Még egy kis ízelítő Gombosziból

Nemsokára elkészül Gomboszi című mesekönyvem. Gondoltam örülnétek még egy kis ízelítőnek. :)

HETEDIK FEJEZET

amelyben megmentik a Színköpő manót

Csak egyszer riadtak meg egy kicsit, mikor annyira leszűkült a járat, hogy félő volt, Nüni nem fér át rajta. Végül vettek mindketten egy hatalmas levegőt és a víz alatt, ahol kiszélesedett a meder, átúsztak a túloldalra.

Ott aztán szemük-szájuk elállt a látványtól. Hatalmas terembe értek. A mennyezetről csodás cseppkövek lógtak lefelé, alulról pedig felfelé növekedtek társaik és középen egybeolvadtak. Annyira sűrűn álltak egymás mellett az oszlopok, hogy úgy tűnt, sem boszi, sem bogár lánya itt át nem fér.

De a legfurcsább az a figura volt, aki mindezek közepén didergett. Ezer színű ruhája csupa szakadás. Hosszú szakállával takargatta fázós testét. Körötte a cseppkövek kissé fakón, de a szivárvány színeiben pompáztak.

-Hahó! - kiáltott felé Gomboszi. - Segíthetünk valamiben? - mert úgy tűnt neki, hogy a teremtmény nem jószántából gubbaszt ott.

A manó (mert hogy bizony egy manóval hozta őket össze a sors), kopott tekintettel nézett rájuk. Azt gondolta, csak képzelődik. Hiszen hosszú-hosszú évek óta nem jár itt senki. De aztán mégis válaszolt, mert az ismeretlenek bőszen integettek is feléje.

-Esetleg, ha ki tudnátok innen szabadítani, azért hálás lennék. 77 év alatt nagyon elgémberedtek itt a csontjaim!

Mindezt olyan egykedvűen mondta, hogy Nüninek nevethetnékje támadt, de illemtudó bogár lévén, nem tette.

Gomboszinak lázasan járt az agya. Végül hamiskás mosolyra húzta száját és társához fordult.

-Nüni, ezennel kinevezlek faltörőkosnak!

Mivel nem szerette volna, ha társa fejének baja esik, épp azon kezdett gondolkodni, mivel is védhetné meg, mikor kezében furcsa dudor kezdett nőni, míg végül egy erős, kemény bükkfataplót tartott tenyerében. Hozzákötözte Nüni kobakjához, hátára pattant és oda kiáltott a manónak.

-Húzódj amennyire tudsz hátra!

-Gyí! -kurjantott nagyot.

Nüni minden erejét összeszedte és amennyire csak tőle tellett, rohant a börtön felé. Ahogy a tapló, és alatta Nüni feje neki csapódott a cseppköveknek, megremegett a barlang és hangos dörrenés hallatszott.

-Hátra! - kiabált Gomboszi, mert meglátta, hogy az oszlopokon repedések futnak szerte és a következő pillanatban darabjaikra hullottak, kiszabadítva ezzel a manót a fogságból.

Várniuk kellett, míg elült a por, de akkor aztán boldogan összeölelkeztek.

A manónak újra élénken ragyogtak a színek a ruháján és elmesélte, hogy 77 évvel ezelőtt erre járt egy nagyon mérges alak, akit dühített a manó színes ruhája és vidámsága, ezért bezárta a cseppkövek közé.

-Haragomba - futott át Gomboszi fején, de nem szólt semmit.

-Mitől voltak olyan színesek körülötted a kövek? - kérdezte Nüni érdeklődve.

-Jaj! Hát be sem mutatkoztam! Színköpő manó vagyok. Bizony mérgemben köpködtem, ezért lett minden olyan színes. De gondolom, ti szeretnétek folytatni utatokat. Gyertek, kivezetlek a barlangból benneteket!

A barlang kijáratánál búcsúzóul Gomboszi kezébe csúsztatott valamit.

