FELNŐTT
SZOBA
HOLTOMIGLAN,
HOLTODIGLAN
(Ezt
a mesémet a következő kép ihlette:
Érdemes
megnézni, hogy teljes legyen a történet.)
A
kismadár a fa ágán üldögélt. Persze találóbb lenne azt
mondani, gubbasztott. Dalolhatott volna, hiszen gyönyörű hanggal
áldotta meg az ég, de nem tette. Szomorú volt. Egyedül maradt
ebben a hatalmas, kiismerhetetlen világban. Nem etetik többet
szülei. Elhangzott a parancs:
-Keresd
meg magadnak táplálékodat és azt a madárlányt, akivel együtt
repkedhetsz a vakító kék égen!
De
hol keresse?, Hol találja meg?
Miközben
ezen járatta apró agyacskáját, furcsa érzés kerítette
hatalmába. Testét, mintha valami megfoghatatlan, ellenállhatatlan
erő összepréselné és kiragadná világából. Eddig csak bánatos
volt, most már rettegett. Nem fájdalmat érzett, hanem az
ismeretlentől való jeges félelmet.
A
zsiráf az állatkert kifutójában feküdt és unottan majszolta
szénáját. A látogatók már elmentek. Szerette őket. Mindig
kapott tőlük csemegét és a bátrabbaktól simogatást is puha
orrcimpájára. Nem panaszkodott sosem, mindene megvolt. Élelme,
lakhelye, sőt nemsokára vőlegénye is. Holnap hozzák az új
zsiráf fiút.
A
furcsa érzés a bőrétől indult befelé. Testét, mintha valami
megfoghatatlan, ellenállhatatlan erő összepréselné és kiragadná
világából. Rettegés fogta el. Nem fájdalmat érzett, hanem az
ismeretlentől való jeges félelmet.
Aztán
csak ültek egymással szemben. Képtelenek voltak mozgatni izmaikat.
Csak egymást látták és annyit a helyből, amennyit béna fejük
engedett.
-Hol
vagyok?-kérdezte gondolatban a zsiráf, mert nyelvét sem tudta
mozdítani.
-És
te hogy kerülsz ide kismadár?
A
madárka szoborként nézte a zsiráfot. Életében nem látott ilyen
fura teremtményt.
-Nem
tudom, csak azt, hogy valaki kékre festette csodás feketén
csillogó tollaimat és megbéklyózott. Mozdulni sem tudok. Azt
gondoltam rosszabb helyzetbe már nem is kerülhetek, minthogy
egyedül kell elindulnom párt választani, de tévedtem, ez most
mindennél rémisztőbb.
-Mindketten
fogságban vagyunk!- eszmélt a zsiráf.
-Pedig
holnap találkoztam volna életem párjával. Egymásnak maradtunk
kismadár...
Ági
felállt a gép elől. Elgémberedett testét kinyújtóztatta.
Sötétedett. Végre az utolsó képet is összehozta a hétvégi
kastélybeli fotókiállítására. Még szerencse, hogy ennyi képet
készített az épület belsejéről. Így csak az állatokat kellett
belemontíroznia.
Már
csak egy kattintás, hogy bezárja a képszerkesztő programot...
A
madárka utolsó erejével még egy gondolatot küldött a zsiráfnak:
-...holtomiglan,
holtodiglan.
...és
a képernyő elsötétült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése