2015. december 1., kedd

A hóbagoly



A hóbagoly

 Zord idők jártak jégmező lakóira. Zord, mert az idei jég még keményebben gyötörte az állatokat. És zord, mert lelkük is kezdett megkeményedni, mint a jég. Ettől feszültek és vérengzőek lettek. Már nem csak az élelemért vadásztak, hanem dühből és dacból. Versengtek, hogy ki a legéletrevalóbb, kinek jut több zsákmány. Pedig nem ilyenek voltak. Régen szépen megfértek egymás mellett. Bár tudták, hogy egyszerre zsákmányolók és zsákmányok, mégis mindig törekedtek, hogy a leggyengébbet, legéletképtelenebbet vadásszák le. Sőt segítették egymást, mikor egy-egy jégszikla levált, magával sodorva lakót, vagy mikor emberek jöttek gyilkolni, hogy az elejtett állatok minden részéből pénzt csináljanak.

  Most azonban magányosak voltak. Nem is sejtették, hogy a közelben egy mindenre elszánt szempár figyeli tetteiket és ereje csak duzzad az állatok közötti összecsapásokból, a félelemből, fájdalomból, amit egymásnak okoznak. Ez a valaki a jégpáncél alatt lakott már évszázadok óta és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy leigázzon minden élőlényt a jégmezőn. Amikor időtlen időkkel ezelőtt a sarki fény rabságba ejtette, mert fagyhalált hozott a legszebb és legjószívűbb jégtündérre, megfogadta, hogy egyszer kiszabadul és megbosszulja, amit vele tettek. A rabságban töltött évek teljesen megváltoztatták. Fiatal vonásait a bosszúvágy mély barázdákká faragta. Teste áttetszővé vált, mely folyamatosan örvénylett, kivehetetlen csatákat elevenítve meg. És a szeme... A szeme fekete mélysége elnyelt mindent, ami csak egy picit is erősebbé tehette őt. Várt! Türelmesen. Tudta, hogy eljött az ideje, hisz végre képes volt az élőlények szívére dermesztő hideget varázsolni és csak idő kérdése, hogy legyilkolják egymást. Egy valakire azonban nem tudott hatni...
  
  A hóbagoly egészen közel siklott a jégmező felett. Figyelt. Most nem zsákmányra lesett. Az állatokat kereste. Hirtelen éles és fájdalmas nyüszítés ütötte meg a fülét. Irányt váltott és sebesen a hang felé repült. A sarki róka kelepcébe került. A jegesmedve beszorította egy jégfalakkal körbezárt területre. Gyűlölettel teli bömbölése megremegtette a csendes tájat. Nem az éhség hajtotta, hanem az önzés és az irigység. Hatalmas mancsa felemelkedett és a róka feladta a küzdelmet. A bagoly nem tétlenkedett. Cikázni kezdett a medve pofája előtt. A róka felmérte szerencséjét és bár időt nyert, képtelen volt mozdulni. Még sosem tapasztalta, hogy egy bagoly szembeszálljon a jegesmedvével. És ahogy nézte, egyre inkább az volt az érzése, hogy a bagoly játszik támadójával.
A medve először dühbe gurult. Mancsával igyekezett elkapni az ide-oda cikázó madarat. Néha hozzáért a szárnyához, persze csak azért volt képes rá, mert a bagoly így akarta. Aztán enyhült a mérge, és elkezdte élvezni a játékot. Minden ügyességére szükség volt, hogy kitérjen a hóbagoly szárnyai elől, de érinthesse azokat. Kimelegedett, a lelkét pedig felolvasztotta a felhőtlen vidámság érzése. Hangosan nevetve bömbölt. Végül leült a hóra. A bagoly leszállt elé. Célját elérte, hisz az állat békésen pihegett vele szemben. A földön esetlenül odatotyogott a jegesmedvéhez. Mélyen a szemébe nézett és tekintete szeretettel árasztotta el a másikat. Közben a róka is a közelükbe somfordált és ahogy elég közel ért hozzájuk a bagoly szeretete őt is körbelengte. Egymáshoz bújtak és melegítették egymás testét és lelkét. Észrevétlenül egyre több állat jelent meg a katlanban. Valami ide vonzotta őket. Nem is gondolkodtak rajta, hogy mi, csak azt érezték, hogy végre elmúlik belőlük a feszültség, amitől olyan vadállatok lettek.

  A hóbagoly felreppent, és ahogy elsiklott a jégfal előtt, szárnyalása nyomán felderengett egy áttetsző ablak. Az állatok érdeklődve állták meg előtte és benéztek az ablakon. Mögötte felsejlett egy alak. Teste már nem kavargott, mert nem volt harc, mi éltesse. Szeme mélysége elhomályosult. Tekintete megtört. A bagoly egy hirtelen mozdulattal csőrével rákoppintott az ablakra, ami csilingelve hullott apró szilánkokra, kiszabadítva ezzel foglyát. A szabad rab felnézett a madárra és suttogva csak ennyit mondott:
-Vigyél magaddal!
A hófehér madár szélnél sebesebben repkedte körbe, felkavarva körötte a havat. Teste egyre kevésbé hasonlított madárra. A jégtündér meg tudott bocsájtani annak, aki a halálát okozta, ezért nem hatott rá a megfélemlítés. Finoman felkarolta a pille könnyű alakot. A jégmező felett pedig megjelent a sarki fény és a káprázatos jelenség magához emelte őket.

4 megjegyzés:

  1. Fényességes. :)
    A történet ehhez a játékhoz született, ami minden héten jelentkezik a Talentum Mobile oldalán: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/301-kreativ-iras-kep-alapjan-97

    VálaszTörlés
  2. CSodálatos történet. Nagyszerű, hogy megírtad!

    VálaszTörlés
  3. De hogy szabadult ki a róka?! :-)

    VálaszTörlés