekben leszakadt az ég. Az utca pillanatok alatt kiürült. Ki egy kapualjból, ki az aluljáróból, a szerencsésebbek lakásuk ablakából figyelték, mikor ül el a vihar. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vége is szakadt. A járda kezdett megtelni a nyüzsgő emberekkel, akik igyekeztek kikerülni a tócsákat. A nap sugarai gyorsan szárították az aszfaltot és egy helyen mókás mintát formáltak. Mint két szem és egy mosolygós száj a három pocsolya.

-Édesanya! Gyere! Nézd mosolyog! - ugrott a tócsa szájába egy négyéves forma kisleány.

-Azonnal gyere ki onnan! Nézd meg, már most szétázott a cipőd! - kiabált vele ideges, gondterhelt anyukája, miközben csecsemőjét tologató keze feszülten markolta a babakocsi fogantyúját.

-De anyuci, mosolyog. - somfordált hozzá félve gyermeke.

Az anya már lendítette a karját, de ütni nem volt érkezése. Ki tudja hogyan? Milyen tréfát űzött vele a természet, de a mosolygós pocsolya, már a talpát nyaldosta. Az anyuka testét jóleső melegség árasztotta el. Olyan, amire már jó ideje vágyott, de nem volt benne része. Szeme elhomályosult, leguggolt kislányához és átölelte.

-Tényleg mosolyog! - suttogta a fülébe. A lurkó megkönnyebbülten kapaszkodott édesanyja nyakába, aki nem bírta tovább tartogatni könnyeit. Végre kijött a sok feszültség. Aztán lecsillapult.

-Gyere, haza megyünk, lecseréljük a cipődet, nehogy megfázz. Veszel gumicsizmát és lejövünk tócsázni. És tovább ballagtak.

Néhány perc múlva egy magas, vékony, öltönybe, kék ingbe öltözött, nyakkendős férfi közeledett a tócsa felé. Füléhez telefont szorított és emelt hangon tárgyalt valakivel.

-Megmondtam, nem érdekel semmiféle kifogás! A tervezet ma estig legyen az asztalomon! Kérjen másik időpontot az orvostól!

-De főnök! Ez az időpont már két hónapja fix. Nagyon nehéz újat kérnem. Holnapra kész lesz, de most el kell mennem!

-Ennél a cégnél mindenkinek minden fontosabb, mint a munkája! - ordított magából kikelve az üzletember.

-Menjen, de holnap már be se kell... - idáig jutott közlendőjében, mikor beletrappolt a tócsa mosolyába. Káromkodott volna, de lába gyökeret eresztett és nem engedte ki száján a csúnya szavakat. Szóhoz sem jutott, mert gyöngeség kerítette hatalmába és lábától felfelé kúszott a szívéig. Gyöngeség, melyet évtizedek óta nem engedett meg magának attól a tévhittől vezérelve, hogy egy vezetői poszttal ez nem összeegyeztethető.

-Halló! Főnök ott van? - kérdezte a hang a vonal túlsó végén.

-Igen, igen. - jött a csendes válasz.

-Menjen csak el nyugodtan az orvoshoz! Nekem is az a fontos, hogy egészséges legyen. Tényleg ráér holnapig az a munka. - és letette a telefont. Megkönnyebbülve sétált tovább.

A következő áldozat egy idős bácsi volt. Botját lengetve egy fiatal, kutyát sétáltató lány felé kiabált

-Mindig ide hordják a dögeiket! Mi meg kerülgethetjük a pisit, meg a kutyaszart! - kárálta.

-Én mindig összeszedem utána. - válaszolta remegő hanggal a fiatal.

-Persze mind ezt mondják! Vigye máshova, vagy feljelentem a köztisztaság szennyezéséért!

