Változnak
az idők
Gerincén
folyt végig az izzadság. Úgy érezte, mára ennyi elég a futásból.
Nyaka köré kanyarította a törölközőt és lassú léptekkel
elindult hazafelé. Valahogy nem volt még kedve az otthonhoz. Leült
hát a játszótér egy kopott padjára. Csendben szemlélte a kora
délelőtti fátyolfelhős csendet. A gyerekek még nem vették
birtokba a helyet, csak egy anyuka és kisfia ücsörögtek nem
messze tőle. A kisfiú – tán 9 éves lehetett – egy
okostelefonon játszott és fennhangon újságolta szülőanyjának,
hogy éppen egy csákányt kraftolt magának. Édesanyja egy laza és
semmit mondó „ahával” nyugtázta, miközben ujjai szélsebesen
jártak, hisz azonnal válaszolnia kellett a közösségi oldalon
megjelenő posztolásra. Ahogy figyelte őket, egy emlék jutott
eszébe. Annyi idős lehetett, mint ez a lurkó. Édesapjával és
bátyjával fűzfa ágat metszettek és íjakat készítettek belőle.
Apa segített, hogy kellően meghajlítsák, hogy minél messzebb
repülhessen a nyílvessző. Aztán a tesójával versenyeztek, kinek
száll messzebbre a falu határában elterülő mezőn. És ahol
földet ért, a magas fűből egy nyúl ugrott fel. Elmondhatatlan
boldogság és izgalom volt, ahogy elkezdték kergetni a tapsifülest.
És milyen jót kacagtak mindannyian. Visszatért a jelenbe. Ott
ülnek egymás mellett és annyira, de annyira távol vannak
egymástól. Ők ritkán ültek így apa és anya mellett, de mindig
érezhették, ha bármit kérnek, figyelnek rájuk és mindig ott
vannak a lelkükkel is.
Változnak
az idők....
Mennie
kell. A gyerekek nem várhatnak tovább. Ma még meg kell tartania
egy foglalkozást. Sietősre vette lépteit. Otthon lezuhanyozott és
magára öltötte kedvenc farmerját és pólóját. Sosem
foglalkozott a divattal. Megvolt a saját egyszerű stílusa.
Szerette a kényelmes, de formáját finoman kihangsúlyozó
ruhadarabokat. Bár az utóbbi időben kerekedni kezdett és ez
zavarta. Pontosabban a pokolba kívánta a változó kort. Állt a
tükör előtt, de úgy döntött elhalasztja önmaga szapulását,
hisz az osztályban vidáman és tettre készen akart megjelenni, ami
nem is esett nehezére. Végre azzal foglalkozott, ami oly közel
állt a szívéhez. A tanítással és a természettel. Mosolyra
derült arca.
Változnak
az idők...
A
metrón sokan voltak. Beállt az ülések mellé, hogy hátizsákjával
és kosarával ne legyen útban. Figyelte a kismamát, aki láthatóan
már szép pocakot növesztett, de hiába állt az ülésen gubbasztó
és a telefonjaikkal a világhálón szörföző ifjak elé. Mintha
kizárták volna a külvilágot. Vagy inkább bezárták önmagukat?!
Régebben ilyen helyzetben megkérte a „sehallselát” ifjoncokat,
hogy legyenek szívesek és vegyék már észre a körülöttük
levőket. De miután többször megkapta azoktól, akiknek segíteni
szeretett volna, hogy „Á nem fontos, hagyja csak!”, azóta
rábízza mindenkire, hogy oldja meg maga, ha gondja van. Ő a mai
napig felugrik és átadja a helyét. Neki megtanították a szülei,
hogy legyen figyelmes másokkal.
Változnak
az idők...
Az
óra nagyon jól sikeredett. A gyerekek lelkesek és érdeklődőek
voltak. Persze, hisz végre kizökkenhettek a napi ritmusból. Nem
kellett folyamatosan a padban ülniük és nem a technika – amúgy
hasznos – vívmányaival próbálták az alig egy-két gyereket
érdeklő ismereteket a fejükbe verni. Végre valakit az is
érdekelte, hogy ők mit tudnak a világról. Végre játszhattak és
mindenki okos lehetett. Ahogy kilépett az iskola kapuján
elmerengett a tanító nénin, aki nem sokkal lehetett idősebb nála,
mégis úgy öltözött, mint egy huszonéves. Miniszoknya, alaposan
kivágott dekoltázs, jó nagy adag vakolat az arcán. Nehéz
elfogadni az idő előrehaladtát, és eszébe jutott, ahogy a tükör
előtt stírölte magát. „Még nekem is” - mosolyodott el újra.
Hát
igen. Változnak az idők...
Merengéséből
korgó gyomra ébresztette fel. Mivel nem volt ideje főzni, úgy
döntött beugrik a közeli önkiszolgáló étterembe. Menüt kért
és leült a sarok asztalhoz, háttal az ablaknak. Ha lehetősége
volt rá, így foglalt helyet, mert szerette látni a többi embert.
Érdekelte, mit csinálnak, hogyan reagálnak dolgokra. (Persze a
pszichológusok megmagyarázták, hogy csak azért választ ilyen
helyet, mert kontroll alatt akar tartani mindent és mindenkit és
fél hátat fordítani az embereknek.) A helyiség másik végében
egy idős néni falatozott egyedül. Már az ebédje végén tartott.
Alacsony, sovány, görnyedt teste, ráncos arca árulkodott a
koráról. Néha magában beszélt és feltűnés nélkül igyekezett
a szalvétába köpni a keményebb falatokat. Ahogy nézte, elszorult
a torka. Valahogy úgy érezte, ő is ilyen lesz ennyi idősen. Vajon
ő is egyedül fogja fogyasztani az ebédjét, és társ híján
magában fog beszélni? Szemét elhomályosították a könnyek.
Elérzékenyült és elöntötte a szeretet a nénike iránt, aki
nehézkesen felállt és elindult, hogy a helyére vigye a tálcáját.
Nem gondolkodott, csak felpattant és elébe sietett. Kezéből
kivette és a gyűjtőbe tette.
-Olyan
nehezek ezek a tálcák – panaszkodott csendesen a néni – Meg
régen voltam már húsz éves – tette hozzá elfogadó mosollyal a
szemében.
-De
maga nagyon helyes. Kis vékonyka. Köszönöm!
Nem
tudta megállni, hogy meg ne simogassa a csontos vállakat. A néni
szemébe nézett és kedvesen csak ennyit mondott:
-Változnak
az idők...
