Tanmese a Szúnyogról

(Ezt a mesémet a következő kép ihlette:

http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/203-kreativ-iras-kep-alapjan-33#section-kmt

Érdemes megnézni, hogy teljes legyen a történet.)

Tanmese a szúnyogról

Fent a forró levegőben izgatottan körözött főhősünk a Szúnyog (így nagy kezdőbetűvel).

-Itt ma vér fog folyni- gondolta vidáman és tekintetével áldozatát kereste.

Mielőtt bárki azt gondolná, éhsége vezérelte a Szúnyogot, ki kell ábrándítsam tévhitéből. Ő nem olyan egyszerű szúnyog volt (így kis kezdőbetűvel), aki csak azért az alantas ösztönért csípett, hogy potrohát megtöltve éhségét csillapítsa. Nem! Őt az hozta izgalomba, ha az embert minél jobban az őrületbe tudta kergetni csipkelődésével. Az igazi kihívás pedig az volt számára, ha a legmerészebb helyeken támadhatott, veszélybe sodorva testi épséget, és az utolsó pillanatban mégis tovasuhant a vészesen közeledő tenyér elöl.

Most is abban mesterkedett, hogy megtalálja a legkevésbé tűrőképes egyedet a mezőn. Nem kellett sokáig keresgélnie. Megpillantott egy, a törölközőjén fürdőruhában üldögélő fiatal, finom bőrű leányzót.

Előre megtervezett támadásba lendült és a friss hús szeme előtt kezdett cikázni. A lány könnyed mozdulattal hessentette el.

-Bekapta a csalit- örvendezett a Szúnyog, majd a fül ellen indított támadást, hogy zümmögésével megfelelően labilis idegállapotba hozza annak tulajdonosát. Nem túl közel, de jól hallható távolságból húzta el a lány nótáját. Hegedült a fülébe, majd jól érzékelhetően az idegszálain is. Ezt abból tudta a szúnyog, hogy a lány keze egyre ingerültebb mozdulatokat tett felé.

-Aha! Most már nem fogsz tudni türelmesen levadászni engem- és teljes erőből a lány vállába mart, aki cserébe egy jól irányzott mozdulattal csapott le. Sikertelenül.

Hősünk vérszemet kapott és célba vette a leányzó bokáját. Nem tétovázott, harapott. A boka gazdája sem, és ütése szinte a szúnyog szárnyát súrolta.

-Ez aztán vérlázító. Majdnem ott hagytam a fogam, akarom mondani a szívó-szúró szájszervemet!- De ez csak még merészebbé tette.

Rárepült a lány hátára. Még nem akarta a vérét szívni, csak kíváncsi volt meddig ér el a lány keze, aki persze azonnal hátranyúlt és megvakarta bal lapockáját.

-Szóval eddig- kárörvendezett a Szúnyog és nekifogott aljas tervének kivitelezésébe.

Hátrébb repült. Bemérte a távolságot és kamikaze módjára közeledett a kiszemelt célponthoz. Már semmi nem érdekelte. Agyát elöntötte a vér. Most megmutatja, hogy van vér a pucájában, és becsapódott. A lány nem érte el.

Hogy mégis mi e mesém csattanója?

Annak a férfinak a tenyere, aki mindezt hátulról figyelte és így vetett véget a Szúnyog kisded játékának.

Jegyezd meg! Aki hátba támad valakit, annak könnyen ugyanez a módszer okozhatja vesztét.

Összekapcsolva

FELNŐTT SZOBA

ÖSSZEKAPCSOLVA

   A sötét szobában feküdt. Arcán a könnycseppek halkan görögtek lefelé, nehogy felébresszék a mellette alvó férjét. Nagyon fájt. Már hetek óta nem tudott aludni. Minden lélegzet vételnél úgy érezte széthasad a háta. Meddig lehet még ezt fokozni? Volt már vele orvosoknál is, de semmi szervi elváltozást nem találtak nála. Hogy is találhattak volna. Tapasztalatból tudta, betegségeinek mindig lelki eredete van, ezt pedig semmilyen röntgen vagy ultrahang nem mutatja ki. Nem volt ismeretlen a jelenség és a legtöbb esetben mindig rájött az igazi okra. De most nem sikerült, pedig már rengeteget meditált, engedte, hogy szabadon asszociáljon, hogy érezze minden rezzenését testének, lelkének. Nem ment.