Bumm! A harag lendületével telibe trafálta a tócsa mosolygós bal szemét. Még botját is elejtette. Lehajolt érte, de a kutyasétáltató lány gyorsabb volt. Felemelte a botot és a bácsi kezébe adta. Egymás szemébe néztek és a morcos apó meglátta a lány szemében a jóságot. Szíve megenyhült. Ráncos kezével végigsimított a leányzó bársonyos arcán és csak annyit mondott:

-Köszönöm kedveském! - és egymásra mosolyogtak.

Teltek az órák és a pocsolya a nap melengető sugaraitól egyre kisebb lett. Másnap egyszerre ért hozzá a babakocsit tologató anyuka a kislányával, az üzletember, és a bácsi az ebet pórázon tartó lánnyal. Érezték, hogy tegnap itt a pocsolya mosolyában mindegyikőjükkel csoda történt. Beszélgetni kezdtek. Köröttük rohantak az emberek és a három apró tócsa is felszáradt. Szó szót követett és már kész is volt a terv. Mivel az üzletembernek építő cége volt és jó kapcsolatai a megfelelő helyen egy hét múlva elkezdődött az építkezés. Hetekkel később az utca közepében egy apró szökőkút tündökölt. Mellette padok és egy kis zöld füves rész fával. A nyugalom szigete, ahogy az emberek nevezték. A felavatásán minden szereplő részt vett. Boldogan nézték, ahogy a kislány belemártja az ujját és fodrozódni kezd a víztükör. A csöppség ekkor felkiáltott:

-Édesanya! Nézd! Mosolyog!

Moha-völgyi mesék - A vízlopó varázsló

GYEREKSZOBA

MOHA-VÖLGYI MESÉK

A VÍZLOPÓ VARÁZSLÓ

A csöpp manógyerekek pitypang röptetést játszottak a mezőn. A szellő volt a játszótársuk.

-Elkészülni, vigyázz, kész, fújás! - és tüdejét teleszívva akkorát fújt, hogy a lurkók elengedett virágbóbitáit felkapta és sodorta a patak felé. Az nyert, akinek a legmesszebbre röppent a pihéje.

Nem is sejtették, hogy vígságuk közben az öreg manók nagy gonddal küzdenek.

Öten ültek a legöregebb bükk mohával fedett gyökérzeténél. Mohapó, Mohanyó és három elkeseredett vendégük. Móka, az általában vidám mókus, aki az állatokat képviselte. Gyutacs, a gyújtoványfű, aki a növények megbízásából jött, és Susi, a susulyka a gombák népének képviselője.

-Segítsetek az élőlényeknek, akik a völgyön túl élnek! - kérte őket Gyutacs.

-Elpusztulunk ebben a szárazságban! - szomorkodott Móka.

-Mi együtt biztosan kitalálunk valami okosat. - mondta Susi, aki bizakodva és kérdően nézett a két öreg mohamanóra.

-Kigondoltam valamit, de még nem tudom, hogyan vigyük véghez. - morfondírozott Mohapó.

-Egy csatornát kéne ásnunk a föld alatt, amiben eljuthatna a víz a csobbanóktól a Zengedelem hegy mögötti tisztásra. De ki tudná ezt megásni nekünk? - kérdezte elgondolkodva.

Nem is gondolták, hogy valahol messze Zorgonda bércein túl Agyafúrt, a varázsló, harmatcsepp gömbjén keresztül minden szavukat hallja. Ő is szenvedett a víztelenségtől, de ő önzően csak magának akarta a manók vizét. És most itt volt a lehetőség, hogy meg is szerezze azt.

Nem tudja a manó nép

vizüket hogy tereljék

Azt hiszitek én segítek

pedig csak lopom vizetek.

dúdolgatta magában és már kezdte is a varázslást. Először feje változott át. Majd hat lába nőtt. Az első páron hatalmas ásólábbal. Teste barna színt öltött, apró szőrökkel borítva.

Terve nagyon találékony volt. Átváltoztatta magát lótücsökké, aki majd behízelgi magát a manókhoz és felajánlja segítségét az ásásban, de közben maga felé tereli a vizüket.

-Hogy miért hívják ezt a rovart lótetűnek egyesek, pedig semmi köze a tetűhöz. No nem baj, a lényeg, hogy ezzel az álcával megkaparinthatom magamnak a vizet.

Este a manóőrök jelentették Mohanyónak.

-Egy lótücsök kér bebocsájtást és szállást az éjszakára, mert nagyon elfáradt.

-Engedjétek be és helyezzétek el a vendég fogadó fában! Adjatok neki bőségesen vizet is! - rendelkezett Mohanyó.

Másnap reggel Agyafúrt, a lótücsökké változott varázsló meglátogatta Mohapóékat, akik éppen Zizuval a pillangóval beszélgettek.

-Szeretném megköszönni hogy elszállásoltatok és innom adtatok! - mondta behízelkedően.

-Miben lehetnék segítségetekre? - kérdezte álnokul.

-Nem kérünk semmit, szívesen segítettünk. - válaszolta Mohanyó, de szeme felcsillant.

-Mégis tudnál segíteni nekünk! Nagy feladatunk van. Egy hosszú járatot kéne ásnunk a völgyön át a hegy gyomrán keresztül a túlsó tisztásra, hogy a vizünket meg tudjuk osztani az élőlényekkel. Nekünk nagyon sok időbe telne, de te az ásólábaiddal biztosan könnyedén megoldanád. Tudnál nekünk ebben segíteni?

-Szívesen! De nekem is több napba fog telni.

Mohapó szalajtotta a futárt, hogy vigye a hírt Mókinak, Gyutacsnak és Susinak. Várjanak türelemmel, mert nemsokára lesz vizük.

Mikor Agyafúrt távozott, Zizu gondterhelten fordult Mohanyóhoz.

-Mohanyó! Valami nagyon nincs rendben ezzel a lótücsökkel. Bizsereg a vörös szárnyam és izzik rajta a sárga pötty. Szerintem érdemes lenne odafigyelni rá.

-Ne aggódj! Minden rendben lesz! - nyugtatgatta őt Mohanyó.

Már délelőtt nekilátott a munkának Agyafúrt, de csak lassan dolgozott. Tartogatta erejét éjszakára, amikor is saját járatát ásta, amin keresztül elvezetheti majd a vizet az otthonába.

Zizut nem hagyta nyugodni szárnya jelzése. Elhatározta figyelni fogja a lótücsköt. Jól tette. Éjszaka furcsa mozgolódásra lett figyelmes és óvatosan a csobbanóhoz osont. Meglátta, ahogy Agyafúrt egy másik alagutat ás, de nem volt elég óvatos és lába megcsúszott a vizes mohán. Zizu elvesztette egyensúlyát és pont a lótücsök lábai elé pottyant. A varázsló azonnal kivetette rá a pókja által frissen szőtt hálót. A pillangó moccanni sem tudott és kiáltani sem volt ideje, mert a varázsló betapasztotta a száját csiganyállal, majd ásott egy mély gödröt egy eldugott helyen és ott tartotta fogva Zizut.

Reggel Mohanyó unokája odabújt a nagyi lábához és álmosan kérdezte.

-Nagyanyó, nem láttad Zizut? Tegnap nem jött nekem mesélni este és nagyon rosszat álmodtam emiatt. Segíts megkeresni! Hiába kiabálom a nevét, nem válaszol.

Mohanyónak azon nyomban eszébe jutott a tegnapi beszélgetésük. Csak nem esett valami baja?

-Gyere megkeressük! Hívd a többi gyerkőcöt is, de úgy, hogy a lótücsök meg ne lásson titeket.

Azzal elindultak, hogy szeretett pillangójukat megkeressék. Átkutattak minden bokrot, moha kupacot, farönköt, de sehol nem lelték. Már majdnem feladták, mikor valahonnan furcsa neszre lettek figyelmesek. Mintha valaki sóhajtozott volna. A hang irányába futottak és egy gödörben megtalálták az elfogott pillangót. Gyorsan kioldozták a hálóból és lekapirgálták szájáról a ragacsot.

