A pocsolya mosolya

A POCSOLYA MOSOLYA

Egy nyári napon kezdődött. A város felett szürke, morgolódó felhők gyülekeztek. Gomolygásuk sietős léptekre ösztönözték az embereket. A magas házaktól látni nem, de hallani jól lehetett a távolban villódzó villámokat kísérő mennydörgéseket. Közeledtek, és percek múlva hatalmas cseppekben leszakadt az ég. Az utca pillanatok alatt kiürült. Ki egy kapualjból, ki az aluljáróból, a szerencsésebbek lakásuk ablakából figyelték, mikor ül el a vihar. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vége is szakadt. A járda kezdett megtelni a nyüzsgő emberekkel, akik igyekeztek kikerülni a tócsákat. A nap sugarai gyorsan szárították az aszfaltot és egy helyen mókás mintát formáltak. Mint két szem és egy mosolygós száj a három pocsolya.

-Édesanya! Gyere! Nézd mosolyog! - ugrott a tócsa szájába egy négyéves forma kisleány.

-Azonnal gyere ki onnan! Nézd meg, már most szétázott a cipőd! - kiabált vele ideges, gondterhelt anyukája, miközben csecsemőjét tologató keze feszülten markolta a babakocsi fogantyúját.

-De anyuci, mosolyog. - somfordált hozzá félve gyermeke.

Az anya már lendítette a karját, de ütni nem volt érkezése. Ki tudja hogyan? Milyen tréfát űzött vele a természet, de a mosolygós pocsolya, már a talpát nyaldosta. Az anyuka testét jóleső melegség árasztotta el. Olyan, amire már jó ideje vágyott, de nem volt benne része. Szeme elhomályosult, leguggolt kislányához és átölelte.

-Tényleg mosolyog! - suttogta a fülébe. A lurkó megkönnyebbülten kapaszkodott édesanyja nyakába, aki nem bírta tovább tartogatni könnyeit. Végre kijött a sok feszültség. Aztán lecsillapult.

-Gyere, haza megyünk, lecseréljük a cipődet, nehogy megfázz. Veszel gumicsizmát és lejövünk tócsázni. És tovább ballagtak.

Néhány perc múlva egy magas, vékony, öltönybe, kék ingbe öltözött, nyakkendős férfi közeledett a tócsa felé. Füléhez telefont szorított és emelt hangon tárgyalt valakivel.

-Megmondtam, nem érdekel semmiféle kifogás! A tervezet ma estig legyen az asztalomon! Kérjen másik időpontot az orvostól!

-De főnök! Ez az időpont már két hónapja fix. Nagyon nehéz újat kérnem. Holnapra kész lesz, de most el kell mennem!

-Ennél a cégnél mindenkinek minden fontosabb, mint a munkája! - ordított magából kikelve az üzletember.

-Menjen, de holnap már be se kell... - idáig jutott közlendőjében, mikor beletrappolt a tócsa mosolyába. Káromkodott volna, de lába gyökeret eresztett és nem engedte ki száján a csúnya szavakat. Szóhoz sem jutott, mert gyöngeség kerítette hatalmába és lábától felfelé kúszott a szívéig. Gyöngeség, melyet évtizedek óta nem engedett meg magának attól a tévhittől vezérelve, hogy egy vezetői poszttal ez nem összeegyeztethető.

-Halló! Főnök ott van? - kérdezte a hang a vonal túlsó végén.

-Igen, igen. - jött a csendes válasz.

-Menjen csak el nyugodtan az orvoshoz! Nekem is az a fontos, hogy egészséges legyen. Tényleg ráér holnapig az a munka. - és letette a telefont. Megkönnyebbülve sétált tovább.

A következő áldozat egy idős bácsi volt. Botját lengetve egy fiatal, kutyát sétáltató lány felé kiabált

-Mindig ide hordják a dögeiket! Mi meg kerülgethetjük a pisit, meg a kutyaszart! - kárálta.

-Én mindig összeszedem utána. - válaszolta remegő hanggal a fiatal.

-Persze mind ezt mondják! Vigye máshova, vagy feljelentem a köztisztaság szennyezéséért!

Bumm! A harag lendületével telibe trafálta a tócsa mosolygós bal szemét. Még botját is elejtette. Lehajolt érte, de a kutyasétáltató lány gyorsabb volt. Felemelte a botot és a bácsi kezébe adta. Egymás szemébe néztek és a morcos apó meglátta a lány szemében a jóságot. Szíve megenyhült. Ráncos kezével végigsimított a leányzó bársonyos arcán és csak annyit mondott:

-Köszönöm kedveském! - és egymásra mosolyogtak.

Teltek az órák és a pocsolya a nap melengető sugaraitól egyre kisebb lett. Másnap egyszerre ért hozzá a babakocsit tologató anyuka a kislányával, az üzletember, és a bácsi az ebet pórázon tartó lánnyal. Érezték, hogy tegnap itt a pocsolya mosolyában mindegyikőjükkel csoda történt. Beszélgetni kezdtek. Köröttük rohantak az emberek és a három apró tócsa is felszáradt. Szó szót követett és már kész is volt a terv. Mivel az üzletembernek építő cége volt és jó kapcsolatai a megfelelő helyen egy hét múlva elkezdődött az építkezés. Hetekkel később az utca közepében egy apró szökőkút tündökölt. Mellette padok és egy kis zöld füves rész fával. A nyugalom szigete, ahogy az emberek nevezték. A felavatásán minden szereplő részt vett. Boldogan nézték, ahogy a kislány belemártja az ujját és fodrozódni kezd a víztükör. A csöppség ekkor felkiáltott:

-Édesanya! Nézd! Mosolyog!