Hangya házi feladat

GYEREKSZOBA

Hangya Tóni búsan gubbasztott a kidőlt fa kérgén. Lábacskáival fejét támasztotta és hümmögött.

-Hogyan csináljam meg? Hogyan? Egyedül biztosan nem fog menni. Mi hangyák mindent csapatban csinálunk.

Eközben az erdő másik két fűszálán egy-egy hangyagyerek ült, ugyanazzal a gonddal küszködve. Szinte összebeszélt ellenük a fürge szellő, aki körbeszimatolta mindannyiukat, pajkos, cinikus hangon suttogva fülükbe:

-Egyedül! Egyedül! Egyedül!

Aztán Tóni nekiindult megkeresni az erdő legvénebb bükkfáján lakó Cincért. A feladata egyszerűnek tűnt, hiszen csak el kellett jutnia hozzá és elvinni, ami neki a legfontosabb volt.

Hogy a többieknek mit kellett csinálniuk? Ugyanezt. Tanítójuk a bölcs és jóságos Szegélylevelész adta ki nekik ezt a feladatot és kíváncsian várta, vajon hogyan oldják meg tanítványai: Hangya Tóni, Hangya Zille és Hangya Sára.

Tóni magához ragadta a közelébe eső levelet, zsákot formált belőle, de még nem tudta, mit tesz bele.

Zille egy vastag kötelet tekert össze és vállára akasztotta. Tudta, ez bármikor kelhet.

Sára pedig elemózsiát csomagolt az útra, mert neki (azt gondolta) ez a legfontosabb.

Tóni elindult, de nem telt bele egy hangyaperc sem, mikor egy sebesen sodródó patakhoz ért. A tegnapi zápor felduzzasztotta, és lehetetlennek tűnt az átkelés. De Tóni okos, leleményes hangya volt. Levélből készített hátizsákját kiterítette, erős csápjaival faágat vágott hozzá és már kész is volt a kis tutaj. Vízre szállt. Sodorta őt a csermely, apró lábaival keményen markolta sebtében épített kis tutaját. Hirtelen hüppögésre lett figyelmes. Zille állt a parton, tehetetlenül. Ő nem volt olyan találékony, mint társa. Tóni azonnal elkezdte lefékezni a csónakot és a part felé irányította, majd kikötött Zille lábainál.

- Gyere, menjünk együtt tovább! - ölelte meg kispajtását Tóni. Felvette és együtt keltek át a hömpölygő vízen. Kikötöttek, de alig léptek párat egy hatalmas szikla állta útjukat. Se vége, se hossza. Nem is látták a széleit.

- Most hogyan tovább? - tanakodtak.

Igaz Zille lány volt, de a természet igen nagy erővel áldotta meg. A követ nem tudta elmozdítani, de lekapta válláról a fűszálat, rákötötte saját és Tóni derekára és átmászott társával a sziklán. Itt futottak össze a csöpp Sárival. Kicsit megkönnyebbültek, mert egy hangya nem hangya, két hangya félhangya, de három hangya már egy csapat. Hárman mentek hát tovább. Órák teltek el, de még mindig nem jutottak a bükkfához.

- Itt fogunk éhen veszni! - sopánkodott Zille, aki gyakran megéhezett. Sára nem esett kétségbe. Elővette elemózsiáját, igazságosan elosztotta és jól belakmároztak belőle. Most vették csak észre, hogy ott falatoztak az öreg bükk aljában és a Cincér őket figyeli.

- Mit hoztatok nekem? - kérdezte.

Lesütött szemmel néztek rá a hangya gyerekek.

-Semmit - mondták szégyenkezve.

De a bölcs Cincér csak mosolygott.

-Dehogynem! Hiszen elhoztátok nekem, ami nektek a legfontosabb: Egymást!