-Ez egy szivárvány varázspor. Bármit beszínezhetsz vele. Ki tudja, talán hasznát veszitek. Köszönöm, hogy kiszabadítottatok! Jó utat nektek! - és magához ölelte a két vándort. Szeméből a boldogság színes könnycseppjei potyogtak a földre.

Tündérsárkány

Gyerekszoba

TÜNDÉRSÁRKÁNY

Sári az ablak előtt ücsörgött. A benti melegből kukucskált kifelé a hideg téli estébe. Ma sem tudott kimenni, mert anyának rengeteg dolga volt, egyedül meg nem engedte ki.

-Még csak 7 éves vagy! És szeleburdi! Ki vigyázna rád? - szokta mondani.

Talán majd holnap. Úgyis vasárnap lesz. A leckét is megcsinálta már.

-Anyúúúúú! Ugye holnap kimegyünk játszani! - kérlelte és hozzábújt a gép előtt dolgozó édesanyjához.

-Nem tudom, kicsim. Hétfőre le kell adnom egy határidős munkát. Meglátjuk! - és puszit cuppantott lánya homlokára.

Sári szomorúan eloldalgott. Ismerte ezt. Biztosan nem mennek sehova holnap sem.

Reggel aztán csodára ébredt. Kinézett az ablakon és ragyogó zúzmaravilág fogadta.

-Nézd anyu! Mennyi ékszert csinált a tél! Menjünk ki!

-Sajnálom, nem lehet!

-Persze sosem lehet! - kelt ki magából Sári.

-Soha nincs rám időd! Mindig csak az a hülye munka! Utálom!

Anya felnézett és karját nyújtotta kislánya felé.

-Nem érdekelsz! Hagyjál békén! - és duzzogva az ablakhoz csörtetett. Durcásan maga elé nézett és valami nagyon haragosat akart mondani anyának, mikor meghallotta a hangot. Olyan lágyan csilingelt, mintha apró üvegszilánkok ütődnének egymáshoz.

-Ej, de mérges vagy!

-Mi???? Hol vagy? És egyáltalán kicsoda vagy? - nézett fel bánatából Sári.

-Nézz ki az ablakon! Itt ülök a faágon.

Sári körbe nézett. De hiába kutatott a szemével, a zúzmarákon kívül semmi újat nem látott. Vagyis... Valami mintha megmozdult volna a gallyon. Meresztgette a szemét és határozottan úgy érzékelte, hogy az egyik zúzmara mozog.

-Igen! Én vagyok az! A Tündérsárkány.

Ahogy a kislány jobban szemügyre vette az apró teremtményt, már látta a csillogó testet, a hozzá képest hatalmas szárnyakat, a fejet és a behajlított karmos lábakat.

-Milyen jó neked! Te kint lehetsz, én meg idebent rostokolhatok.

-Gyere ki!

-Nem lehet, anyukám nem enged ki egyedül. - panaszolta Sári, aztán valamit kitalálhatott, mert óvatosan, hogy édesanyja észre ne vegye, kiosont az előszobába. Gyorsan felöltözött és kisurrant a házból.

-Merre vagy? - suttogta, nehogy felfedezze anya az eltűnését.

A Tündérsárkány az orrára libbent.

-Ez csikiz, meg kancsalítok, így nem látlak rendesen! - kuncogott és ujjára röptette a teremtményt.

-Szeretnél röpülni? Elviszlek Tündérföldre.

Sári biccentett és már csak arra lett figyelmes, hogy lábai nem érintik a földet, majd egyre magasabbról látja a házakat.

-Ez csúúúúcs! Még magasabbra!

Átrepültek a városon, át a dombokon, a patak felett, de tán még az országon is, mert egy szempillantás múlva lábaik Tündérföldet érintették.

-Te itt élsz? Ez gyönyörű!

A hegyek ölelte tavacska körül zúzmara házak álltak. Az összes tündér ruhája csillogóan, áttetszően ragyogott. Amikor beszéltek vagy kacagtak a hegyek visszhangként verték vissza csilingelő hangjukat. Ettől olyan volt, mintha hangverseny közepébe pottyant volna Sári.

-Mi csak a fagytündérek vagyunk. Mi felelünk a tél szépségeiért. A hóért, a jégért, a zúzmaráért.

Így beszélgettek, mikor a hegyoldalban díszelgő épületből hangos jajgatás ütötte meg fülüket.

-Jaj, jaj! Segítsetek!

Tündérsárkány és Sári nem tétlenkedett. Felrepültek az ablakba.

-Mi történt? -kérdezte a zúzmarasárkány.

-Nem tudom bekapcsolni a hókészítőt. - válaszolta egy nagyon duci tündér.

-Ha ez így megy tovább az embereknél minden csupa jég lesz hó helyett. Most esik náluk az eső, de Fagykirálynő már jó hideget csinált, hogy hópelyhek hulljanak az égből. Csakhogy valami beakadt a gépünkben a fogaskerekek közé és nem tudom tovább forgatni. Így az esőcseppek fagynak meg. Jaj, jaj!

-Ne nyavalyogj már ennyire! Zeng tőled a fejem. - korholta a sárkány. Inkább találjunk ki valamit. Szerinted, mit csináljunk Sári?

De Sári már nem volt mellette. A gépet járta körbe. Alaposan szemügyre vette, hogy megtalálja, mi is okozza a bajt. Végül bebújt alá és pár másodperc múlva felkiáltott.

-Megvan! Beszorult egy darab...egy darab...

-Micsoda? - kérdezték egyszerre a tündérek.

-Egy darab cukorka.

Tündérsárkány szigorúan nézett társára.

-Szóval megint édességet ettél! Mit ettél, faltál munka közben. Hányszor kértük, hogy itt ne, mert elég egy apró morzsa, hogy baj legyen.

A kövér tündér lesütötte szemét.

-Mindjárt kipiszkálom. - mondta Sári.

-Ne!!! - sikítottak a zúzmaratündérek egyszerre. De már késő volt. A fogaskerekek hirtelen megindultak és Sári nyakába zúdították a tölcsérben felgyűlt összes vizet.

-ÁÁÁÁÁ! - kiáltott Sári –Ez nagyon hideg!

Fogvacogva mászott ki a gép alól.

-Haza szeretnék menni! - pityeregte el magát.

Tündérsárkány a tenyerébe libbent és amilyen gyorsan csak a képzelete engedte, hazarepült a kislánnyal. Távozóban még hallották a pocakos tündér hálálkodó szavait.

-Köszönöm, hogy segítettél. Szép havas reggelt neked Emberföldön!

Sári a ház falánál guggolt és vacogott az esőben. Bentről anya izgatott hangját hallotta.

-Sári! Sárikám hol vagy?

Anya nem találta a lakásban a kislányát. Az előszobában aztán meglátta, hogy Sári kabátja eltűnt a fogasról és a csizmája sincs a helyén. Sebtiben kabátot kapott és kiszaladt.

-Sári!!!

-Itt vagyok anyu! - próbált kiabálni a dermesztő hidegben. Szerencsére anyukája meghallotta.

-Kincsem! Mit csinálsz itt kint? - ölelte magához didergő gyermekét.

-Csak kint akartam játszani. - hüppögött Sári és anyát szorosan magához húzta.

-Ne haragudj Kicsim! Sajnálom! És megígérem, holnap kijövünk együtt játszani! - csillant meg szemében egy könnycsepp .

Közben az esőt szállingózó hópihék váltották fel és a kislány orrára libbentek.

-Látod anyu! Már hó esik. Tudod miért?

-Nem.

-Mert újra forognak a fogaskerekek a fagytündérek hópihe készítő masinájában.

-Jól van kicsim! De most uzsgyi be, veszel egy forró fürdőt, nehogy megbetegedj! - és kézen fogva hazamentek.