   Felült! Furcsa előérzete támadt. Gondolatban visszarepült gyermekkorába, mikor ugyanígy megérezte, valami történni fog. Akkor is felült éjszaka az ágyában, testét elöntötte a forróság és a következő percben testvérére rászakadt a polc.

Most is így ült az ágyon és várt. Nem kellett sokáig. Az ablakon mindennél fényesebb fénycsóva vágódott be, széthasítva az éj sötétjét és elöntötte testét. Érezte, ahogy átjárja az energia, bebújik minden sejtjébe, és harc nélkül felfalja a fájdalmat. Csönd lett és sötétség. Először megkönnyebbült. Eltűnt a fájdalom, ami már az őrületbe kergette, ami miatt már rettegett az éjszakáktól. Tudta, mi történt. Mindig megérezte, ha egy hozzá közel álló vagy közel lévő élőlény meghalt. Az elmúlás pillanatában felszabaduló energiát érzékelte. Ez most több volt. A gyomrában érezte, hogy egy olyan ember távozott valahol az élők sorából, akiben csak tiszta, segítő szeretet lakozott és még halálával is segített.

-Csak ne anyu! - öntötte el a jeges félelem.

-Még nem vagyok rá felkészülve. Pedig nagyon beteg. De ne Ő!

   Tehetetlen volt. Ki kell várnia a reggelt! Mélyeket lélegzett, csak a lehelet útját figyelte. Ki, be, ki, be. Végre pihentető, álmatlan alvásba zuhant.

  Reggel a telefon kiabáló csörgésére ébredt. Összeszorult torokkal ugrott fel és ránézett a kijelzőre:

-Anyu – kiabálták a fekete betűk. Lábai megremegtek, le kellett ülnie. Fel kell venni, tudnia kell bármi legyen is az.

-Szia! - szólt bele elhaló hangon.

-Szia kislányom! - hallotta édesanyja reszkető hangját.

Megkönnyebbült egy pillanatra, de csak addig, míg át nem adta helyét az újabb félelemnek. Apu? Futott át agyán.

-Ne haragudj hogy ilyen korán hívlak, de úgy éreztem el kell mondanom, annyira megrázott. Emlékszel Juci nénire? Tudod, aki szembe lakott és csak jó szava volt mindenkihez, akitől csak szeretetet és megértést kapott mindenki? Ma hajnalban meghalt! Miért pont ő? Annyira jó ember volt. Hallotta anyja elcsukló hangját.

   Végre ő is tudott beszélni. Szíve lecsillapult, dobogása már nem akarta szétszaggatni mellkasát.

-Azért anyu, mert ő volt az egyetlen, aki halálával meggyógyíthatta a lányodat -és némán annyit tett hozzá:

-Köszönöm!

Hangya házi feladat

GYEREKSZOBA

Hangya Tóni búsan gubbasztott a kidőlt fa kérgén. Lábacskáival fejét támasztotta és hümmögött.

-Hogyan csináljam meg? Hogyan? Egyedül biztosan nem fog menni. Mi hangyák mindent csapatban csinálunk.

Eközben az erdő másik két fűszálán egy-egy hangyagyerek ült, ugyanazzal a gonddal küszködve. Szinte összebeszélt ellenük a fürge szellő, aki körbeszimatolta mindannyiukat, pajkos, cinikus hangon suttogva fülükbe:

-Egyedül! Egyedül! Egyedül!

Aztán Tóni nekiindult megkeresni az erdő legvénebb bükkfáján lakó Cincért. A feladata egyszerűnek tűnt, hiszen csak el kellett jutnia hozzá és elvinni, ami neki a legfontosabb volt.

Hogy a többieknek mit kellett csinálniuk? Ugyanezt. Tanítójuk a bölcs és jóságos Szegélylevelész adta ki nekik ezt a feladatot és kíváncsian várta, vajon hogyan oldják meg tanítványai: Hangya Tóni, Hangya Zille és Hangya Sára.