-Siessetek! - kezdte Zizu – Nagy bajban vagyunk! El akarja lopni a vizünket! - és mindent elmesélt, amit este látott.

Mohanyó nem vesztegette az időt. Szaladt Mohapóhoz, aki a méhek segítségét kérte. A méhek mézzel bekenték a titkos alagutat és várták az estét.

Agyafúrt mit sem sejtve lépet be éjszaka a járatba, de azonnal bele is ragadt. A méz rabul ejtette.

-Szóval így segítesz nekünk! - mondta vészjóslóan Mohapó előlépve a csobbanó mögül. Erős fűszálakból font kötelet akasztott a lótücsök nyakába és átvezették az igazi járatba.

-Az a büntetésed, hogy reggelre megásod ezt a csatornát, hogy elvezethessük a vizet a többieknek! - szólt határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon Mohapó.

Agyafúrt egész éjszaka dolgozott és reggelre a Moha-völgyön túl élő állatok, növények és gombák boldogan oltották szomjukat a friss vízzel.

-Köszönjük a jóságotokat és segítségeteket! - hálálkodtak a mohamanóknak.

-De mi legyen a lótücsökkel? - kérdezték a mohamanó gyerekek.

-Zizu tiéd a döntés, mert te voltál az egyetlen, aki megérezte a gonoszságot és aki nélkül, most nem lehetnének boldogok a többiek, nekünk pedig nem lenne vizünk!

Zizu csak nézte Agyafúrtat, majd mosolyogva így válaszolt:

Legyen neki keze-lába,

járjon varázsiskolába!

Szeretetet tanuljon,

S engedjük őt szabadon!

A Léleklátó - ötödik rész

Felnőtt szoba

A LÉLEKLÁTÓ

ötödik rész

Zagrat nyitott szemmel a hátán feküdt. Tehetetlen tekintete áttörte a semmit. Álmai és ki nem mondott gyötrő gondolata éveket öregített arcán. Bal halántékára egy, az éjszaka alatt megőszült hajtincs bomlott.

-Nem vagy olyan, mint az apád! Ne félj! - súgta lágyan Ardina hangja a kimondatlan kételyre. Ujjai hegyével végig simította a férfi sápadt arcát, majd tenyerét mellkasára fektette.

-Ülj fel és nézz rám! Itt vagyok veled.

Zagrat felült és Szemfülesre emelte tekintetét, majd lassan beszélni kezdett.

-A többire már emlékszem. Napokig ültem étlen-szomjan rettegve összegubózva a fa gyökereinél. Aztán elájultam. Arra eszméltem, hogy valaki vizet csepegtet a számba.

-Ő volt az! -és a görcsinre vetődött szerető pillantása. A kis csúf jószág az ölébe gömbölyödött, de egyik szemét folyamatosan a lányon tartotta, mintha azt lesné, valóban nem lát-e bele a gondolataiba.

Bár Ardina nem tudta áttörni a lény védelmét, mégis úgy érezte, oka van annak, hogy nem halhatja lelkét.

-Sokáig ő hordta nekem az élelmet, ruhát, sőt könyveket és fegyvereket is. Nem tudom, hogyan csinálta, pedig nagyon kíváncsivá tett. Egy alkalommal aztán, mikor már kezdett elsüllyedni tudatomban a szorongató félelem emléke, utána lopakodtam. Fent aztán újra a hátamba nyilallt a fájdalom, de érdekes módon nem volt észveszejtő. Inkább csak zsibbasztó nyomást éreztem, mely a hátamból az agyamig hatolt. Míg engem lekötött az elmélkedés, addig ő eltűnt a szemem elől. Akkor kezdtem feljárni az emberek közé, de belülről olyan szégyenérzet fogott el, hogy inkább eltakartam testem és arcom, hogy senki se láthasson.