Másnap pedig akkora hóembert építettek az éjszaka lezúdult hóból, hogy minden szomszéd csodájára járt. Persze a hóember vállán pihenő Tündérsárkányt egyedül csak Sári látta.

Hálás köszönetem Ulicska Juditnak ezért a csodálatos képért!

Hová lett Léna?

Kedves Olvasóim!

Biztosan többetekben felmerült, hogy "Akkor most mi van? Mi lesz Lénával?"

Olyan dolog történt, amire nem számítottam. Olvashattatok már tőlem több részes szerzeményt, de ezek mindig megmaradtak rövid kisregénynek (vagy hosszú novellának). Eddig féltem a nagyobb lélegzetvételű történet megírásától. Halogattam is rendesen.

No, hogy a témánál maradjak, Léna is ilyennek indult. Aztán csak azt vettem észre, hogy már a hetedik résznél tartok és még mindig rengeteg mondani és írni valóm van. És befészkelte a szívembe magát az érzés, hogy ebből most hosszabbat akarok írni. Ezt már nem lehet elmismásolni. Többre teremtetett Léna. 

Szóval röviden és tömören: regény lesz belőle, amit ki szeretnék adni.

Ezért most egy ideig nem jelentkezik főhősnőm. Néha azért leközlök rövidebb részleteket belőle, nehogy elfeledjétek :) 

Persze más, rövidebb meséket fogtok kapni, de türelmeteket kérem! 

És még egy meglepetés! Pár nap múlva elkészül az első mesekönyvem, Gomboszi története. Aztán jöhet a saját illusztrálás és márciusra tervezem a kiadását.

Köszönöm, hogy eddig is lelkesen olvastatok és ezzel is biztattatok az írásra. Remélem ugyanilyen örömmel fogjátok kezetekbe venni a könyveimet is.

Szép napokat nektek!

Léna VII.

Felnőtt szoba

LÉNA

VII.

Léna az ablak alatti ágyon feküdt. A sötét szobából a csillagos égre tekintett. Gondolatai és érzelmei örvényként kavarogtak. Jó döntést fog hozni? Képes lesz elfogadni ezt a lehetőséget? Miből fog megélni? Mi lesz a munkájával? Szíve ide húzza, de tapasztalatlansága, félelmei lelkére telepedtek. Hatalmasat sóhajtott. Most tűnt fel csak, milyen mély itt a csend. Sóhaja, szinte belerobbant. Hallgatta Miroslav légvételét. Megnyugtatta őt ez az ember. Talán tőle megtanulhatja azt, amitől dédapja mellett olyan biztonságban érezte magát. Behunyta a szemét és lassan álomba szenderült.

A holló felrepült az égre és tovatűnt a messzeségben. A lány könnyes szemmel nézett utána. Vállát egy kéz fogta meg. Az érintéstől melegség járta át lelkét és nyomában a fájdalom átadta helyét az elengedésnek.

Arra ébredt, hogy Miroslav fogja a vállát és szólongatja.

-Léna! Kelljen fel!

Kinyitotta szemét, körbe nézett. A napsugarak fénnyel árasztották el a szobát. Orrát ínycsiklandó illatok ingerelték. Megfordult és szembe találta magát az erdész vidám nézésével.

-Gondoltam meglepem egy kis erdei reggelivel. Kitalálja, mi az?

Léna felült, becsukta szemét és mélyet szippantott. Orrát, tüdejét átjárta a friss gomba semmihez sem fogható illata. Mosolyt csalt ajkára. És hatalmasat kordult a gyomra. Mindketten felnevettek.

-Hol tudnék megmosakodni?

-Nos, választhat. Elmegy a forráshoz, ami innen tíz percre van és ott elintézi a tisztálkodást, vagy megmosakszik itt a lavórban, aztán elmegy a forráshoz és hoz friss vizet.

-Inkább hozok majd friss vizet, most nagyon éhes vagyok ahhoz, hogy fél órát kelljen várnom a reggelire. Megtenné, hogy kimegy addig? Már bocsánat, hogy a saját házából kitessékelem.