Tóni magához ragadta a közelébe eső levelet, zsákot formált belőle, de még nem tudta, mit tesz bele.

Zille egy vastag kötelet tekert össze és vállára akasztotta. Tudta, ez bármikor kelhet.

Sára pedig elemózsiát csomagolt az útra, mert neki (azt gondolta) ez a legfontosabb.

Tóni elindult, de nem telt bele egy hangyaperc sem, mikor egy sebesen sodródó patakhoz ért. A tegnapi zápor felduzzasztotta, és lehetetlennek tűnt az átkelés. De Tóni okos, leleményes hangya volt. Levélből készített hátizsákját kiterítette, erős csápjaival faágat vágott hozzá és már kész is volt a kis tutaj. Vízre szállt. Sodorta őt a csermely, apró lábaival keményen markolta sebtében épített kis tutaját. Hirtelen hüppögésre lett figyelmes. Zille állt a parton, tehetetlenül. Ő nem volt olyan találékony, mint társa. Tóni azonnal elkezdte lefékezni a csónakot és a part felé irányította, majd kikötött Zille lábainál.

- Gyere, menjünk együtt tovább! - ölelte meg kispajtását Tóni. Felvette és együtt keltek át a hömpölygő vízen. Kikötöttek, de alig léptek párat egy hatalmas szikla állta útjukat. Se vége, se hossza. Nem is látták a széleit.

- Most hogyan tovább? - tanakodtak.

Igaz Zille lány volt, de a természet igen nagy erővel áldotta meg. A követ nem tudta elmozdítani, de lekapta válláról a fűszálat, rákötötte saját és Tóni derekára és átmászott társával a sziklán. Itt futottak össze a csöpp Sárival. Kicsit megkönnyebbültek, mert egy hangya nem hangya, két hangya félhangya, de három hangya már egy csapat. Hárman mentek hát tovább. Órák teltek el, de még mindig nem jutottak a bükkfához.

- Itt fogunk éhen veszni! - sopánkodott Zille, aki gyakran megéhezett. Sára nem esett kétségbe. Elővette elemózsiáját, igazságosan elosztotta és jól belakmároztak belőle. Most vették csak észre, hogy ott falatoztak az öreg bükk aljában és a Cincér őket figyeli.

- Mit hoztatok nekem? - kérdezte.

Lesütött szemmel néztek rá a hangya gyerekek.

-Semmit - mondták szégyenkezve.

De a bölcs Cincér csak mosolygott.

-Dehogynem! Hiszen elhoztátok nekem, ami nektek a legfontosabb: Egymást!

Ha harc, hát legyen harc

GYEREKSZOBA

HA HARC, HÁT LEGYEN HARC

Ádi legoi között ücsörgött és fantáziájában, már a maga által megtervezett és megépített alagútfúróban ült.

-Vigyázz! Indul a fúró! Vízhűtést neki! - kiabálta a kis lego emberkének.

-Tekerd maximumra a forgási sebességet!

-Ádi, fürdés! -szólt be anya a szobába, de Ádi annyira elmerült a játékban, hogy meg sem hallotta.

-Omlik nagyon a kőzet. Ugorj ki a fúróból! Rád zuhan!

A lego embert kidobta a gépből és egy nagy építőkockákból álló tömböt ejtett a fúróra.

Anya már mögötte állt.

-Ádi, légyszíves vetkőzz le, mert mész fürdeni.

-Jó, megyek már. - húzta el száját és csiga lassúsággal kezdte el levenni ruháit.

-Kérlek a kisszékre hajtsd össze, amit leveszel!

-Persze!-válaszolta, de fejében már újra tervezett, és peregtek előtte a képek. Így aztán a póló az ágy mögött, a nadrág a szekrény előtt, a zoknik pedig a játékos dobozban kötöttek ki.

Végre Ádi a fürdés, vacsora és pakolás után ágyba került. Anya meséjét, már félálomban hallgatta, végül elmerült a jóleső csendben.

Csak erre vártak a szanaszét szórt ruhák.

-Azért az még sem járja, hogy így bánik velünk!-dohogott a nadrág.