-Csak azt nem értem, miért maradt el a bénító fájdalom.

-Mert apád annyira messze volt és olyan gyönge, hogy képtelen volt irányítani téged a szállal.

-De mostanában újra erősödött a kín és utoljára már annyira gyötört, hogy térdre kényszerített és nem tudtam tovább menni. - suttogta Zagrat.

Ardina lelkét hirtelen jeges hideg szorongatta meg. Összes idegszála megfeszült. Tudta, mit jelent Zagrat utolsó mondata, de ennél sokkal többet is tudott, amitől keze megszorította tőre markolatát. A görcsin is idegesen kezdett mozgolódni gazdája ölében és minden szőrszála égnek állt. Torkából mély, morgó hang tört fel.

A lány Zagrat szemébe nézett. Megfogta két kezét és gondolatot küldött neki.

-Itt van az apád!

A férfi zavarodottan körül nézett. Egyszerre gyúlt benne félelem és gyűlölet.

A vágtató szél másodpercek alatt töltötte be a barlangot. Mindhárman egy-egy kivájt földfal mögé ugrottak, bár tisztában voltak vele, hogy nem tudnak elbújni a Lélekvesztő elől.

-Kár volt ezt tenned velem Zagrat! - kárált az idegszálakat tépő hang, mely a barlang közepén álló összeégett torzóból szakadt ki.

-Te pedig Léleklátó a segítségeddel a halálba küldöd őt!

Az alak, kezét felemelve tenyerébe gyűjtötte a süvítő szelet, majd a Zagratot takaró falhoz vágta, mely porszemekre hullott szét, láthatóvá téve a férfit.

Zagrat kezében már ott feszült a kard és apja felé közeledett. Szeméből újra szikrák pattogtak, de a Lélekvesztő már tudta, mire számítson.

-Harcolni akarsz? Gyere! Mutasd meg, mit tudsz tenni ellenem!

Zagrat ruganyos teste megfeszült és hirtelen mozdulattal apja előtt termett és döfött. A semmibe.

-Ezt még gyakorolnod kell! - röhögött a karistoló hang fél méterrel arrébb.

-Akkor most fogom gyakorolni! - üvöltötte a férfi és egy ugrással apja mögé került. Mialatt kardjával a test felé szúrt a szemszikrákkal tűzijátékot lövellt, elvonva apja figyelmét. A kard érezhetően húsba szaladt.

Ardina érezte a Lélekvesztő gondolatát.

-A szemed! - kiáltotta, és a torz test kezében megvillanó jégcsapok milliméterekkel suhantak el az oldalra forduló Zagrat szeme előtt.

-Meg akarsz ölni, igaz? Azt hiszed erősebb vagy nálam?Azt hiszed, hogy győzhetsz? - és megrántotta a láthatatlan érzőszálat.

Zagratot megtántorította a gerincébe markoló fájdalom. Kardját elejtette és két kezével fejét szorította az agyát tébolyító marcangolás enyhítésére. Apja kárörvendő kacagása betöltötte a barlangot.

A görcsin csak erre a pillanatra várt. Előugrott rejtekéből és követhetetlen gyorsasággal a Lélekvesztő mellkasára vetette magát. Hirtelen fordulattal jobb szemébe vájta hegyes tüskéjét. A torz arc felüvöltött.

Ardina sem tétlenkedett tovább. Látta, hogy az apa lelkét elfoglalja szeme elvesztésének fájdalma. Tudta, csak egyféle képen láthatja meg a Zagratot megbénító szálat. Ha teljes sötétséget csinál. Tőrét elhajítva levágta a világosságot adó egyik fáklya kanócát és ugyanazzal a mozdulattal az ellenkező irányba rugaszkodva elkapta a másik fáklyát és a földbe nyomta égő felét.

Sötétség borult a barlangra. Csak a Lélekvesztő nyögése és Zagrat fájdalomtól elfúló lélegzete hallatszott. Ardina zöld szeme meglátta a szálat. Sejtette, hogy fegyver nem oldja majd a köteléket. De akkor mi? Belenézett a két férfiba és sűrű gyűlöletet látott lelkük mélyén, melyek pulzálása együtt lüktetett a szállal. Csak egy dolog győzhet a gyűlöleten, a szeretet!

Mélyen magába nézett és bensőjét lassan elárasztotta a szeretet. Kinyitotta szemét és besétált apa és fia közé. Az érzőszál átfúrta testét és birokra kelt a lányban áradó szeretettel. Szemfüles arca rezzenetlen maradt. Senki nem láthatta a harcot, mely a lelkében dúlt. Emlékek özönlötték el. Ő pedig kicsipegette közülük a félelmeteseket, haragosokat, fájdalmasakat, hogy csak a szeretet foglalhassa el testét, lelkét. Agyába ekkor befurakodott a Lélekvesztővel való első találkozás emléke. Ardina teste megremegett, de eszébe jutott anyja tanítása: „Engedd meg magadnak, hogy szeresd azt is, aki gyűlöl téged!” Emléke erőt adott neki és elűzte a gonosz gondolatot.

Halk pattanás hallatszott és a lány mellkasából és hátából kiáradó fényesség bevilágította a teret.

Zagrat és a Lélekvesztő hátra tántorodott a megszűnő kötéstől. Az apa felordított. Szeméből kihúzta a még mindig benne meredező tüskét és gazdájával együtt a gyökerek közé vágta.

Ami ez után következett, arra senki sem számított. A gyökérzet izzani kezdett és elemésztette a görcsin testét, melyből egy lélek lépett ki. Derengő alakot öltött, melyben mindannyian felismerték Zagrat édesanyját.

-Ennyit tudtam tenni érted fiam! - suttogta szeretettel és belépett a fába, ami fénycsóvaként tört ki a föld alól és magával ragadta a látomást.

-Egy lélekjárat! - mosolygott Zagratra Ardina, de már érezte a gonoszt háta mögött, aki félvakon közelített felé.

Zagrat is meglátta apja mozdulatát és nem tétlenkedett.

-Ugorj! - kiáltotta a lánynak és teljes erejével a Lélekvesztőnek rohant. Érezte a karjába fúródó karmokat, a testében szétáradó hideget és lecsapott kardjával.

-Visszajövök! - sikította ismerősen a hang, de már vitte is a szél.

Csönd lett. Ardina és Zagrat egymás mellett térdeltek. Kezük a másik kezét kutatta, majd mikor egymásra találtak, felnéztek a lélekjárat ütötte tátongó lyukon át a hajnalpírral festett égboltra.

A férfi törte meg a csendet.

-Szabad vagyok! - szakadt ki belőle a megkönnyebbülés.

-És ezt neked köszönhetem Ardina!

A lány ránézett szeretetet sugárzó zöld szemével és mosolyogva ennyit válaszolt:

-A tested már szabad, de a lelked most a gyűlölet rabja. Ezt a rabságot sokkal nehezebb feloldani. De van egy jó hírem. Előtted az életed! - felállt és magával emelte Zagratot.

Kiléptek a szabadba és elindultak a falu felé.

Zagrat szorongással vegyes bizakodással, mert tudta, nehéz feladat áll előtte, de egy igaz barátot tudhat maga mellett, akire mindig számíthat.

Ardina pedig egy mindennél erősebb meggyőződéssel. Már nem volt kérdés, mi a feladata az életben, bár nem érinthette meg a görcsin tüskéjét. De ez a megmérettetés letisztította lelke vágyát.

A felhők alját rózsaszínre festő felkelő nap már csak két távolodó alakot láthatott a búzamező közepén. Sugaraival megcirógatta testüket és útjukra bocsájtotta őket.