-Semmi gond! Törölközőt talál a szekrényben.

Gyorsan végzett a mosdással. Közben fülelt, hogy Miroslav mit csinálhat odakint, de csak ismeretlen hangok szűrődtek be. Furcsa neszezés, meg szuszogás, víz csobogása. Kinyitotta az ajtót elindult a zörejek irányába. A ház mellett aztán meglátta. Miroslav egy elkerített részen guggolt és egy fura szőrös állatkát figyelt. Már odaszaladt volna, annyira elbűvölte az élőlény, mikor meglátta az erdész megálljt parancsoló kezét.

-Csak lassan és csendben jöjjön! Nem ismeri magát és félő megijed, elszalad a vackába és onnan nehéz lesz kicsalogatni. Fogjon meg egy fűcsomót, ott van a zsákban és óvatosan tegye le a többi mellé, amit én adtam neki.

Léna mindent úgy csinált, ahogy kérte. Végül leguggolt Miroslav mellé.

-Mi ez?

-Egy bobak. Mormota faj. Ősszel találták a sztyeppén és elhozták hozzám, mert törött volt a jobb mellső lába. Meggyógyítottam és itt alakítottam ki neki egy föld alatti helyet. Nemrég ébredt téli álmából, de úgy látom, szépen rendbe jött. Egy kicsit összeszedi magát és visszaviszem az élőhelyére.

-Visszaviszi? De olyan aranyos. Nem sajnálja? Biztosan szereti.

-Igen, szeretem! Ezért viszem vissza. Mert tudom, neki ott a helye, ott van az otthon, ott lelhet társra. Ha itt tartanám, csak mert nekem jó, akkor nem szeretném, hanem önző lennék. Annak meg nem sok köze van a szeretethez. - felállt és Lénára nézett.

-Menjünk reggelizni, mert hosszú út áll előttünk és magának még vizet is kell hoznia! - szemében kedves huncutság csillogott.

A lányba mélyen beleivódtak szavai. Még nem tudta hova tenni azokat. Értette is meg nem is, igazat adott neki meg nem is.

A reggelit megint csendben fogyasztották el. Léna el volt foglalva a régi-új ízekkel.

-Köszönöm, ez nagyon finom volt!

-Egészségünkre! Látja az erdő sokat tud adni annak, aki ismeri. A lehetőség Ön előtt is itt áll.

Összepakoltak és Léna alaposan leragasztotta feltört lábát. Dupla zoknit húzott a bakancsba.

-Merre van a forrás?

-A ház mögött vezet egy ösvény. Pontosan oda visz. Tessék a kanna.

A lány kicsit duzzogott magában. Igazán hozhatna helyette vizet, hiszen ő a férfi. Bár én meg készíthettem volna reggelit, hiszen én vagyok a nő. Egyébként is én használtam el. Na mindegy.

Azzal lendületesen elindult a kis ösvényen. Frissnek, tettre késznek érezte magát. Magába szívta a tavaszi erdőt. Élvezte a nap cirógató sugarát, a zöldülő fákat, bokrokat, a nyíló virágokat és a csendet. A csendet, amit most egy hang hasított félbe. Felnézett az égre és meglátta a két hollót. Megállt és gyönyörködött bennük. A párban, ahogy együtt hasították az eget. Olyan tökéletesek voltak, hogy Léna nem tudta a szemét levenni róluk.

Miroslav mosogatott. Gondolatai Léna körül jártak. Érezte, hogy van benne valami, ami itt fogja tartani, de tisztában volt a nehézségeivel is. Mindegy, ő mellette fog állni és ha elfogadja, segít is neki. Az utolsó edényt is a konyharuhára helyezte, mikor éles dörrenés rázta meg a levegőt és a következő pillanatban a lány sikolya a lelkéig hatolt. Felkapta puskáját és rohant a forrás felé.