-Leckéztessük meg!-harciaskodott a póló

-Sorakozó!-adta ki a parancsot a nadrág, és szépen egymásra álltak, mintha Ádi is bennük lenne. Alul a zoknik, rajtuk a nadrág és végül a póló.

-Támadás!-és teljes lendülettel rávetették magukat Ádira. A zoknik lefogták a lábait, a póló a karjait, a nadrág pedig leszedte róla a pizsamáját. Ádi kiabált, hadakozott ellenük. Próbálta végtagjait kiszabadítani.

-Hagyjatok békén, menjetek innen!-kiabálta.

Végre szabaddá váltak kezei, lábai. Kikászálódott az ágyból, hogy megkeresse a pizsamáját, de egyetlen ruhadarabot sem talált.

-Anyaaaa! Nem tudok felöltözni!

-Miért?-kérdezte anya.

-Nem találom a ruháimat.

-Akkor sajnos csupaszon kell menned az iskolába.

-De akkor fázni fogok és mindenki kinevet.- keseredett el Ádi és szívszaggatóan zokogni kezdett, miközben teste reszketett a hidegtől.

-Ádi, Ádi! Kelj fel! Mi a baj?-hallotta messziről anya hangját.

Nagy nehezen kinyitotta a szemét. Végig nézett magán. A pizsamája rajta volt, de a takarót lerúgva találta a földön. Fázott és arcán még érezte a rászáradt könnycseppeket.

-Rosszat álmodtál?-ölelte magához édesanyja.

-Igen! De most fel kell kelnem, mert este valamit elfelejtettem. Felpattant az ágyból és megkereste az este széthagyott ruháit. Szépen összehajtogatta őket és kisszékére tette. Így már nyugodtan bújt vissza az ágyba.

A ruhák meghökkenve, de megkönnyebbülve néztek egymásra:

-Vajon mi történt ezzel a gyerekkel?

Holtomiglan, holtodiglan

FELNŐTT SZOBA

HOLTOMIGLAN, HOLTODIGLAN

(Ezt a mesémet a következő kép ihlette:

http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol 

Érdemes megnézni, hogy teljes legyen a történet.)

A kismadár a fa ágán üldögélt. Persze találóbb lenne azt mondani, gubbasztott. Dalolhatott volna, hiszen gyönyörű hanggal áldotta meg az ég, de nem tette. Szomorú volt. Egyedül maradt ebben a hatalmas, kiismerhetetlen világban. Nem etetik többet szülei. Elhangzott a parancs:

-Keresd meg magadnak táplálékodat és azt a madárlányt, akivel együtt repkedhetsz a vakító kék égen!

De hol keresse?, Hol találja meg?

Miközben ezen járatta apró agyacskáját, furcsa érzés kerítette hatalmába. Testét, mintha valami megfoghatatlan, ellenállhatatlan erő összepréselné és kiragadná világából. Eddig csak bánatos volt, most már rettegett. Nem fájdalmat érzett, hanem az ismeretlentől való jeges félelmet.

A zsiráf az állatkert kifutójában feküdt és unottan majszolta szénáját. A látogatók már elmentek. Szerette őket. Mindig kapott tőlük csemegét és a bátrabbaktól simogatást is puha orrcimpájára. Nem panaszkodott sosem, mindene megvolt. Élelme, lakhelye, sőt nemsokára vőlegénye is. Holnap hozzák az új zsiráf fiút.

A furcsa érzés a bőrétől indult befelé. Testét, mintha valami megfoghatatlan, ellenállhatatlan erő összepréselné és kiragadná világából. Rettegés fogta el. Nem fájdalmat érzett, hanem az ismeretlentől való jeges félelmet.

Aztán csak ültek egymással szemben. Képtelenek voltak mozgatni izmaikat. Csak egymást látták és annyit a helyből, amennyit béna fejük engedett.

-Hol vagyok?-kérdezte gondolatban a zsiráf, mert nyelvét sem tudta mozdítani.

-És te hogy kerülsz ide kismadár?

A madárka szoborként nézte a zsiráfot. Életében nem látott ilyen fura teremtményt.

-Nem tudom, csak azt, hogy valaki kékre festette csodás feketén csillogó tollaimat és megbéklyózott. Mozdulni sem tudok. Azt gondoltam rosszabb helyzetbe már nem is kerülhetek, minthogy egyedül kell elindulnom párt választani, de tévedtem, ez most mindennél rémisztőbb.

-Mindketten fogságban vagyunk!- eszmélt a zsiráf.

-Pedig holnap találkoztam volna életem párjával. Egymásnak maradtunk kismadár...

Ági felállt a gép elől. Elgémberedett testét kinyújtóztatta. Sötétedett. Végre az utolsó képet is összehozta a hétvégi kastélybeli fotókiállítására. Még szerencse, hogy ennyi képet készített az épület belsejéről. Így csak az állatokat kellett belemontíroznia.

Már csak egy kattintás, hogy bezárja a képszerkesztő programot...

A madárka utolsó erejével még egy gondolatot küldött a zsiráfnak:

-...holtomiglan, holtodiglan.

...és a képernyő elsötétült.

Kedves Olvasóm!

Szeretettel köszöntelek, hogy elrepítselek a Mesepalotába!

Hogy nem tudod milyen és hol van? Lássuk csak...

Valahol messze-messze a kacifántos hegyeken túl, elhagyva Gurgula mohos tölgyeit magasodik a Csupaszív orom. Ennek tetején áll évezredek óta a Mesepalota. Nem volt hivalkodó. Nem is volt rá szüksége, mert aki arra járt, annak szívét elöntötte egy finom , lágy sugallat, egy elmondhatatlan érzés, mely vonzotta, hogy belépjen. Apró bokrok, kicsiny várárok vette körül, amin mindenki könnyen beléphetett.

Sokan látogatták már meg. Tündérek, boszik, óriások, az erdő-mező állatai, sőt növényei és gombái is. Ide jártak ihletért, nyugalomért, nevetésért, sírásért. Jöttek, ha boldogok voltak, ha bánatosak, ha sűrű gond nyomta lelküket, vagy csak egyszerűen azért, mert jól érezték itt magukat.

A palotának rengeteg terme volt és mindegyik ajtaja nyitva állt az érkező előtt. Voltak eldugott szobácskák azoknak, aki egyedüllétre vágytak, de hatalmas termek is, ahol közösen hallgathatták a meséket. És persze mindenféle színű szoba volt. A látogatók válogathattak, épp milyen hangulatuk van és melyik szín illik hozzá a legjobban. Annak megfelelő mesét kaptak ajándékba a színszobáktól. Egy biztos. Aki távozott, annak lelkében felszabadult öröm, boldogság és nyugalom költözött.

Egy alkalommal furcsa vendég érkezett a palotába. Érezte, hogy most valami egész más vár rá, valami különös mesét fog mondani annak a valakinek, akit még sosem látott. A palotát egy ember látogatta meg. Nem is értette a Mesepalota, hogyan kerülhetett ide, de mivel mindenkit szeretett és elfogadott úgy, ahogy van, hát nem töprengett sokáig és kitárta kapuit.

A lány pici korától rajongott a mesékért, így talált rá álmában a Mesepalotára. És ettől a naptól fogva minden éjjel meglátogatta és egy nap, miközben kisfiának mesélt, rájött a Mesepalota titkára. Hiszen Ő maga találta ki a meséket. A Mesepalota abban segítette, hogy kicsordulhasson lelkének minden zugából az érzelem, legyen bármi is az, és formát ölthessen.

Mivel felnőtt volt, teremtett egy külön szobát a palotában, ahol azok az érzelmek alkotta mesék születtek, amiket nem gyermekeknek szánt. Nappal pedig továbbadta a meséket barátainak, gyermekeinek, ellenségeinek és mindenkinek,  hogy boldogságot lopjon szívükbe.

Ide kerültél Kedves Olvasó!

Kívánom, hogy váljál többé meséim által, amik most születnek bennem. Gyere bátran, csak egy szabályt ne feledj! A felnőtt szobába, kérlek ne vezesd be gyermekedet. Neki megmarad minden más, ami az Ő lelkének való. Köszönöm!